Keresztény Advent Közösség
Hírek, Kürtszó Elemzések, tanulmányok Testi-lelki egészség Biblia

Megérdemlik a „latrok” a kegyelmet? – A szabadságvesztés-büntetés és a Biblia

Dátum: 2020. február 25. Szerző: Gőgös Tamás

A Biblia használati utasítás az emberhez: ha elromlik, benne van a javítási útmutató is. Az Ige szerint ha rabokat látogatunk meg, az olyan, mintha a Megváltót látogatnánk meg: „…fogoly voltam, és eljöttetek hozzám…” (Mt 25,36) Isten országa a börtönfalakon belülre is kiterjed, a Teremtőnek nagyszámú népe van a rácsok mögött is.

 

 

„Két rablót is megfeszítettek vele, egyet jobb és egyet bal keze felől.” (Mk 15,27)

„Akiket vele feszítettek meg, azok is szidalmazták őt.” (Mk 15,32.b)

„A felfüggesztett gonosztevők közül pedig az egyik szidalmazta őt, mondván: »Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is!« Felelvén pedig a másik, megdorgálta őt, mondván: »Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán, mert a mi cselekedetünk méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett.« És mondta Jézusnak: »Uram, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te országodban!« És monda néki Jézus: »Bizony mondom néked ma: velem leszel a paradicsomban.«” (Lk 23,39–43)

 

A keresztre feszítést az ókorban – nemcsak a Római Birodalomban – a főbenjáró bűnök (gyilkosság, rablás, árulás, lázadás) megtorlására alkalmazták általában rabszolgák vagy ellenséges foglyok esetében. A fenti idézet két rablót említ (Máté evangélista egyszerűen latornak nevezi őket), akiket az ószövetségi prófécia által megjövendölt módon az Üdvözítő mellett feszítettek meg bal és jobb oldalról, mintegy közrefogva Őt.

Ellentétben Barabással, ez a két bűnöző nem politikai fogoly volt, hanem köztörvényes, rájuk nem terjedt ki a korabeli zsidóság szimpátiája. Volt viszont valaki, aki a szenvedései néma tűrése közben imádkozott azokért, akik szidalmazták, kárhoztatták. A Felkent még ekkor is tudta, kiben mi lakozik, tudta, hogy az egyik lator szívében mi megy végbe, miközben átkozódik. Ez a rabló, ahogy nézte a vele együtt megfeszített, de érte is imádkozó sorstársát, olyan dolgot értett meg, amit a főpapok, a farizeusok nem – és sokan nem értenek a mai napig. Felfogta a Messiás küldetésének igazi értelmét, és azt is, hogy második adventjekor jön majd el dicsőséges uralkodóként. Zsidóként tudta, hogy bűnt csak a Teremtő bocsáthat meg, tehát Urának és Istenének ismerte el Jézust, hiszen az „Isten országa” kifejezést is a „Te országodként” említi a rövid párbeszéd során.

A bűnelkövetők, akikről a többség már lemondott, olyan igazságokat láthatnak meg, amelyeket az önmagukkal elégedettek figyelmen kívül hagynak: „Sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők.” (Mt 19,30)

 

A szabadságvesztés-büntetés és a Biblia 

Írásomban a börtönmisszió fontosságára szeretném felhívni a figyelmet, a Biblia szemszögéből megvizsgálva a szabadságvesztés büntetés intézményét, amely arra hivatott, hogy elősegítse az elítélt „visszailleszkedését a társadalomba”.

A Szentírás szerint az özönvíz elmúltával Isten bevezette az emberi igazságszolgáltatást, azaz a társadalmi együttélést veszélyeztető cselekedetekért az egyént a közösségnek kell megbüntetnie. Ezzel a rendelkezésével az Örökkévaló megalapította az állam intézményét.

A Teremtő törvénykönyve szigorú, elfogadja a halálbüntetést és a „szemet szemért, fogat fogért” elvet követi: „Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki, mert Isten a maga képére teremtette az embert.” (1Móz 9,6)

Ezt a parancsolatot az Üdvözítő sem törölte el, Péterhez intézett felszólításában elvben ugyanezt mondta ki: „Tedd helyére szablyádat; mert akik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniük.” (Mt 26,52)

Érvényes lesz az utolsó időkben is: „Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy, ha valaki fegyverrel öl, fegyverrel kell annak megöletni. Itt van a szentek békességes tűrése és hite.” (Jel 13,10)

Az említett igeversben is megjelenik a talió elv (ius talio), de valóban szemet szemért követelne a szeretet Istene?

A rabbinikus (farizeusi) értelmezés anyagi megváltást ítél a testi sértés kárpótlására, ellentétben a (saducceusi) betű szerint való értelmezéssel. E véleményt támasztja alá a gazdája által megcsonkított rabszolga esetére vonatkozó parancsolat: „Ha valaki a szolgájának szemét, vagy szolgálójának szemét úgy üti meg, hogy elpusztul, bocsássa azt szabadon az ő szeméért.” (2Móz 21,26)

Valójában a kegyelem megnyilvánulása, hogy az akkori kegyetlen körülmények között a Teremtő nem enged nagyobb sérülést okozni, mint amit mi elszenvedtünk. Az emberi természet olyan, mint Lámeké: „…embert öltem, mert megsebzett, ifjat öltem, mert megütött.” (1Móz 4,23)

A lopásra (az emberrabláson kívül) vonatkozó törvények szintén anyagi ellenszolgáltatást ítélnek meg a károsultnak, ellentétben az ókorban a térség legtöbb államában honos kézlevágással (lásd Hammurápi-sztélé) szemben:

 

„Ne lopj!” (2Móz 20,15)

„Aki embert lop, és eladja azt vagy kezében kapják, halállal lakoljon!” (2Móz 21,16)

„Ha valaki ökröt vagy bárányt lop, és levágja vagy eladja azt: öt barmot fizessen egy ökörért, és négy juhot egy bárányért!

Ha házfölverésen kapják a tolvajt, és úgy megverik, hogy meghal, nincs vérbűn miatta. Ha reá sütött a nap, vérbűn van miatta: fizessen; ha nincs néki: adassék el tolvajságáért!

Ha elevenen kapják kezében a lopott jószágot, akár ökör, akár szamár, akár juh: kétannyit fizessen érette!

Ha valaki mezőt vagy szőlőt etet le, úgy, hogy barmát elereszti, és az a más mezején legel: mezejének javából és szőlőjének javából fizesse meg a kárt!

Ha tűz támad, és tövisbe kap, és megég az asztag, vagy a lábon álló gabona, vagy a mező: fizesse meg a kárt, aki a tüzet gyújtotta!

Ha valaki pénzt vagy edényeket ad felebarátjának megőrzés végett, és ellopják annak a férfiúnak házából: ha megtalálják a tolvajt, fizessen kétannyit! Ha nem találják meg a tolvajt, a ház urát vigyék a bírák eleibe: hogy nem nyújtotta-e ki kezét az ő felebarátja vagyonára! Akármi bűn dolgában, akár ökör, akár szamár, akár juh, akár ruha, akármi elveszett jószág az, amiről azt mondja: ez az; mindkettőjük ügye a bírák eleibe menjen, és akit a bírák bűnösnek mondanak, fizessen kétannyit az ő felebarátjának!

Ha valaki szamarat, ökröt vagy bárányt, vagy akármiféle barmot ad az ő felebarátja gondviselése alá, és az elhull vagy megsérül, vagy elhajtják úgy, hogy senki sem látta: az Úrra való esküvés legyen kettejük közt, hogy nem nyújtotta-e ki kezét felebarátja vagyonára; és ezt fogadja el annak ura, és az semmit se fizessen! Ha pedig ellopták tőle: megfizesse az urának! Ha széttépetett, hozza el azt bizonyságul, a széttépettet nem fizeti meg!

Ha pedig valaki kölcsönkér a felebarátjától, és az megsérül vagy elhull urának távollétében: fizesse meg a kárt! Ha ura vele van, nem fizet; ha bérbe adatott, bérébe megy.” (2Móz 22,1–15)

„Szólt ismét az Úr Mózesnek, mondván: Amikor vétkezik valaki, és hűtlenséget követ el az Úr ellen, tudniillik eltagadja felebarátjának reábízott vagy kezébe adott holmiját, vagy megrabolja, vagy zsarolja felebarátját; vagy ha elveszett holmit talált, és eltagadja, vagy valami miatt hamisan esküszik, akármi is az, amit az ember úgy cselekszik, hogy vétkezik vele: mivelhogy azért bűnössé lett és vétkezett, térítse vissza az elrablottat, amit rabolt, vagy a zsaroltat, amit zsarolt, vagy a reá bízottat, ami reá bízatott, vagy az elveszettet, amit megtalált; vagy akármi legyen, amire hamisan esküdött, fizesse meg azt teljes értéke szerint, és hozzátoldva az ötödrészét, adja azt annak, akié volt, bűnbevallásának napján!” (3Móz 6,1–5)

 

A hűtlen kezelést is anyagi visszatérítéssel és 20 százalékos kárpótlással bünteti a Tóra, azaz a bűnöst mindig a károsultnak okozott kár megtérítésére kötelezi. Szabadságvesztés büntetésre csak abban az esetben került sor, ha az okozott anyagi veszteséget nem tudta kifizetni. Ez esetben a kár megtérítése céljából a vétkest eladták rabszolgának.

A választott nép körében akkor még ismeretlen volt a mai gyakorlat, hogy az állam nem gondoskodik a polgárait ért károk megtérítéséről, a károsult polgári peres úton tudja csak érvényesíteni érdekeit az elkövetővel szemben (pluszköltséggel, járulékos hivatalos procedúrákkal, ráfordított időtöbblettel – ha meri egyáltalán, mert esetleg az elkövető rokonsága, ismerősei megfélemlítették), akit közben már börtönbe zártak, és aki esetleg az anyagi helyzete miatt nem is tudná megtéríteni a kárt. Leszögezhetjük, hogy a 17. századtól általánossá vált börtönbüntetés, maga a büntetés-végrehajtás mai formája egyáltalán nem bibliai.

 

 

A „benti” életről – a teljesség igénye nélkül 

Sokakban felvetődik a kérdés: „Miért kell egyáltalán ezekkel a börtöntöltelékekkel foglalkozni? Örüljünk, hogy rács mögött vannak! Méghogy lelkigondozás! Akkor nem volt érzékeny a lelkük, amikor idős embereket raboltak ki, gyenge nőket erőszakoltak meg?”

Ilyen és ehhez hasonló véleményeket hallhatunk lépten-nyomon az utca emberétől, hiszen a társadalom elítéli a bűnözőket és a bűnelkövetőket, sőt a jelenleginél sokkal szigorúbb büntetési tételeket és bánásmódot várna el a büntetés-végrehajtástól. (Erre a későbbiekben visszatérünk, részletesebben foglalkozva a börtönökben zajló élettel, a „benti” állapotokkal.)

Miért kell a börtönben lévőknek is hirdetni az evangéliumot? Miért kell az ő lelkükkel is foglalkozni? A válasz egyszerű: mert az Úr Jézus Krisztus ezt parancsolta. A Máté evangéliuma utolsó két versében olvasható egyetemes misszióparancs minden népeket kifejezése vonatkozik a börtönökben büntetésüket töltőkre vagy előzetes letartóztatásban lévőkre is. Őket a társadalom is bűnösnek találta, de amint tudjuk, az Üdvözítő a bűnösök barátja (Mt 11,19), Ő azt mondta magáról: „…nem az igazakat hívogatni jöttem, hanem a bűnösöket a megtérésre.” (Mt 9,13.b)

Pál apostol a Rómabeliekhez írt levelében a következőt jelenti ki: „…ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővelkedik…” (5,20) A Teremtő gyűlöli a bűnt, szent mivoltával összeférhetetlen, de szereti a bűnös embert, mert Ő a végtelen, megbocsátó SZERETET.

A legfontosabb érvet a végére hagytam: ha rabokat látogatunk meg, az olyan, mintha a Megváltót látogatnánk meg: „…fogoly voltam, és eljöttetek hozzám…” (Mt 25,36) „Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg.” (Mt 25,40) Isten országa a börtönfalakon belülre is kiterjed, a Teremtőnek nagyszámú népe van a rácsok mögött is.

Fontosnak tartom, hogy az olvasónak hű képe legyen a „benti” életről, ezért a továbbiakban a fogvatartottak egymás közötti, illetve a büntetés-végrehajtási intézetek személyi állománya közötti viszonyokat mutatom be a teljesség igénye nélkül. Erről a zárt világról az átlagember keveset tud, azt is az akciófilmekből és a médiából, amely a „sztori” eladhatósága érdekében hajlamos a túlzásokra. Érdekességként jegyzem meg: ha a benti körülményekről beszélek, az emberek meglepődnek, hogy a „zsiványoknak” milyen jó dolguk van a „hűvösön”.

Az utóbbi kifejezés helytálló, mert a magyar börtönök nagy része a 19. század második felében épült, és az akkori technológia vastag kő- és téglafalai valóban hűvösek. Hazánk büntetés-végrehajtási objektumai – kevés kivétellel – infrastrukturális tekintetben elavultak. Mindez maga után von számos olyan problémát – például nagy létszámú zárkák –, amely tovább bonyolítja az elhelyezés soha meg nem oldódó kérdéseit.

 

A fogvatartottak

A fogvatartottak alapvetően két csoportra oszthatók: előzetesek és elítéltek. Az előzetes letartóztatásban lévőket a bíróság ítélete miatt kell fogva tartani, mert esetükben számítani lehet a szökésre (például külföldi állampolgár esetén), bűnismétlésre (például visszaeső elkövető esetén), vagy tartani lehet a tanúk befolyásolásának lehetőségétől (fenyegetéssel vagy erőszakkal a vallomásuk megváltoztatására vagy visszavonására kényszerítheti őket az elkövető). Az elítéltek pedig már a bíróság által kiszabott szabadságvesztés-büntetésüket töltik, amelybe természetesen beleszámít a megelőzően leült előzetes időszak is.

Az előzetesek között több az első bűntényes, és nekik még van vesztenivalójuk, hiszen az ítéletig még van remény: a bíróság tudja-e bizonyítani a bűncselekményt, vagy nem, és akkor felmentő határozat is születhet. Persze köztük is vannak visszaesők, azaz többszörös bűnelkövetők, akik már nagy börtönrutinnal rendelkeznek.

Az elítéltek teljesen más megközelítést igénylő populáció. Persze nem a rövid ítélettel büntetettek, nekik „egyik lábuk bent, a másik kint”, hanem a hosszú ítéletesek. Azt mondhatjuk, hogy a határ a tízéves szabadságvesztés, amely felett már mindenképpen meglátszanak az emberen a börtönártalmak.

A visszaesők aránya Magyarországon 50-60 százalék között mozog, bár véleményem szerint ez nagyon óvatos becslés, tekintettel arra, hogy bizonyos bűncselekmények tekintetében sajnos az állampolgár is tudja, hogy fölösleges feljelentést tennie. A visszaeső bűnöző (főképp a különös visszaeső) tisztában van a jogaival és a rá vonatkozó jogszabályokkal. Mondhatjuk, életmódjává vált a bűnözés.

Az a mondás járja a büntetés-végrehajtás berkein belül, hogy „a börtönben lévők nem a bezártságtól szenvednek igazán, hanem azoktól, akikkel össze vannak zárva”. Ugyanakkor „nem azért vannak bent, hogy jól érezzék magukat”. Mind a két állítás igaz is, meg nem is. A börtöntől igazán csak az szenved, aki elveszíti a kinti egzisztenciáját, például egy értelmiségi, aki közlekedési baleset miatt került be. A fogvatartotti populáció jelentős részének a körülményei kint rosszabbak voltak, mint bent – nem étkezett napi három alkalommal, nem járt rendszeresen orvoshoz (bent a legkisebb dolog miatt is elmegy, hogy addig se legyen a zárkában, ismerősökkel találkozzon, információt gyűjtsön), nem kapta meg a gyógyszereit ingyen, nem fűtöttek és mostak rá, nem kapott ingyen ruházatot stb.

A bűnöző életmódot folytatók ugyanakkor bent is folytatni fogják „kinti” tevékenységüket, most már a börtön körülményeihez igazítva. Élősdi életvitelüket átültetik a helyi szintre.

Itt tegyünk egy kis kitérőt az élősdiség deviációi közül azokra a területekre, amelyek a büntető törvénykönyv (Btk.) szerint nem szankcionáltak, nem büntetendők. Bár nem büntetik, mert hivatalból nem üldözendő, de a társadalom deviációként fogja számon tartani a sokszor fel sem jelentett erőszakot: például ha valaki gyenge szüleit vagy élettársát fenyegeti, illetve durván bántalmazza, és így csikar ki tőlük pénzt, hogy rendszerint italra vagy kártyára költse. Hanyatló társadalmak jellegzetes típusai ők: mind élősdi életvitelűek.[1]

Az elítéltek testi erejük, kapcsolataik (rokoni, ismeretségi kör stb.) felhasználásával sanyargatják zárkatársaikat, elveszik értékeiket („lehúzzák őket”), fizetniük kell a „védelemért”. A testi és a lelki erőszakon kívül jelen van a (homo)szexuális is.

A börtön informális hierarchiája csúcsán az erőszakos bűncselekményt elkövetők állnak, őket követik a csalók és tolvajok, legalul pedig a nemi erőszakot elkövetők és a pedofilok állnak. A „fehérgalléros” bűnözők külön kategória, de a nagy sajtónyilvánosságot kapott bűncselekményt elkövetőkkel kapcsolatban a büntetés-végrehajtási intézetek hozzáállása is hivatalból speciális.

Ebbe a rangsorolásba belekényszerítik azokat is, akik egyáltalában nem értenek velük egyet, de nem merik bevallani. A börtönszubkultúrának tehát adottak a sajátosságai: hitegetik, fenyegetik egymást, nem illik ellentmondani, mert spicliskedéssel gyanúsítják meg az ellenkezőt, vagy kicsúfolják, megverik.[2]

A börtön személyzetének minden erőfeszítése ellenére az intézetekbe bejutnak a tiltott eszközök, tárgyak. Mindezek, továbbá a legális élvezeti cikkek (cigaretta, kávé), az intézeti boltban vásárolt, csomagban kapott élelmiszerek képezik a fogvatartottak közötti, egyébként a jogtalan előnyök kialakulása miatt tiltott kereskedelem alapját.

A dolgozó fogvatartottak a minimálbér egyharmadát kapják fizetésként, általában sokallják azt a pár száz forintot, amit a tartásukra vonnak le havonta (megjegyzem, hogy egy fogvatartott napi ellátása nyolcezer-ötszáz forintjába kerül az adófizetőknek).

A nem dolgozók (nem azért, mert nincs munka) egész nap tévénézéssel, kártyajátékokkal, bár tiltott, de testépítéssel, esetleg az intézet által szervezett kulturális, vallási és egyéb programokkal stb. töltik el a börtönben „sínylődésük” idejét. Egyesek azért járnak iskolába, hogy az ösztöndíjat megkapják. Több alkalommal továbbítottam kérelmi lapot, hogy az elítélt szeretné újrajárni valamelyik általános iskolai osztályt, mert már régen járta ki, és mindent „elfelejtett”.

A társadalom egyrészt – valami a kegyetlenségen alapuló „igazságérzet” alapján – látástól vakulásig követ töretne a „rabokkal”, különösen a súlyosabb bűncselekmények elkövetőivel, kenyéren és vízen tartva őket. Másrészt az európai normáknak megfelelni kényszerülő hivatalos álláspont és a hatásvadász média által gerjesztett, „rossz értelemben” vett humánum is erőteljesen érezteti hatását.

Erős fantáziájú újságírók különösen kedvenc témaköre a büntetés-végrehajtási intézetekben uralkodó visszaélések, túlkapások témája. Ehhez „információkat” gyakran csak az elítéltek köréből vesznek. A börtönparancsnok rendszerint jóhiszeműen ad engedélyt ilyen interjúkra, de az újságírók többnyire „ráadással dolgoznak”. Például meg sem kóstolják a börtönkosztot, de a rabok erre vonatkozó panaszait készpénznek veszik. Ez igazolásnak tűnik a rabok szemében, és szinte eleve elrendelve a „bűnöző” megbélyegzés büszke vállalására készteti őket, addig menően, hogy van, aki az újságcikkeket is félremagyarázva helyesli a hatóság elleni erőszakot is. A fantázia működésének volt a börtönben olyan megnyilvánulása is, hogy nem igazságos a kis bűnt elkövetőket megbüntetni, amikor vannak, akik milliókat sikkasztanak.[3] Így fordulhat elő, hogy Rózsa Sándornak vagy a „Viszkis bankrabló”-nak a fél ország szurkolt, hogy a hatóságok ne kapják el. 

 

A büntetés-végrehajtás alkalmazottai

A hatóságok, azon belül a fegyveres testületek, rendvédelmi szervek a Biblia szerint Isten szolgái (Rm 13,1–4): „Mert Isten szolgája ő a te javadra. Ha pedig a gonoszt cselekszed, félj: mert nem ok nélkül viseli a fegyvert, mert Isten szolgája, hogy a gonosztevőt megbüntesse.” A folytatásban Isten eme szolgáiról lesz szó, akik talán maguk sem tudják, hogy szerepük van az Ő üdvösségtervében, hiszen munkájukkal hozzájárulnak a közbiztonság javításához, azaz ahhoz, hogy a gonoszság még ne borítsa el teljesen a Földet, amíg a kegyelem időszaka tart.

A „smasszer”, a büntetés-végrehajtás „közkatonája” viszonylag alacsony bérért kockáztatja az életét nap mint nap. A szolgálat körülményei miatt nagymértékű a fluktuáció az állományban. A büntetés-végrehajtás az egyetlen fegyveres testület, ahol érettségi nélkül is lehet hivatásos tiszthelyettes a „szerv” tagja. A tapasztalt régi kollégák, ha tehették, korkedvezménnyel nyugdíjba mentek, pár hónapos, pár éves smasszer már öregnek számít. Ők tanítják be a felszerelő fiatalokat, akiknek viszont csak a töredéke marad a pályán.

A munka alapját képező törvényekről elmondhatjuk, hogy a terület erősen túlszabályozott. Az „öreg” smasszerok egyik kedvenc mondása: „Ha minden paragrafust betartanánk, megállna az élet a börtönben.”

A nehéz körülményeket még tetézi, hogy az állandó létszámhiány miatt mindennaposak a berendelések (a saját szolgálati napon vagy éjszakán kívül más időpontban is be kell menni dolgozni, mert kevés az ember). A fokozott leterheltség (a fő-, a másod-, harmad- stb. állás), az otthontól való folytonos távollét maga után vonja az egészségügyi és családi problémákat.

A fogvatartottakkal közvetlenül érintkező másik állománycsoport a szociális segédelőadók és a nevelőtisztek csoportja. Az előbbiek zászlósok, az utóbbiak tisztek. Az ő feladatuk lenne az elítéltek „pozitív értékek közvetítésével” visszaillesztése a társadalomba. Mint hívő ember tudom, hogy bűnös embert jó útra téríteni, azaz megigazítani csak a Mindenható képes, de ehhez szükség van a megtérésre és újjászületésre. A profán nevelési módszerekkel, ahogy a visszaesési statisztika is mutatja, nem lehet az embereket megváltoztatni, erre csak Isten Igéje képes (2Tim 3,16–17). A bűnöző, ha érdeke úgy kívánja, időlegesen alkalmazkodik, betartja a börtön szabályait, kerüli a fegyelemsértést, nevelői dicséreteket gyűjt, hogy például kedvezményesen szabadulhasson. Kint aztán kezdi elölről.

A segédelőadók feladata a keletkező nevelési anyag rendezése, a személyi aktákba (anyagba) pakolása. A számítógépes nyilvántartás bevezetésekor az volt a terv, hogy pár éven belül kiváltja a papíralapú adminisztrációt. Az eset még a múlt évezredben történt, azóta is kettős nyilvántartás folyik, természetesen kétszer annyi munkával. Vajon a számítógépes ügyintézés valóban meggyorsította az ügyek elintézését?

Ezenfelül – mivel a biztonsági osztály állandó létszámgondokkal küzd – a segédelőadó fogvatartottakat mozgat (kísér egyik körletből a másikra), látogatást biztosít, vagy éppen előállít stb.

A nevelőtisztek feladata ugyanez az adminisztráció, ha nincs segédelőadójuk, de döntési jogkörük van az elítélt kapcsolattartásának (kivel levelezhet, kinek telefonálhat stb.), zárkába helyezésének, jutalmazásának stb. kérdésében.

A jogi túlszabályozottság miatt adminisztrációs leterheltségük hasonló a smasszerek szolgálati leterheltségéhez. Hogy tartani tudják az ügyek elintézési határidejét, többségük ki nem fizetett túlórákra marad bent, ami természetesen szabályellenes, de a vezetőség érthetően szemet huny. Persze itt is van, aki a maszek munka fáradalmait piheni ki (láttam már nevelőt munkaidőben aludni). Ugyanakkor hol marad idő a rabok nevelésére?

Az egyéb osztályok (gazdasági, személyügyi stb.) nem sokban különböznek egy civil cég hasonló osztályaitól.

 

A fogvatartók és fogvatartottak egymás közötti viszonya

A két csoport – egymásra utaltsága eredményeként – érdekes szimbiózisban él. Mindkettőnek szüksége van a másikra. Az előbbi munkáját az utóbbi adja, az utóbbi élete nagyban függ az előbbi döntéseitől. A nevelői és felügyelői állomány kezét teljesen megkötik a jogszabályok, a rendelkezésükre álló eszközök nem igazán jelentenek visszatartó erőt, a törvények adta lehetőségek között egyensúlyozva csoda, hogy fenn tudják tartani a rendet és fegyelmet. Régi szállóige a börtönben, hogy „a zsiványok csak azért nem csinálnak igazi balhét (lázadás, csoportos szökés stb.), mert nem akarnak”.

A fogvatartottak pedig tudván, hogy a smasszeren, aki váltásban a szinten van, és a nevelőn sok múlik, akarva-akaratlanul – de az esetek többségében akarva – igyekeznek manipulálni a személyi állomány tagjait: minimum fel akarják hívni magukra a figyelmet, ha valami olyan dolgot tettek, amiért jutalmat lehet kapni. Elmondhatjuk, hogy ha az elítélt bármit szeretne, mindig valamilyen rejtett szándék vezeti, amit ki kell találnunk, ha meg akarjuk érteni a motivációit.

Az uniós szabályozás miatt a börtönben lévő bűnöző mondhatni rekreációs üdülésen piheni ki „megerőltető munkával töltött időszakait”, a szabadságvesztés-büntetésnek semmi visszatartó ereje nincs. Ezen a véleményben osztoznak a hosszú éveket letöltött elítéltek is, akik némi nosztalgiával emlegetik a kádári időket, amikor nagyobb szigor volt, de minden állandóbb, kiszámíthatóbb volt a börtönben.

Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy az elítéltek között vannak „bűnözők” is, akik képesek még „bűncselekményeket” is elkövetni, akár bent is.

Azonban vannak, akik valóban megbánták bűneiket, megtértek, újjászülettek. Velük tényleg érdemes kötetlenül beszélgetni az Üdvözítőről, mert ők azok, akik a börtönben az evangéliumot igazán terjeszteni tudják. A fegyintézetekben nem lehet ténylegesen evangelizációs alkalmat tartani (bár vannak felekezetek, amelyek gyakorolják ezt), ugyanis a fogvatartottak általában nem is tudják, milyen alkalom lesz, és ki tartja. A felügyelet, illetve a nevelő a megelőző héten összeírja, hogy ki kíván részt venni a „misszión”, amikor is általában nem esik szó sem annak jellegéről, sem az előadó személyéről, nagyrészt csak a felekezeti irányultságot közlik, azaz katolikus, protestáns, esetleg „jehovista” vagy „krisnás”, ha ritkábban előforduló gyülekezetről van szó.

Ahogy János evangéliumának első fejezete végén olvashatjuk, hogy eleinte szájról szájra terjedt a jó hír a Felkentről, személyes bizonyságtétel formájában, úgy a fegyintézetekben ma ugyanilyen módon terjesztik társaik között az örömhírt a hívő fogvatartottak. Jó látni, amikor például a sétaudvar egyik sarkában valamelyikük bizonyságot tesz a társának.

Ilyen módon kerültem én is kapcsolatba a börtönmisszióval. Érdekes módon nem a missziós lelkészek vagy gyülekezeti tagok által (bár mindig szívesen beszélgettem velük, de nekik is korlátozott volt az idejük, én pedig szolgálatban voltam), hanem a fogvatartottak kapcsán. Még a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben teljesítettem szolgálatot, amikor egy másik körlet felügyeletét kaptam állandó feladatul. Már az első nap kéredzkedtek ki az embereim Biblia-szakkörre. Természetesen kiengedtem őket a közösségi helyiségbe, és én is benéztem a foglalkozásra. Azt hiszem, mindannyian meglepődtünk. Én azon, hogy az egyik „előzetesem” gyönyörűen hirdeti az igét, az ezt követő beszélgetésen pedig a résztvevők mindegyike „helyesen hasogatja az igazság beszédét” (2Tim 2,15). Ők pedig azon lepődtek meg, hogy valószínűleg még nem találkoztak olyan felügyelővel, aki velük együtt imádkozott és az Írásokhoz érdemben hozzá tudott szólni.

Akkor értettem meg, miért vezérelt a Teremtő a katonai pályára, hiába kételkedtem, és kérdeztem, hogyan Uram, hát nem Te mondtad, hogy „akik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniük” (Mt 26,52)? Hozzá kell tennem, hogy katonai rendész éveim alatt egyetlen alkalommal sem kellett fegyverrel szolgálatot ellátnom. Azt is megértettem ekkor, miért kerültem át a büntetés-végrehajtáshoz, és ami a legfontosabb, hogy feladatom van itt.

Miután szabadult a „pásztoruk”, a fogvatartottak sokszor megkértek, hogy szóljak néhány szót a gyülekezetükben, miután kiengedtem őket a közösségi helyiségbe. Az lett a gyakorlat, hogy ha szolgálatban voltam, mennyei Parancsnokomat is szolgáltam a börtönben, mert ahogy az idő engedte, hirdettem az igét. Mindez addig tartott, míg el nem helyeztek a szintről, de néhányukkal még ma is tartom a kapcsolatot egyházi szervezeteken keresztül (így a szabadultakkal is).

 

Összegzés 

A börtönökben Jézus Krisztusnak még nagyon sok barátja van, hiszen Ő a bűnösök barátja (Mt 11,19; Lk 7,34), az ott lévők pedig a társadalom szemében is bűnözők.

Érdekes, hogy működik a világban egy program, a katolikus kezdeményezésű APAC (Association for the Protection and Assistance of the Condemned – Szövetség az Elítéltek Védelmére és Támogatására), ahol a szabadult fogvatartottak mindössze tíz százaléka válik visszaesővé. A hatóságok néhány kivételtől eltekintve nem fordítanak figyelmet rá, nem karolják fel a kezdeményezést (a magyarországi jogszabályok nem is engedik a teljes rendszer működtetését – bár a Váci Fegyház és Börtönben létezik egy kezdeményezés a magyar körülményekhez igazítva). Sok értékes írás jelent meg a témában, melyeket érdemes elolvasni, ha valaki szeretné jobban megismerkedni a nemzetközi és a hazai tapasztalatokkal. Az APAC sem csodamódszer, önmagában egy differenciált börtönrezsim, leginkább az ír fokozatos börtönrendszerhez hasonlítanám. A módszer titka abban rejlik, hogy Isten Igéjével napi szinten találkoznak a fogvatartottak, és mivel olyan az, mint a sziklazúzó pöröly, mindig elvégzi feladatát, bárhova küldik: „Nem olyan-e az én igém, mint a tűz? Azt mondja az Úr, mint a sziklazúzó pöröly?” (Jer 23,29) Mert „amint leszáll az eső és a hó az égből, és oda vissza nem tér, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi azt, és magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek: így lesz az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, a hová küldöttem.” (És 55,10–11) A statisztikai adatok bizonyítják, hogy a rendszer nagyon is hatékonyan működik. Feltehetnénk a kérdést: Mindez mit bizonyít?

Egyetlen vallás egyetlen módszere sem ért el még hasonló eredményeket! A börtönökben is helyet kapott profán tudományok, a pedagógia, pszichológia, szociológia stb. csődje, tehetetlenségük bizonyítéka még a legóvatosabb becslések szerint is hatvan-hetven százalékos visszaesési arány! Egyetlen emberi tudomány sem képes megjavítani az embert, erre csak Ábrahám, Izsák és Jákob Istene képes az Ő Igéjén keresztül: „A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (2Tim 3,16–17)

A Biblia használati utasítás az emberhez: ha elromlik, benne van a javítási útmutató is! Mivel azonban nem vagyunk szakemberek, fel kell keresnünk az Alkotót, mert Ő az utolsó kis részecskéig ismeri a művét!

Adott tehát egy börtönrendszer, amely persze nem tökéletes, de lehetne javítani rajta: le kéne csupaszítani a rárakódott emberi okoskodástól, és az egyetemes misszióparancs szolgálatába állítani, azaz képessé tenni arra, hogy az örömhírt minél több fogvatartotthoz eljuttassa.

Hogyan lehetne ezt elérni? Nagyon egyszerűen, ha a módszer megszabadulna öncélúságától, azaz nem azért létezne, hogy a fogvatartottak körülményeit javítsa. Úgy vélem, hogy a bűnelkövetők nem azért kerülnek börtönbe, hogy ott jól érezzék magukat: a börtönnek visszatartó erejűnek kell lennie, másként a bűnözők ott fogják kipihenni a rablások és gyilkosságok fáradalmait, hatalmas izomzatot fejlesztenek, és szakértőkké válnak, mert továbbképezhetik magukat a szakterület legjobbjainak tudása alapján. Nem mutogatni kéne a módszert néhány kiváltságos fogvatartottal, hogy nekünk ilyen is van, és láss csodát, még egyetlen visszaesőnk sincs – persze azt elfelejtjük közölni, hogy a problémás résztvevőket nem is próbáljuk nevelni, hanem megvárjuk, míg elkövetnek valami olyan fegyelemsértést, hogy simán kipenderíthetjük őket. Így csak olyan emberek maradnak a rendszerben, akik egyébként sem válnának visszaesőkké. Nem szabad, hogy az istentiszteletek átalakuljanak popkoncertekké, azaz karizmatikus dicséretek közös éneklésévé, és hogy az igehirdetés szerepét átvegye az adomázás. Mindez az egyre inkább tért hódító élménykereszténység sajátja. Az istentisztelet központi helyén Isten Igéje hirdetésének kell állnia.

Ha vallási alapon pozitívan diszkriminálunk, az még az igazán vallásos vagy hívő fogvatartottaknak is visszataszító. Volt alkalom, hogy egy hívő katolikus elítélt panaszkodott, amiért a leginkább „keresztyénkedő” raboknak, de mindig ugyanazoknak, mindent lehet, még a Velencei-tóhoz üdülésre utazni is. Azok pedig, akik csendes alázatban, imádkozva, bűneiket régen és naponta megbánva szelíden töltik büntetésüket, csak dicséreteket szereznek magatartásukkal, be sem kerülhetnek az APAC-ra. A csillogó felszín alatt vannak problémák, ezt bizonyítja, hogy volt fogvatartott a rendszerben, aki ugyanúgy sanyargatta és zsarolta társait, mint az egyéb körleteken, és volt, aki kést készített, hogy a zárkatársát megölje. Mindkét esetben nekem kellett a megfelelő intézkedést megtenni, mert másnak hiába szóltak.

Mi lenne a megoldás? Nem a körülmények javításával, hanem a lehetőséggel, hogy azonos hitbéli meggyőződésű testvérei körében töltheti le a büntetését, kellene jutalmazni a rendszerben önként résztvevőket. A kereszténység nem könnyebbség, hanem szolgálat az evangélium terjesztésében. Azokat, akik alkalmasak rá, teológiai képzésben kellene részesíteni, és ha felkészültek, missziós céllal másik intézetbe szállíttatni, hogy közreműködésükkel új hívő csoport létesüljön. Az első évszázad keresztényi módszerét adoptálni lehetne a büntetés-végrehajtás országos rendszerének falain belülre. Jézus Krisztus gyülekezete, amikor az igazi feladatával foglalkozott, azzal, hogy az örömhírt eljuttassa az emberekhez, közben soha nem ért rá tévelyegni.

Van tennivaló a börtönökben mind missziós, mind lelkigondozói, mind tanítói téren. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Mindenható szereti a bűnös embert (a bűnnel viszont összeegyeztethetetlen a szentsége). A Jó Pásztor otthagyja nyáját, a kilencvenkilenc rendben lévőt, és az egy eltévelyedett után indul. Ha igaz követői akarunk lenni, nekünk is el kell mennünk a foglyokhoz (Mt 25,36).

 

 

Jegyzetek 

[1] Keve István: Börtönmisszió és határkérdései. KÖT, Budapest, 1994. 29.

[2] Uo., 32.

[3] Uo., 32–33.

(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat 2013/1. számában)

 

További cikkeink:

Egyes gyülekezeteink átmenetileg bezárnak

2020. szeptember 25.

Kedves érdeklődők, a járvány őszi fellángolását követően néhány gyülekezetünk átmenetileg szünetelteti alkalmait. Budapesten a zugligeti imaházunk, vidéki gyülekezeteink közül a balatonfüredi, gödöllői, keszthelyi, kiskőrösi, szekszárdi, veszprémi, siófoki, kecskeméti, tiszavasvári, győri, paksi, csepregi, Medgyesegyházi, Tatai és Békéscsabai gyülekezeteink zárják be kapuikat. A többi helyszíneken továbbra is kérünk mindenkit az egészségügyi szabályok betartására. Online alkalmaink nem szűnnek meg. Weboldalunk jobb oldalán található "Youtube élő adás" feliratra kattintva szombat délelőttönként tizenegy órakor élő istentisztelet látható. Továbbá Youtube csatornánkon és médiatárunkban rendelkezésre állnak korábbi video- és hanganyagaink.

Mindenkit szeretettel látunk!

Ne veszítsd el a békességedet! – 6. rész

2020. június 01.

Hogyan kezeljük a koronavírus-járvány miatt már több hónapja ránk nehezedő testi-lelki-szellemi terheket? A bezártságot, a félelmeinket, aggodalmainkat, a bizonytalanságot, a magányt? A tények megváltoztatása nem áll hatalmunkban, azonban rajtunk múlik, hogyan viszonyulunk mindehhez.