Hűség vagy megalkuvás

Istennek olyan emberekre, munkatársakra (1Kor 3,9) van „a legnagyobb szüksége, akiket nem lehet eladni és nem lehet megvenni”,¹ akik kortársaik között mint csillagok fénylenek a világon (Fil 2,15). Nem bírhatók rá elveik lecserélésére, mert nagyobb a bennük lévő hatalom, amely minden félelmet kiűzött, mint az előző életük hatalma. Sziklaszilárdak. Ha döntés elé kerülnek, hogy Isten iránti hűségükről bizonyságot tegyenek, akkor Józsefhez hasonlóan nem tudnak másként felelni: „Hogyan követhetném el ezt a nagy gonoszságot és vétkeznék Isten ellen?” (1Móz 39,9) Szavukkal és tettükkel is visszautasítják az önzés könnyebb, szélesebb, nagyobb tömegek által taposott útját. Józsefhez hasonlóan viszonyulnak a bűnhöz: gyűlölik. Ez az Istennel járás legmagasabb foka.

A héber ifjak története egy más életszituációban tanúsított hűséget mutat be. Dániel könyve 3. fejezetének feljegyzéseiben olvashatunk állhatatosságukról. A prófétához hasonlóan az i. e. 7–6. század fordulóján a Júdát – Jeruzsálemet – megszálló babiloni uralkodó, Nabukodonozor király parancsára hurcolták el őket az idegen országba. A király meghagyta Aspenáznak, az udvarmesterek fejedelmének, „hogy hozzon az Izrael fiai közül és királyi magból való előkelő származású ifjakat, akikben semmi fogyatkozás nincsen, hanem akik ábrázatra szépek, minden bölcsességre eszesek, ismeretekkel bírnak és értenek a tudományokhoz” (Dn 1,3–4). Így kerültek Dániel és társai az uralkodói udvarba.

A 2–3. fejezetet leírását folyamatában szemlélve és értelmezve, Nabukodonozor az álmában látott, az isteni kinyilatkoztatás és Dániel próféta által jelentésében is feltáruló szobrot készíttette el, ám azzal a különbséggel, hogy magát formáztatta meg, s egyetlen fémfajtából, aranyból. Ez már önmagában sokat elárul arról, hogyan viszonyult a múltban kapott egyértelmű isteni kinyilatkoztatáshoz, amely birodalmának nagy volta mellett annak mulandóságát is kifejezte. Másrészről pedig az előrevetített, megváltoztathatatlan tényhez, hogy az emberi történelem az isteni értékrend szerint – vagyis erkölcsi értelemben – egyre gyengülő birodalmak és társadalmak egymásutánjából fog állni. Mígnem az emberi beavatkozás, „kéz érintése nélkül” leszakadó kő (Dn 2,34), az addig az emberekért hosszan tűrő Isten (2Pt 3,9) meg nem jelenik, s el nem hozza az új eget és új földet, amelyet az igaz életet szomjúhozó emberek több ezer éven keresztül vártak e hanyatló, a Teremtőről mindinkább megfeledkező és létükkel megcsúfoló társaik között. 

 Gustave Doré: A három ifjú a tüzes kemencében

A szoboravatási ünnepséget rendező Nabukodonozor mind a fejedelmek, mind a közemberek részéről imádatra és tiszteletük kifejezésére szólította fel a Dura mezején összegyűlt népeket, s egyértelműen kifejezte, hogy ellenkezést nem tűr. „Aki pedig nem teszi, tüstént bevettetik az égő, tüzes kemencébe.” Ha mi ezt hallanánk, bizonyára megfordulna a fejünkben, hogy a következményekre tekintettel ne hajtsunk-e térdet a békesség kedvéért, s csak bensőnkben maradjunk meg az Istent tisztelő magatartásunkban.

A héber ifjak is tisztában voltak a következményekkel. A Biblia feljegyzéseiben azonban semmilyen utalást nem találhatunk arra vonatkozóan, hogy akár egy pillanatra is kérdéses lett volna számukra, hogyan döntsenek: fél szívvel, kívülről nem látható módon, vagy teljes szívvel, magatartásukkal is bizonyságot tegyenek az egyedül élő Istenről.

Dura mezején Sidrák, Misák és Abednégó nem borult le a többi emberrel együtt. Látványosan kitűnhettek a tömegből. Nem lehetett őket nem észrevenni, így vádat emeltek ellenük. Több alkalom is kínálkozott arra, hogy a félelemtől indíttatva engedjenek elveikből, meggondolják magukat, eladják hűségüket, lelküket földi biztonságukért, fizikai épségükért. A káldeai férfiak vádja így szólt: „Nem becsülik az uralkodót.” Nabukodonozor haragra gerjedve meghagyta, hogy hozzák elé az ifjakat. Meggondolhatták volna magukat, amikor a király ezt a kérdést intézte hozzájuk: „Szántszándékkal nem tisztelitek-e az én isteneimet, és nem imádjátok az arany állóképet, amelyet felállíttattam?” (Dn 3,14)

Az uralkodó kérdése elbizonytalanító volt. Mintha azt mondta volna: Nem csak valami félreértés, véletlen, hogy így viselkedtetek? Most még meggondolhatjátok magatokat!

Több egyháztörténeti időszak is eszünkbe juthat, amikor az adott korszellemnek megfelelően felkínálták a hitetleneknek, eretnekeknek tartottak számára, hogy ha áldoznak a császárnak, ha visszavonják tanaikat és előbbi határozott kiállásukat véletlen botlásnak minősítve bocsánatot kérnek, akkor nem kell számolniuk a következményekkel, enyhítő körülményként veszik figyelembe mindezeket. Itt is ezt láthatjuk. Lehetőség kínálkozott a félelem satujában, amit az ifjak egyértelműen elutasítottak. „Ha tehát készek vagytok: mihelyt halljátok a kürtnek (…) és mindenféle hangszereknek szavát, hogy leboruljatok és imádjátok az állóképet, amelyet én készíttettem… De ha nem imádjátok…” Ott van a sorok között: Jól gondoljátok meg! Az ifjak azonban egy pillanatig sem bizonytalankodtak. Válaszukból tükröződik, hogy mély meggyőződéssel hitték Isten szavát, ismerték jellemét, és feltétlen bizalommal voltak iránta. Válaszukat olvasva megállapíthatjuk, hogy Isten Igéje maradandóan, kitörölhetetlenül élt bennük. Ésaiás próféta szavai² is visszhangszerűen megszólalnak Dániel könyvében. „Oh, Nabukodonozor! Nem szükség erre felelnünk néked. Ímé, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani a tüzes kemencéből, és a te kezedből is, oh, király, kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet nem imádjuk.” Bárcsak minden magát kereszténynek valló ember a valóságban is így szolgálná Istent, félelemtől mentesen, függetlenül a körülményektől, s alkalmas és alkalmatlan időben szóval és tettel képviselné Őt.

Az ifjak szolgálata nem maradt gyümölcs nélkül. „Áldott ezeknek Istene (…) aki küldötte az ő angyalát és kiszabadította a szolgáit, akik Őbenne bíztak, és a király parancsát megszegték, s veszedelemre adták testüket, és nem imádtak más istent az ő Istenükön kívül.” (Dn 3,28) Micsoda bizonyság volt ez a néhány hűséges ifjú a király számára, a fejedelmek, a helytartók, a kormányzók és a király tanácsosai számára, akik láthatták a csodálatos szabadulást, s akik előtt elhangoztak az idézett szavak. S bizonyság volt a tudatlanságból meghajoló pogányok és a hitetlenségből meghunyászkodó zsidók számára is.  

Beszédes tény, hogy mindössze három ifjú akadt, akik nem voltak hajlandók más istent, illetve egy uralkodót imádni. Pedig Dura mezején a fogságba elhurcolt zsidók közül még jó néhányan lehettek jelen. Pál apostol így ír a Timótheusnak szóló első levelében: „Vitézkedj azokban ama jó vitézséggel, megtartván a hitet és a jó lelkiismeretet, melyet némelyek elvetvén, a hit dolgában hajótörés szenvedtek.” (1,18–19) Kifejező mindkét hasonlat. A hit megtartásához, megharcolásához, ellenszélben való képviseléséhez valóban bátorságra, bölcsességre van szüksége az embernek. Akik pedig ellenállnak a Lélek késztetésének, nem igénylik a segítséget, sőt visszautasítják, törvényszerű, hogy védtelenné váljanak a kísértő, a meghátrálásra, hitetlenségre, Isten iránti bizalmatlanságra, gyávaságra késztető gondolatokkal szemben. Iránytű és biztos kormányzó nélkül megalkudnak lelkükben, zátonyra futnak, elsüllyednek a viharokban.

Jelenések könyvében így olvashatjuk a nemcsak a szmirnai gyülekezethez és a második keresztény korszak híveihez, de minden hívőhöz szóló felszólítást: „Semmit ne félj azoktól, amiket szenvedned kell: Ímé a Sátán egynéhányat tiközületek a tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok. (…) Légy hű az életed árán is, és néked adom az élet koronáját. (…) Aki győz, annak nem árt a második halál.” (2,10)

Amíg az ember e földi biztonságáért aggódva képes feláldozni az igazság elveit, addig nem tudja, mi az Isten kegyelme, amelyről azt mondja Dávid, „jobb az életnél” (Zsolt 63,4). Amíg a test halálától jobban félünk, mint attól, hogy hűtlenné leszünk Teremtőnkhöz, addig az Istenség szeretete még nem mosott át egészen, s messze vagyunk attól, amit Pál apostol ír: „Semmiben meg nem szégyenülök, hanem mint mindenkor, úgy most is nagy bátorsággal fog magasztaltatni Krisztus az én testemben, akár életem, akár halálom által. Mert nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” (Fil 1,21) E vallomáshoz kapcsolódnak az alábbi sorok: „Az evangélium hirdetése e világon mindig ellenállás, veszély és szenvedés közepette halad előre. Mi adott erőt a múltban Jézus követőinek a szenvedések során? Az Istennel, a Szentlélekkel és Krisztussal való közösségük. A gyalázat és az üldöztetés sokakat elválasztott ugyan földi barátaiktól, de sohasem a Megváltó szeretetétől.”³

A végső isteni igazságszolgáltatáskor mindenki életében fény derül arra, hogy a kegyesség valósága volt meg az életében, vagy csak a látszata, s megtagadta annak erejét. Isten, aki a szíveket vizsgálja, előhoz minden cselekedetet ítéletre, és vallást tesz arról, aki megvallotta Őt az emberek előtt (Mt 10,32–33), győzelmi koronával ajándékozza meg, s mindent neki ad örökségül. Az Istent nyíltan megtagadóknak és/vagy elhallgatóknak, meghunyászkodóknak, „a gyáváknak pedig és hitetleneknek, utálatosoknak… bálványimádóknak… része a második halál” (Jel 21,7–8). Nem terjesztheti ki irgalmasságát rájuk az Úr, mert úgy döntöttek, hogy visszautasítják örökkévaló szeretetét, amellyel szerette őket (Jer 1,3). Így bűneik nem a felbujtóra hárulnak vissza, hanem zsoldját ők maguk veszik el, végleg kiszakadva abból a jóságból, amely hosszan tűrésével a megtérésükért munkálkodott. 

Az ember a dánieli szóhasználattal élve csak két dolgot „tökélhet el” az életében (1,8). Dönthet úgy, hogy „nem fertőzteti meg” magát, hűséget tanúsít bármi áron, és csak az előtt hajt térdet, aki arra egyedül méltó (Jel 5,12, vö. 5Móz 6,4). Vagy dönthet úgy, hogy a hűtlenségre sarkalló belső és külső hangokra, késztetésekre hallgatva ellentmond a szabad választást tiszteletben tartó Szentlélek szelíd hangjának (Zsid 3,7–8). Azonban akárhogy is válasszon, számolnia kell azzal, hogy a felelősség a sajátja, ahogyan a végső – pozitív vagy negatív kifutású – következmények elhordozása is (Gal 6,7–8).⁴

Jegyzetek

1 Ellen G. White: Nevelés/Előtted az élet. Advent Kiadó, Budapest, 1992, 55.

2 „Amikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítanak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged.” (Ésa 43,2)

3 Ellen G. White: Az apostolok története. Gyarmati és Társa Kiadás, h. n., é. n., 58. 

4 „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert amit vet az ember, azt aratja is. Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet.”

(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat 2015/4. számában)