„Mi tehát a hit általi megigazulás?”

 
„Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az”

Bizonyára mindannyian látjuk, mennyire időszerű Isten Igéjének minden felhívása, amely hitben való megújulásra és tetteink megreformálására kérlel bennünket. A megtérés, megújulás nem csupán egy felajánlott lehetőség a sikeresebb misszió és az élő, működő közösség érdekében. Ez üdvösségünk, megmaradásunk, küldetésünk betöltésének feltétele. Az Ige szerint nemcsak azok rostáltatnak ki Isten népe közül, akik hitehagyók lesznek vagy ragaszkodnak bűneikhez, hanem akik a jelenlegi állapotot jónak tartják, elfogadják és abban megmaradnak.

Gondolkodjunk el a következő bizonyságtételeken: 

„A feladatunk az, hogy bűnvallomás, alázat, bűnbánat és komoly ima által eleget tegyünk azoknak a feltételeknek, amelyek nyomán Isten áldásaiban részesülhetünk. A megújulásra egyedül imára jövő válaszként számíthatunk.” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I., 115. o.) 

„Ha az egyház, amelyet most hanyatlás jellemez, nem tér meg, nem tart bűnbánatot, enni fogja cselekedetének gyümölcsét, amíg megiszonyodik önmagától. Ha ellenáll a gonosznak és a jót választja, ha Istent keresi teljes alázattal, ha hit által igényt tart a számára fenntartott képességekre, akkor meggyógyul. Ha Istentől kapott egyszerűségében és tisztaságában jelenik meg, elválasztva a földi zűrzavartól, megmutatva, hogy az igazság valóban szabaddá tette, akkor tagjai igazán Isten választottai és képviselői lesznek.” (Ellen G. White: Az utolsó napok eseményei, Isten egyházának utolsó napjai c. fej.) 

„Az elkövetkező időben teljes reformációnak kell végbemennie. Amikor ez a megújulás elkezdődik, akkor minden hívőt betölt az imádság lelkülete, és minden ellenségeskedést, harcot kiűznek az egyházból. Egyetlen helyes úton járó ember másokat is egységre indít a Szentlélek jelenlétéért könyörgő imában. A hívőket egymástól elválasztó akadályok leomlanak, és Isten szolgái ugyanazt hirdetik. Az Úr együttműködik követőivel. Mindannyian Krisztus mintaimáját megértve könyörögnek: »Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.« (Mt 6,10)
Isten sokáig tűrte önfejűségünket, hitetlenségünket és ostobaságunkat. Csodálatos türelemmel és könyörülettel fenyített bennünket. Ha figyelünk tanítására, megtisztít bűnös hajlamainktól, megment minket, és kegyelme, hatalma örökkévaló emlékévé tesz. 
Isten lelki ébredésre és reformációra szólítja népét. A megújulás és a reformáció nem azonos. A megújulás a lelki élet megelevenedését, az értelem és a szív erőinek megélénkülését, azaz a lelki halálból való feltámadást jelenti. A reformáció pedig újjászerveződés, elgondolások és tanítások, valamint szokások és tettek megváltozása. A reformáció nem teremheti meg a szentség jó gyümölcseit, ha nem kapcsolódik össze a Szentlélek által indított megújulással. A megújulásnak és a reformációnak együtt kell elvégezniük kijelölt feladatukat.” (Ellen G. White, Review and Herald, 1902. február 25.) 

Az örömhír az, hogy kérhetjük Istent: szólítson meg minket, és meg ne keményítsük a szívünket, hogy teljes megújulást munkálhasson bennünk.  

 

„Több igazság”: az üdvösség feltétele 

„Ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyek országába.” (Mt 5,20) 

„Jóllehet van bizakodásom test szerint is. Ha bárki más mer testben bizakodni, én sokkal inkább: körülmetéltettem nyolcadnapon, Izráel nemzetségéből, Benjámin törzséből való vagyok, zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus, buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam. De amelyek nékem egykor nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem, és találtassam Őbenne, mint akinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján.” (Fil 3,4–9) 

„Az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által, mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hitből és nem a törvény cselekedeteiből; mivel a törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy test sem.” (Gal 2,16) 

Jézus a hegyi beszédben szemléltette a különbséget a farizeusok igazsága és a „több igazság” között: beszélt arról, hogy a törvény betöltésének nemcsak a cselekedetekben, hanem a gondolatok, indítékok, érzések szintjén is meg kell valósulnia. A „Ne ölj!” parancsolat betöltése tehát az, ha harag, neheztelés, megítélő gondolatok és szavak sem nyilvánulhatnak meg az életünkben. Ez az, ami emberi erőfeszítéssel nem valósítható meg, ahogyan Jézus is megfogalmazta a gazdag ifjú esetében: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennel együtt minden lehetséges.” 

„A saját erejével senki sem szabadulhat meg énjétől – csupán hozzájárulhatunk ahhoz, hogy Krisztus elvégezze bennünk ezt a munkát. Mondjuk el hát szívünk mélyéből: »Uram, vedd a szívemet, mert én magam nem tudom odaadni! A szívem a tiéd, tartsd meg tisztán, mert én nem tudom megőrizni! Ments meg akkor is, ha ellenállok, ha gyenge vagyok, ha nem téged tükrözlek! Alakíts, formálj, emelj fel abba a tiszta, szent légkörbe, ahol szereteted gazdag árja áthatja a lelkemet!« 
Énünket nem csak keresztény életünk kezdetén kell megtagadnunk. A menny felé tett minden lépésünkkor újra és újra meg kell ezt tennünk. Állandóan Isten felé kell fordítanunk a szívünket, mélységes bűnbánattal és alázattal. Csak akkor lehetünk biztonságban, ha énünket megtagadjuk, és Krisztusra támaszkodunk.” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, A farizeus és a vámszedő imája c. fej.) 

Pál apostol tapasztalata Laodicea gyülekezeteinek különösen sokat mondhat, hiszen ő is büszke volt arra, hogy a választott nép tagja, sőt azon belül az Isten törvényéhez leginkább ragaszkodó farizeusok rendjéhez tartozott. Őszinte törekvésének és hitbeli buzgóságának eredménye a „törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen” életmód és az igaz hit védelmezése, az általa megítélt „eretnekek” üldözése. Vallomásából megérthetjük, hogy ezt sem gonoszságból tette, hanem úgy gondolta, Isten igazságát védi ilyen módon is. Amikor Krisztussal találkozott, akkor szembesült a „több igazsággal”, amely mélyen megítélte eddigi vallásosságát, annyira, hogy szemétként kész volt eldobni magától. Neki nem az istentagadásból, a züllött és világias életből kellett megtérnie, hanem a saját – vélt – igazságából. Krisztus szeretetének és igazságának fényében felismerte, hogy minden eddigi igazsága olyan, mint a szennyes ruha, és megvallotta, hogy nem lakik benne emberi természete szerint semmi jó. Erre a felismerésre van nekünk is szükségünk, hogy Krisztus igazságát a legnagyobb ajándékként tudjuk értékelni. 

 

Mit kell megértenünk, hogy igazán vágyakozzunk Krisztus igazsága után?

Tegyük fel a kérdést önmagunknak: Értelmes és hiteles-e a kereszténységünk, ha nem Krisztus igazsága él bennünk?  

„Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és semmire nincs szükségem, és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és mezítelen: azt tanácsolom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy, és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenséged rútsága, és szemgyógyító írral kend meg a szemeidet, hogy láss.” (Jel 3,17–18) 

„Minden dolgukat pedig csak azért cselekszik, hogy lássák őket az emberek… Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok! Mert megdézsmáljátok a mentát, a kaprot és a köményt, és elhagyjátok, amik nehezebbek a törvényben, az ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget: pedig ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhagyni. Vak vezérek, akik megszűritek a szúnyogot, a tevét pedig elnyelitek.” (Mt 23,5–24)

„Mi mindnyájan olyanok voltunk, mint a tisztátalan, és mint megfertőztetett ruha minden igazságunk, s elhervadtunk, mint a falomb, mindnyájan, álnokságaink mint a szél hordtak el bennünket!” (Ésa 64,5) 

„Tudom, hogy nem lakik énbennem, azaz a testemben jó… Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen, minthogy Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti.” (Rm 7,18; 8,7) 

„Elszakadtatok Krisztustól, akik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek.” (Gal 5,4) 

Ha nem Isten szeretete él bennünk – amely az egymás iránti szeretet hiányát is jelenti –, ha az ént dédelgetjük, az egyeduralomra tör. Újból meg kell térnünk, hogy ne hiányozzék az istenfélelem az életünkből, és ne lopakodjon be az önzés.

„A laodiceai üzenet mindazokra alkalmazható, akiknek nagy világosságuk és sok kedvező lehetőségük volt, de nem becsülték meg ezeket. Milyen éles fényben mutatja be a laodiceai üzenet azokat, akik azt gondolják, hogy minden igazságot ismernek, miközben annak megszentelő erejét nem tapasztalták az életükben.
A legnagyobb erőfeszítéseket tehetjük missziószolgálatunkban, ám ha ezt megrontja az önzés, ha erősen érződik benne az én, akkor Isten szemében semmi, megfertőztetett, romlott áldozatnak minősül. Ha a szív ajtaja nincs megnyitva Krisztus előtt, ha nem az Ő jelenléte tölti be a lélek templomát, ha nem az Ő isteni tulajdonságai hatnak át minden cselekedetet, akkor a mennyei mérlegen híjával találtatunk. Csak Krisztus szelídsége és együtt érző szívélyessége, a szeretet tehet bennünket a mennyei világosság közvetítőivé.” (Ellen G. White, Review and Herald, 1902. február 25.; március 11.; 1889. július 23.) 

„Miben áll a laodiceaiak mezítelenségének és szegénységének a szégyene? Szégyen az, hogy önigazságukba öltöznek, és elkülönítik magukat Istentől, noha Ő teljes mértékben gondoskodott arról, hogy áldásaiban részesüljenek.” (Ellen G. White: Historical Sketches of SDA Missions, 139. o.) 

Ahogyan anyagi szerzeményeit hajlamos az ember a saját sikerének, fáradozása gyümölcsének elkönyvelni, ugyanúgy képesek vagyunk arra, hogy elbizakodottá váljunk a lelki értékek és áldások birtokában. Fel kellene ismernünk, hogy minden bűn gyökere éppen ebből a magatartásból ered, hiszen Sátán is „felfuvalkodott szépsége miatt”, és magának tulajdonította Isten adományait. Ez a legveszedelmesebb öncsalás, s ezt a legnehezebb felismerni és beismerni.     

„Mi lehetne nagyobb öncsalás emberek gondolatvilágában annál, mint ha abban bizakodnak, hogy amit tesznek, az helyes, miközben teljes mértékben rossz? Akiknek az üzenet szól, abban a hitben ringatják magukat, hogy emelkedett lelkiállapotban vannak – de Jézus üzenete szinte letöri ezt a hamis biztonságérzetet azzal a megdöbbentő leleplezéssel, hogy a valódi lelkiállapotuk: vakság, szegénység, elesettség. A bizonyságtétel metszően éles és szigorú, de nem lehet benne tévedés, hiszen a hű Tanúbizonyság az, aki szól. Akik tudásuk és teljesítményeik birtokában biztonságban érzik magukat, és gazdagoknak hiszik magukat a lelki tudás tekintetében, azoknak nehéz elfogadniuk azt az üzenetet, amely kijelenti, hogy tévedésben vannak, s minden kegyelmi és lelki ajándék híján valók.” (Ellen G. White: Bizonyságtételek, III., 252–253. o.) 

„Ha az Ige a bűneinket hasonlítaná »szennyes ruhához«, nem lepődnénk meg. De az »igazságunk«-ról, saját igyekezetünkkel elért törvénymegtartásunkról jelenti ki ezt! Luther Márton találó szójátékkal mondta: Senkinek se legyen kétsége afelől, hogy a mi »legragyogóbb erényeink is tündöklő vétkek«, ha Isten ítélőszéke elé kerülnek megvizsgálásra, ha megméretnek az Ő igazságának mérlegén (Jób 31,6). Amire az ember Krisztus nélkül is képes, az mind önzéssel fertőzött, bűnnel szennyezett. Ha például bizonyságot teszünk valakinek – őszinte lelkesedéssel –, de belevegyül egy kis fölényérzet, hogy mi mennyire jól ismerjük az igazságot, avagy vitastílusban akarjuk legyőzni a beszélgetőtárs ellenvetéseit, akkor máris benne van az én, máris szennyes ruhává lett az »igazságunk«. Isten igazságának mérlegére téve egyes jó cselekedeteinket, amelyekkel elégedettek voltunk, nem találjuk-e úgy, hogy Jézus Krisztus nélkül, pusztán csak emberi igyekezetből megvalósított tettek voltak? Felfedezzük-e az önzés szennyfoltjait rajtuk, jó szándékaink ellenére is?” (Vankó Zsuzsanna: „Végy tőlem fehér ruhát!” – Az önigazság ruhája, Biblia-tanulmány, 2011/2., 33–34. o.) 

Gondoljuk át, mi jellemzi a saját igazságunkat:
– önteltség, elbizakodottság,
– mások megvetése, megítélése,
– a „kegyesség látszata” Krisztus lelkülete nélkül,
– a lelki béke hiánya,
– fanatizmus,
– a misszió terén az emberi módszerekben bizakodás, látványos eredményekre törekvés,
– emberekben vagy szervezetben, vezetőkben való bizakodás.

Ha ezeket a jelenségeket tapasztaljuk, mindenképpen gyógyulásra van szükségünk, mert nem Krisztus igazsága él bennünk, s így értelmetlen és hiteltelen a kereszténységünk.  

 

„Tudom, kinek hittem” 

„Teljesen elhitte, hogy amit Ő ígért, meg is cselekedheti. Azért is tulajdoníttaték néki igazságul. De nemcsak őérte íratott meg, hogy tulajdoníttaték néki igazságul, hanem értünk is, akiknek majd tulajdoníttatik, azoknak tudniillik, akik hisznek abban, aki feltámasztotta a mi Urunkat, Jézust a halálból, aki a mi bűneinkért halálra adatott, és feltámasztatott a mi megigazulásunkért.” (Rm 4,21) 

„Jézus pedig mondta néki: Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek.” (Mk 9,23) 

„Mondta az asszonynak: A te hited megtartott téged. Eredj el békességgel!” (Lk 7,50)

„Tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra.” (2Tim 1,12)

Amit napjainkban hitnek neveznek, az többnyire csupán valamilyen vélekedés az általunk meg nem ismerhető dolgokról, vagy meggyőződés nélküli hiszékenység. Ennél már több az is, amikor a hit Isten létezésének, Jézus történelmi szerepének, tehát a valóságnak az elfogadását jelenti. Az élő hit viszont ennél sokkal több: teljes meggyőződés Isten igaz és szeretetteljes lényéről, és bizalom abban, hogy Jézus Krisztus mindenképpen üdvözíthet. Az ilyen hit valójában minden esetben cselekedet is, hiszen hálára, viszontszeretetre, Istennel való szorosabb kapcsolatra és engedelmességre késztet. 

„A hit az a feltétel, amelyet Isten megfelelőnek látott arra, hogy megbocsásson a bűnösnek. Nem azért van ez így, mintha valami olyan erény volna a hitben, amely által az üdvösség kiérdemelhető, hanem mert megragadhatja Krisztus érdemeit, a bűnös orvosságát. A bűnös törvényszegése és tökéletlensége helyébe a hit Krisztus tökéletes engedelmességét állítja. Amikor a bűnös személyes Megváltójaként hisz Krisztusban, akkor Isten – ígéreteihez híven – megbocsátja bűnét, és ingyen megigazítja. A bűnbánó bűnös felismeri, hogy megigazulását helyettese és kezese, Jézus Krisztus tette lehetővé, aki meghalt érte, aki az ő engesztelő áldozata és igazsága.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, Hit és elfogadás c. fej.) 

Luther Márton a következőket írta erről: „Az evangélium veleje és alapja az, hogy mielőtt példát vennél Krisztusról, felismered és elfogadod Őt mint Isten ajándékát és adományát, mely immár a tiéd… Lásd, ez a helyesen fölismert evangélium, ez Isten túláradó jósága, amit egyetlen próféta, apostol, angyal sem ábrázolt teljes egészében, s egy szív sem volt képes eléggé csodálni és megragadni… Ez a hit vált meg téged bűntől, haláltól és pokoltól, ennek segítségével győzöl le mindent. Ó, nem lehet erről eleget beszélni… Ha már elfogadtad Krisztust mint üdvösséged alapját és velejét, akkor következik a második pont, hogy példát végy róla, s úgy szenteld magad felebarátod szolgálatára, ahogyan – mint láttad – Ő szentelte magát neked. Lásd, ettől kap erőre a hit és a szeretet, ezzel teljesedik be Isten parancsolata, ekkor tud az ember boldogan és félelem nélkül bármit megtenni és elviselni.” (Idézi: Sola Scriptura teológiai folyóirat, 2000/1–2., 14–15. o.) 

 

Mi tehát a hit általi megigazulás? 

Valóban lehetséges, hogy Isten a hitünk kinyilvánítása és bűnbánatunk nyomán azonnal igazzá nyilvánít bennünket, annak ellenére, hogy önmagunkban semmi igazságunk nincsen? 

„Megigazulván ingyen az Ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által, akit Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az Ő vérében, hogy megmutassa az Ő igazságát az előbb elkövetett bűnök elnézése miatt, az Isten hosszútűrésénél fogva, az Ő igazságának megbizonyítására a mostani időben, hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, aki Jézus hitéből való.” (Rm 3,24–26) 

Isten gyönyörködik az irgalmasságban, és alig várja, hogy valaki kinyilvánítsa szándékát, az igaz élet utáni vágyát. Ha az ember felismeri saját elveszettségét és a bűneivel szembeni tehetetlenségét, s kifejezi hitét Megváltójában, átadja magát a végtelen hatalomnak. Teremtőnk pedig azonnal „magához fogadja” a kegyelemért folyamodó bűnöst, aki szíve és szándéka szerint igaz, ezért Krisztus igazságát tulajdonítja neki Isten. 

„Mi tehát a hit általi megigazulás? Isten műve, amely az ember minden dicsőségét porba dönti, és elvégzi az emberért azt, amit nem áll hatalmában önmagáért megtenni. Amikor az ember belátja saját semmiségét, akkor készült fel arra, hogy Krisztus életszentségét felöltözze.” (Ellen G. White, Review and Herald, 1902. szeptember 16.) 

„A törvény igazságot követel, és ezzel a bűnös tartozik a törvénynek, de képtelen a megadására. Egyedül hit által igazulhat meg. Hit által Istenhez hozhatjuk Krisztus érdemeit, és az Úr a bűnösnek tulajdonítja Fia engedelmességét. Isten elfogadja Krisztus igazságát az ember elégtelensége helyett. Elfogadja és megigazítja a bűnbánó, hívő lelket. Megbocsátja bűneit, és úgy bánik vele, mintha igaz volna. Úgy szereti, mint saját Fiát. Ekként tulajdoníttatik a hit igazságként, majd a bűnbocsánatot nyert lélek tovább, kegyelemből kegyelembe jut, és világosságról nagyobb világosságra.” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I., Krisztus – az élet útja c. fej.) 

 

„Hogy isteni természet részeseivé legyetek”

„Valakik pedig befogadták Őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek.” (Jn 1,12) 

„Adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, s elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet. És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok, s az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.” (Ezék 36,26–27) 

„Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” (2Kor 5,17) 

„…igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket, hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon.” (2Pt 1,4) 

„Ha Krisztus költözött a szívünkbe, ha Őrá tekintünk, megfeledkezünk önmagunkról. Krisztus szeretete életünk és tevékenységünk forrásává válik. Ha szívünk mélyén éreztük Krisztus és az Atya szeretetét, akkor nem kérdezzük, mennyire szükséges megtartanunk Isten parancsolatait – akkor nem akarunk megállni a legalsó szinten, hanem tökéletes összhangban kívánunk élni Megváltónk akaratával. A legnagyobb komolysággal törekszünk ennek elérésére. A Krisztusról szóló vallástétel az iránta érzett mélyebb szeretet hiányában üres beszéd csupán, értelmetlen külsőség és szolgai járom.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, Odaadás c. fej.) 

„Szükség van a szüntelen vigyázásra és a szeretetteljes odaszánásra, de ezek természetes módon következnek abból, ha Isten hatalma őrzi a lelket hit által. Nem szabad magunkban vagy a jó cselekedeteinkben bíznunk. Amikor vétkező, bűnös emberekként jövünk Krisztushoz, nyugalmat találhatunk szeretetében. Isten elfogadja mindazokat, akik teljesen bízva a megfeszített Megváltó érdemeiben, Őhozzá jönnek.” (Ellen G. White: Az evangélium szolgái, Krisztus a mi igazságunk c. fej.) 

„A bennünket igazoló szentséget Isten tulajdonítja nekünk, a bennünket megszentelő igaz életben pedig részesít. Az előbbi: jogcímünk a mennyre, az utóbbi pedig alkalmassá tesz a mennyre.” (Ellen G. White, Review and Herald, 1894. június 4.) 

Amikor Isten igaznak nyilvánítja a bűnbánó embert, akkor Krisztus igaz életét tulajdonítja neki, amiben pedig még semmi része nincsen. Miután Isten a gyermekeivé fogad bennünket, és Krisztus a Szentlélek által bennünk lakozik, ebben a szoros, bensőséges közösségben valóságosan is igaz indítékokat és cselekedeteket munkál bennünk. Emberi természetünket az isteni, tiszta és szent természet uralhatja, és jellemünket a mennyei mintára formálja.

A Zsidókhoz írt levél 9,14 arra utal, hogy a jellem megtisztítása a valóságban úgy megy végbe, hogy Krisztus kimondhatatlan áldozata megszólítja az embert, mintegy áthatja a lelkiismeretét, valódi erkölcsi gondolkodásra készteti: „Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek, megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljatok az élő Istennek.” Nemcsak a bűn, a bűnös cselekedetek válnak idegenné, taszítóvá, sőt gyűlöletessé számunkra, hanem az önigazság is, azaz a szeretet nélküli, önzéstől és képmutatástól foltos holt cselekedetek is. (E sajátos kifejezéssel kapcsolatban lásd Zsid 6,1-et is.) Meglátjuk azt, hogy ezekben nem volt élet, azaz önzetlen szeretetből fakadó indíték. Megszabadulva a holt cselekedetektől, teljes szívünkből szolgálhatunk az élő Istennek. 

„A Golgota keresztjén megfeszített Jézus Krisztus az, aki a bűnös szívét megragadja. Isten itt mint a végtelen szeretet nyilatkozik meg a világ előtt. Jézust szemlélve a Golgota keresztjén, a lelkiismeret ráébred a bűn szörnyű mivoltára. Jézus áldozata jobban felriasztja, mint bármi más. A bűn okozta Isten szeretett Fiának halálát. Isten mindannyiunk bűnét Őreá vetette. A keresztnél a bűnös elismeri, hogy a törvény jó, tudatára ébred gonosz cselekedeteinek, és elítéli azokat, ugyanakkor magasztalja Isten páratlan szeretetét: hogy gondoskodott a megváltásunkról. Aki feltekint Krisztusra – egyszerű, gyermeki hittel –, az isteni természet részesévé válik, a Szentlélek közreműködése által.” (Ellen G. White, Review and Herald, 1892. szeptember 22.) 

 

„Amikor Krisztus saját életszentségének ruhájába öltöztet bennünket, nem a bűn eltakarására való köpenyről gondoskodik, hanem elveszi a bűnt. Ez azt mutatja, hogy a bűnök megbocsátása több a puszta formánál, több a mennyei könyvekbe való bejegyzésnél, ami a bűn áthúzását vagy érvénytelenítését eredményezné. A bűnök megbocsátása valóság, kézzelfogható dolog, olyasmi, ami életbevágóan érinti az egyént. Ténylegesen megtisztítja őt a bűntől, és ha megtisztult a bűntől, igaznak nyilváníttatik, mert bizonyosan átment egy radikális változáson. Valóban más emberré lett.” (Ellet J. Waggoner: Krisztus és az Ő igazsága, 66. o.) 

Létezik-e valódi keresztény élet, ha nem részesedünk Krisztus igazságában?

„Tőle vagytok pedig ti Krisztus Jézusban, aki bölcsességül lett nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul.” (1Kor 1,30) 

„A keresztről áradó fény nyilvánvalóvá teszi Isten szeretetét. Ez a szeretet vonz bennünket Őhozzá. Ha nem állunk ellen ennek a vonzásnak, akkor a kereszt lábához vezet bennünket, a Megváltót keresztre juttató bűneink miatt bánkódókat. Ekkor Isten Lelke hit által új életet hoz létre a lélekben. A gondolatok és a vágyak összhangba kerülnek Krisztus akaratával. A szívet, az értelmet újjáteremti önmaga képmására. Isten törvénye ekkor a szívbe és az elmébe íródik, s Krisztussal együtt mondhatjuk: »Hogy teljesítsem a te akaratodat, én Istenem, ezt kedvelem.« (Zsolt 40,9)” (Ellen G. White: Jézus élete, 140. o.) 

(Egerváriné Árvai Márta: „Ideje már, hogy az álomból felserkenjünk!” 
– Megújulás és reformáció a végidőben. Biblia-tanulmány, 2013/3., részletek.
BIK Könyvkiadó, Budapest, 2013)