A Szentlélek legfőbb és legelső adománya a szeretet, amely a hit általi megigazulás nyomán, azonnal kitöltetik az ember lelkébe (Rm 5,5). Valódi szeretet nélkül akár a leghatalmasabbnak és leghitelesebbnek tűnő lelki ajándékok is teljességgel értéktelenek, illetve hamisak (1Kor 13,1–3).

A Biblia használati utasítás az emberhez: ha elromlik, benne van a javítási útmutató is. Az Ige szerint ha rabokat látogatunk meg, az olyan, mintha a Megváltót látogatnánk meg: „…fogoly voltam, és eljöttetek hozzám…” (Mt 25,36) Isten országa a börtönfalakon belülre is kiterjed, a Teremtőnek nagyszámú népe van a rácsok mögött is.

Ezt a kifejezést, hogy a „lélek halandó”, ritkán használjuk. Ebben a formában még nem is találkoztam vele olvasmányaim során. Az első pillanatban talán meg is lehet ütközni rajta. Hogy az ember – aki sarx és pszüché – halandó, ezt természetesnek tartjuk, és szoktunk beszélni a test halandóságáról is. itt azonban megállunk, pedig ezzel csak féligazságot mondtunk ki, hiszen a lélek sem rendelkezik örök szubsztanciával, vagyis szintén alá van vetve a halandóságnak.

A Szentlélek személye és munkája a keresztyén teológia egyik mostohagyermeke. Mégsem lehet ezt általánosságban mondani, mert nem érvényes minden egyháztestre. A kisegyházak körében a Lélek teológiája jobban kibontakozott, és a keresztyén életgyakorlatban is nagyobb szerepet kapott. Szeretnék a hiányzó többletről szólni, par excellence a sola Scriptura teológiájának összefüggésében.

Isten predesztinációs terve azonos az egész történelmet átfogó megváltási tervével, amelybe az egyének életére és „előre elkészített jó cselekedeteire” vonatkozó „végzések” úgy épülnek bele, mint egy óriási méretű mozaikképbe annak alkotó kockái.

„Az evangélium veleje és alapja az, hogy mielőtt példát vennél Krisztusról, felismered és elfogadod Őt mint Isten ajándékát és adományát, mely immár a tiéd… Lásd, ez a helyesen fölismert evangélium, ez Isten túláradó jósága, amit egyetlen próféta, apostol, angyal sem ábrázolt teljes egészében, s egy szív sem volt képes eléggé csodálni és megragadni…”

Részlet Herbert Edgar Douglass Útelágazás című könyvéből.

Ahhoz, hogy az ember eligazodhasson saját létének kérdéseiben, elkerülhetetlenül szükséges világosan látnia az eredetet, hisz e nélkül „borzadva és szédülten sodródik az ismeretlenbe, mint kezdet nélküli koromsötét éjszakába”.

„Mint csillagok fénylenek a világon.”

Sok keresztény úgy gondolja, hogy Isten ott van a történelem eseményei mögött, Ő tereli azokat valamiféle pozitív kibontakozás és végcél felé a háttérből. Mit mond erről a keresztény tanítás ősforrása, a Biblia?

A közelmúltban kezembe került egy újság, melynek egyik rovatában ismert embereknek tesznek fel rövid személyes kérdéseket, s ezekre olykor igen érdekes és elgondolkodtató válaszok születnek. Fischer Iván karmestertől, a Budapesti Fesztiválzenekar vezetőjétől többek között ezt kérdezték: „Mi az a téma, ami a leginkább idegesíti, amiről nem szeret beszélni?” A tömör válasz így hangzott: „A fölösleges panaszkodás, céltalan háborgás nagyon idegesít. Egyáltalán az, ha valaki folyton helyszíni közvetítést ad a rossz érzéseiről.”

Csak időnként akarjuk tapasztalni Isten jelenlétét az életünkben, vagy arra vágyunk, hogy folyamatos kapcsolatban legyünk vele? Isten, aki feltétel nélkül szeret bennünket, feltételekhez köti-e azt, hogy „közöttünk lakhasson”? Erre a kérdésre is a Szentírásban érdemes keresnünk a válaszokat.

Miért szoktuk azt mondani, hogy Dávid Isten szíve szerinti ember volt? A bűnfelismerésére, bűnvallomására, alázatára gondolunk: elfogadta a feddést, és őszinte bűnbánattal járult Teremtőjéhez bűnbocsánatért – általában ezeket a jellemvonásait emeljük ki. Azonban három bibliai történet is megvilágítja Dávid egy egészen más jellemvonását, amely őt igazán Isten szíve szerint való emberré tette.