Hogyan kezeljük a koronavírus-járvány miatt már több hónapja ránk nehezedő testi-lelki-szellemi terheket? A bezártságot, a félelmeinket, aggodalmainkat, a bizonytalanságot, a magányt? A tények megváltoztatása nem áll hatalmunkban, azonban rajtunk múlik, hogyan viszonyulunk mindehhez. 

A vírus ellenszere: a remény.

A félelem vírusa

„Túlságosan megalázzuk a gondviselést, amikor a saját fogalmainkat tulajdonítjuk neki, amiatti bosszúságunkban, hogy nem tudjuk megérteni.” (Dosztojevszkij)¹

Élhetünk-e békességben egy veszélyes világban?

Rick Hanson neuropszichológus szerint a negatív tapasztalatokat rendre túl-, a pozitívokat pedig alulértékeljük.

A bűnbocsánat és az Istennel való kiengesztelődés nem a szolgálataink jutalma, nem érdemként adja Isten a bűnös embernek, hanem olyan ajándék, amely Krisztus szeplőtlen életszentségéből fakad.

A humanisztikus pszichológia fő témája az ember bonyolult viszonya önmagához. A „Ki vagyok én?” önmagunk átélésének legfontosabb kérdése, amelyet a legtöbben megpróbálunk tisztázni – ez az önmeghatározás jellemzi a nagykorúságot.

Aki ígér, az mintegy „előre hozza a jövőt”, „előre rendelkezik a jövővel”, azaz olyasvalami iránt kötelezi el magát és vállal felelősséget, ami csak a későbbiekben válik valóra.

Az önsajnálatot mindannyian tapasztalatból ismerjük. Bár az is előfordul, hogy észre sem vesszük, hiszen roppant ravasz módon leplezi magát. Amikor pedig szembesülünk vele, gyakoriak az efféle reakciók: „Nem hiszem el, hogy már megint beleestem!” Újra és újra megkísért bennünket a vágy, hogy önmagunk körül forogjunk, s így lassan minden kilátástalannak tűnik. Közben panaszkodunk és elégedetlenkedünk. Milyen könnyen megy ez! Az önsajnálat olyan, mintha mázsás súllyal a lábunkon egy hatalmas örvényben fuldokolnánk. Ha túl sokáig maradunk benne, előbb-utóbb minden reményt, célt és hitét elveszíthetünk.