Isten predesztinációs tervének dinamikus természete

Isten predesztinációs terve azonos az egész történelmet átfogó megváltási tervével, amelybe az egyének életére és „előre elkészített jó cselekedeteire” vonatkozó „végzések” úgy épülnek bele, mint egy óriási méretű mozaikképbe annak alkotó kockái (Eféz 1,9–11; 2,10; Rm 8,28–29). Az „Isten végzése” fogalomhoz a megváltoztathatatlanság képzete kapcsolódik gondolatainkban.

A Szentírásban is találkozunk az „Isten végzéseinek változtathatatlan volta” kifejezéssel (Zsid 6,17). A végcélt – az egyének üdvösségét, a föld és az emberiség végső megszabadítását és újjáteremtését – illetően ez így is van. Ami azonban a célig vezető utat, a véghezvitel módját illeti, Isten terve – mind az egyénekre, mind a népekre és a történelmi jelentőségű eseményekre vonatkozóan – dinamikus természetű, nem a merev akaratérvényesítés jellemzi. A terv érvényben marad, a végcélra vonatkozó végzés változhatatlan, de a megvalósítás mikéntje az ember együttműködésétől függő, annak megfelelően bármily gyakran módosuló, mozgásban lévő.

 

 

„Más edényt készített belőle”

Így szól erről – szemléletes hasonlatot alkalmazva – egy fontos igeszakasz: „Az a beszéd, amelyet az Úr szólt Jeremiásnak, mondván: Kelj fel és menj le a fazekas házába, ott közlöm veled az én beszédeimet! Lementem azért a fazekas házába, és íme, ő edényt készített a korongon. És elromlott az edény, amelyet készített, amely mint agyag volt a fazekas kezében, [erre] azonnal más edényt készített belőle, amint a fazekas jobbnak látta megkészíteni. Szólt az Úr nekem, mondván: Vajon nem cselekedhetem-e veletek úgy, mint ez a fazekas, ó Izráel háza? – ezt mondja az Úr. Íme, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben, Izráel háza! Hogyha szólok egy nép ellen és ország ellen, hogy kigyomlálom, megrontom és elvesztem, de megtér az a nép a gonoszságából, amely ellen szóltam, én is megbánom a gonoszt, amelyet rajta véghezvinni gondoltam. Hogyha szólok a nép felől és ország felől, hogy felépítem, beültetem, de ha a gonoszt cselekszi előttem, és nem hallgat az én szómra, akkor megbánom a jót, amellyel vele jót tenni akartam.” (Jer 18,1–10)

A megbánni héber ige (náhom), igen érdekes jelentéstartalmú szó. Az alapjelentése körülbelül így adható vissza: lelkén könnyíteni. Ezen túl azonban igen tág a jelentéstartalma: jelölhet szomorúságot, megbánást (Jób 42,6), de jelenthet megvigasztalódást is (1Móz 24,67). Mindenképpen van érzelmi tartalma. Istenre vonatkozóan azt jelenti, hogy megváltoztat – nem az akaratát, mert az tökéletes és változhatatlan, tökéletes erkölcsi lényéből fakadóan (Jak 1,17; Zsid 13,8; 2Tim 2,13) – valamely rendelést az ember pozitív vagy negatív magatartása miatt, e mögött pedig együtt érző könyörülete vagy a megátalkodott bűn miatti szomorúsága, erkölcsi felháborodása áll. (Lásd például 1Móz 6,5–6; 1Sám 15,1; Jón 3,10.) Isten megbánása tehát egészen más kategóriába tartozik, mint az emberé. Neki sohasem kell helyesbítenie magát, és a pusztán érzelmi alapon álló hangulatváltozás is távol áll tökéletes erkölcsi lényétől. Isten az ember magatartása nyomán, emiatt változtat – nem a tervén vagy az akaratán, hanem ezek megvalósításának módján: „Izráel erőssége… nem hazudik, és semmit meg nem bán, mert nem ember ő, hogy valamit megbánjon.” (1Sám 15,29)

A sajátos héber ige alkalmazása által arra utal az ige, hogy Isten nem szenvtelen pragmatizmussal tesz ilyen változtatásokat, hanem szerető, együtt érző lényéből következően: örömmel vagy megrendült szomorúsággal módosítja rendelését. Isten predesztinációs terve lehetővé teszi, hogy egy ember kilőtt nyílvesszőként egyenesen a célba jusson, ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem lesz része küzdelmekben és nehézségekben, amelyek azonban javára fordíttatnak a Krisztushoz mind hasonlóbbá válása érdekében. Elkerülheti, hogy fölösleges és szenvedésteljes kitérőket tegyen a célhoz vezető egyenes úthoz képest, és károkat, nem egyszer súlyos károkat okozzon másoknak, illetve Isten művének és népének. „Az igaznak ösvénye egyenes, egyenesen készíted az igaznak útját” – mondja a próféta (Ésa 26,7). Fontos megérteni, hogy Isten minden embernek egyenes utat készít a célig, de az ember kanyargóssá torzíthatja ezt az utat a maga oktalan – bűnös vagy akár csak gondatlan – döntésével.

Isten nagy kegyelme, hogy a maga választotta „kanyarulatokban” sem hagyja magára az embert, hanem küzd érte Lelke által, hogy megbánásra, az egyenes útra való visszatérésre késztesse, begyógyítva eközben azokat a sebeket is, amelyeket magának és másoknak okozott. Erre utalnak a szépséges igék: „Ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő magát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,13) „Az én népem átalkodottan hajlandó elfordulni tőlem. Ha hívogatják is a magasságos Istenhez, senki nem indul meg rajta. Miképpen adnálak oda, Efraim, szolgáltatnálak ki, Izráel!?… Megesett bennem a szívem, fellángolt minden szánalmam! Nem végzem el haragom hevét, nem fordulok vissza Efraim vesztére, mert Isten vagyok én és nem ember, a Szent teközötted, nem haraggal jövök én.” (Hós 11,7–9)

„Elhagyván az egyenes utat, eltévelyedtek”

A bibliai életrajzok tanúsága szerint vannak olyan igazak (értsd: „szívük szerint igazak” – Zsolt 125,4), akik nem térnek le az egyenes útról, ezért Isten tervei maradéktalanul teljesedhetnek az életükben (például József, Dániel). Vannak olyanok is (sajnos sokkal többen), akik letérnek, azonban nem teljes szívük szerint, hanem az ellenség ejti tőrbe őket, de ezt követően engednek Isten Lelke késztetéseinek, bűnbánatra hívó szavának, ezért visszaterelhetők az egyenes útra. Sajnos olyanok is vannak, akik elindultak ugyan az egyenes úton, de Isten kérleléseivel szemben megkeményítve magukat térnek a görbe útra, és onnét vissza sem fordíthatók, mert a megbánásra késztetést is visszautasítják. Róluk mondja az Írás: „A görbe utakra tévedezőket pedig ragadtassa el az Úr, együtt a gonosztevőkkel.” (Zsolt 125,5) „Akik elhagyván az egyenes utat, eltévelyedtek, követvén Bálámnak, Bosor fiának útját, aki a gonoszság díját kedvelte.” (2Pt 2,15) „Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket.” (2Tim 2,12)

Az Írás rámutat arra, hogy sok hívő ember élete sokkal jobb, sokkal gyümölcsözőbb lehetett volna, ha sem rövidebb, sem hosszabb időre nem tér le az egyenes útról. Sok jól induló ember elkerülhette volna élete fájdalmas módon való lezárulását, ha a maga idején enged a Szentlélek intéseinek, bűnbánatra késztetéseinek. (Lásd például 1Sám 2,32; 13,13 stb.) Egyetlen példát idézek itt arra vonatkozóan, hogy milyen veszélyt rejt magában és mekkora károkozást jelent, ha az ember akár csak egyetlen döntésénél is mellőzi Isten szavát, figyelmeztetését.

Jósiás király ifjúságától fogva Isten útján járt (2Krón 34,1–3) és nagyon sok jó dolgot cselekedett. Radikálisan megtisztította a bálványimádástól Júdát, sőt az ekkor már idegen uralom alá került északi királyság, Izráel országa területén is lerombolt bálványimádó kultuszhelyeket, köztük a Jeroboám király által létesített bételi oltárt is. Ekkor értesült – bizonyára megdöbbenve – arról, hogy Isten név szerint jövendölt róla, az általa megvalósítandó reformációról mintegy háromszáz esztendővel korábban (2Kir 17,16–17, vö. 1Kor 13,1–2). Enynyire fontos szereplő volt Jósiás Isten üdvtervében, és maradéktalanul be is teljesítette a számára „előre elkészített jó cselekedeteket” (Eféz 2,10). A hosszú ideig követett egyenes út végén mégis tévútra lépett.

Az Írás így tudósít erről: „Mindezek után, hogy Isten házát Jósiás helyreállította, feljött Nékó, Egyiptom királya, hogy az Eufrátesz mellett való Kárkemis városát elfoglalja, és Jósiás ellene ment. [Annak ellenére, hogy] követeket küldött hozzá [Nékó], ezt mondván: Mi közöm hozzád nekem, Júda királya? Mert én most nem ellened [megyek], hanem az én országom ellensége ellen, és Isten parancsolta, hogy siessek, ne tusakodj Isten ellen, aki énvelem van, hogy el ne veszessen téged! Mindazáltal Jósiás nem tért ki őelőle, hanem az ütközethez az öltözetét megváltoztatta, és nem hallgatott Nékó beszédeire, [amelyek] Isten szájából [származtak]. Elment azért, hogy megütközzék vele Megiddó mezején. Akkor a kézívesek nyilakat lőttek Jósiás királyra, és mondta a király a szolgáinak: Vigyetek ki engem innét, mert nagyon megsebesültem. Levévén azért őt a szolgái a szekérből, másik szekerére helyezték, és vitték Jeruzsálembe. Meghalt, és eltemették atyái sírjába, s egész Júda és Jeruzsálem siránkozott Jósiás felett.” (2Krón 35,20–24)

Makacssága okozta tehát idő előtti, tragikus halálát. Nékó fáraó üzenete annyira különös volt, hogy szinte nem lehetett nem kihallani belőle az isteni óvást. Jósiás azonban talán szégyellte visszafordítani seregét, azt a látszatot kelteni, hogy fél megütközni a fáraóval, avagy a győzelem trófeájára vágyott. Isten a vesztes csatában Jósiást ért halálos sebesülésnél jobb befejezést ígért neki földi életét illetően (arról nem is szólva, hogy bizonyára más júdabeliek is életüket vesztették az ütközetben). Hulda próféta asszony által ezt üzente neki korábban, amikor mélyen megrendült Mózes 5. könyve felolvasása hallatán: „Júda királyának pedig, aki titeket küldött, hogy az Urat megkérdezzétek, így szóljatok: Így szól az Úr, Izráel Istene: Ami a beszédeket illeti, amelyeket hallottál, mivel a te szíved meglágyult, és magadat megaláztad Isten előtt, amikor hallottad beszédeit e hely ellen és lakosai ellen, mivel magadat megaláztad előttem, és ruháidat megszaggattad és sírtál előttem, én is meghallgattalak – ezt mondja az Úr. Íme, én téged atyáid közé takarítalak, és békességben tétetsz sírodba. Nem látják szemeid azt a veszedelmet, amelyet én hozok e helyre és ennek lakóira.” (2Krón 34,26–28)

Isten terve szerint tehát „békességben” térhetett volna sírjába Jósiás. Mennyivel jobb lett volna így. Mennyivel jobb lett volna Júda népének is, ha oktalansága miatt nem rövidül le Jósiás élete és Júda feletti áldásos uralkodásának ideje. Nem tudni, mi mindent gondolt át és bánt meg Jósiás, míg megsebesülve a szekéren szállították Jeruzsálembe, ahol aztán meghalt. Bízni lehet abban, hogy belátta, mélyen megbánta ballépését, Isten pedig megbocsátott neki. De a „kívánatos vég” helyett, amit Isten még földi életében is szánt neki, lelki-testi fájdalomban kellett befejeznie életét, és országa, illetve Isten műve is nagy kárt szenvedett.

Mennyire kívánatos, hogy az igaz ember soha ne térjen le arról az „egyenes útról”, amelyet Isten „készített” számára! Jó megtanulni Dávidtól, hogy mi az egyik legfontosabb kérés a hívő ember részéről: „Taníts meg engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem! A te jó Lelked vezéreljen engem az egyenes földön!” (Zsolt 143,10)

(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat 2013/1. számában)