Ne veszítsd el a békességedet! – 1. rész

Zaklatott, feszültségekkel terhelt világunkban már-már megtanultunk együtt élni a folyamatos stresszel, szinte együtt „hullámzunk” a sokfelől érkező információval. Aztán egyszer csak itt termett – jó messziről érkezve – ez az alattomos koronavírus. Valljuk be: erre nem számítottunk. Egyáltalán nem készültünk rá. Váratlanul jött – nem kopogtatott. Ránk törte az ajtót. Be kell látnunk végre, hiába a jólétet, biztonságot, kényelmet ígérő anyagi, technikai gazdagságunk, mégis mindannyian kiszolgáltatottak, sebezhetők vagyunk egy láthatatlan ellenséggel szemben. Nem véletlenül beszélnek a gazdasági szuperhatalmak a második világháború óta nem látott háborús helyzetről.

De a fizikai védelmünknek megfelelő egészségügyi és gazdasági óvintézkedéseken túl hogyan őrizhetjük meg pszichés, mentális egészségünket, lelki immunrendszerünket is? Hogyan lehet a naponta látott sokkoló hírek és a megváltozott körülmények közepette is békességünk, miközben folyamatosan aggódunk szeretteink életéért és a sajátunk miatt is? Pál apostol kétezer éves tanácsa megvalósítható-e ma is?: „Isten békessége uralkodjék a szívetekben, amelyre el is hívattatok…” (Kol 3,15) 

A békétlenség oka

Magunkon is megdöbbenünk, amikor tapasztaljuk: bizony nem kell különösebb „vészhelyzet” ahhoz, hogy békétlenek, türelmetlenek legyünk másokkal, szeretteinkkel, sőt sokszor még önmagunkkal szemben is. Elég, ha csak nem úgy alakulnak személyes dolgaink, körülményeink, ahogy mi elképzeltük. Ha közvetlenül semmi vagy senki nem is „bántott”, akkor is tudunk feszültek, békétlenek lenni. Már a Biblia első lapjain olvashatunk arról, hogy az ember lelke mélyén miért verhetett gyökeret a félelem, a nyugtalanság, a békétlenség: 

• „Szólította az Úr Isten az embert, és mondta néki: Hol vagy? És mondta: Szavadat hallám a kertben, és féltem, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtőztem.” (1Móz 3,9–10)

Az emberben elsőként az Istennel szembeni félelem jelent meg, miután szembesült engedetlenségének következményeivel. A „félőlénnyé” vált ember még egy zavartalan, békés világban is képes volt félni! Miért ne lenne nekünk már csak egy kis „pöccintés” is elég, hogy bármi megzavarja nyugalmunkat, békességünket. Nem beszélve egy halálos járványveszélyről! Békétlenségünk alapoka tehát a bűneset óta megromlott emberi természetünkben fészkelő bizalmatlanság: Teremtőnktől eltávolodott, elidegenedett állapotunk. 

• „A hitetlenek olyanok, mint egy háborgó tenger, amely nem nyughatik, és amelynek vize iszapot és sárt hány ki. Nincs békesség, szól Istenem, a hitetleneknek!” (Ésa 57,20–21)  

„Isten békessége”

De miként képes a Biblia visszaterelni a békétlenségben vergődő embert „a békesség útjára” (Ésa 59,8)? Miután született természetünkből fakadóan nem találhatjuk meg magunkban a békesség forrását, ezt csakis valaki mástól nyerhetjük el. A Szentírás egy rendkívüli lehetőséget – mondhatnánk, ajándékot – kínál fel számunkra: „Isten békességét”. Ezt ígérte Jézus a tanítványainak búcsúbeszédében, a halála előtti napon: 

• „Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek, nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, se ne féljen!” (Jn 14,27) 

Hatalmas, szinte felfoghatatlan ígéret ez: „az én békességemet adom…” Nem akármilyen békességről beszélt itt Jézus, mert hozzáteszi: „nem úgy adom, ahogy a világ adja”. Vagyis nem olyan békesség ez, amilyet a világ egyáltalán adni tudna. Nem változó, nem a kedvező körülmények vagy a jó szerencse függvénye, nem csak addig tart ez a békesség, amíg a külső körülmények számunkra kedvezően alakulnak. Sőt, azt ígéri, hogy ez a békesség egy békétlen világban, a legnagyobb nyomorúságok ellenére is bennünk élhet.

Ezzel a mondattal zárta Jézus e beszédét: 

• „Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen énbennem. E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok: én meggyőztem a világot.” (Jn 16,33) 

És annak érzékeltetésére, hogy milyen is ez a nehézségek, bajok között sem elveszíthető békesség, Pál apostol sem talált szabatosabb, pontosabb kifejezést, mint a „minden értelmet felülhaladó békességet” (Fil 4,7).

Erről a békességről racionálisan beszélni, emberi fogalmakkal körülírni aligha lehet. Viszont a tanítványok Jézussal való együttlétük során ezt a fajta békességet szemlélhették, csodálhatták, szinte tapinthatták naponta az Ő közelségében. Így emlékezik vissza János apostol, már élete vége felé, egyik levele bevezetőjében: 

• „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk és kezeinkkel illettünk, az élet Igéjéről. Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy nektek is közösségetek legyen velünk, éspedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. És ezeket azért írjuk néktek, hogy örömetek teljes legyen.” (1Jn 1,3–4) 

Egy számomra fontos, Jézus életéről szóló könyv megkapó életszerűséggel szemlélteti, milyen is lehetett Krisztus „mindennapi” békessége, amelyet még váratlan élethelyzetekben vagy ellenséges környezetben sem veszített el. Hogyan lehetett Jézusban állandó és zavartalan békesség a kiszámíthatatlan és veszélyes körülmények között is?:

„Jézus gyöngéd részvéte gyógyírként hatott a fáradt, elgyötört szívekre. Még a dühös ellenség háborgása közepette is a béke légköre lengte körül…”¹

„Amikor Jézust felkeltették a viharban, tökéletesen nyugodt volt. Szavaiban, tekintetében nyoma sem volt a félelemnek, mivel szívében nem lakozott félelem. Ám nem a mindenható erő birtokában pihent. Nem mint az ég, föld s tenger Ura nyugodott csendben. Ezt a hatalmat letette, és így szólt: »Én semmit sem cselekedhetem magamtól.« (Jn 5,30) Az Atya hatalmában bízott. Jézus hitben pihent – hitt Isten szeretetében, gondviselésében –, a vihart lecsendesítő szó hatalma pedig Isten hatalma volt.”²

Mindenkori tanítványai is ugyanennek a békességnek lehetnek birtokában:

„A vihar lecsendesítésében egy másik lelki tanulság is rejlik. Minden ember tapasztalata igazolja a Szentírás szavainak igazságát: »A hitetlenek olyanok, mint egy háborgó tenger, amely nem nyughatik. [...] Nincs békesség, szól Istenem, a hitetleneknek!« (Ésa 57,20–21) A bűn tönkretette békességünket. Míg az ént meg nem fékezzük, nem lelünk nyugalmat. A szív parancsoló szenvedélyeit nem irányíthatja emberi erő. Itt éppoly tehetetlenek vagyunk, mint a tanítványok a dühöngő vihar lecsendesítésében. Ő viszont, aki a galileai hullámokat megbékítette, a béke szavait szólja minden léleknek. Bármily vad is a vihar, aki Jézushoz kiált: »Uram, ments meg minket!«, az megszabadul. Kegyelme megbékíti a lelket Istennel, lecsendesíti az emberi szenvedélyek küzdelmét, szeretetében megpihen a szív…”³

„Uralkodjék a szívetekben”

Különös és első olvasásra meghökkentőnek és megvalósíthatatlannak tűnik az apostol felhívása. De ha egy kicsit továbbgondoljuk, megértjük, hogy tulajdonképpen mindannyian erre vágyunk a magunk és mások életében is: olyan békesség „uralkodjon” bennünk, amellyel megőrizhetjük nyugalmunkat a váratlan és emberileg kilátástalannak tűnő helyzetekben is.

Azonban ennek a kijelentésnek van egy még mélyebb jelentése. A magyarra fordított „uralkodjék” görög szó fogalmilag tovább árnyalja a képet. Ugyanis Pál apostol a βραβεύω (brabeuó) görög szót használja itt, ami versenybírót, törvénybírót is jelent. Vagyis ez olyan békesség, amely úgy szeretne „uralkodni” bennünk, hogy egyben a „versenybíró” szerepét is betöltse.

Amikor a bíró egy futballmérkőzésen a sípjába fúj, meg kell szakítani a játékot, mert valaki szabályt sértett. Ha elveszítjük a békességünket, az Isten által szívünkbe helyezett „bíró” belefúj a sípjába! Ilyenkor haladéktalanul álljunk meg – ahogy ezt a futballmérkőzésen is kénytelenek megtenni a játékosok –, és gondoljuk át, hogy hol, miben követhettünk el „szabálytalanságot”, amiért elvesztettük a békességünket. Lehet, hogy „csak” helytelen lelkület kerített hatalmába: egy kis zsörtölődés, mások ítélgetése, leszólása, utasítgatása, vagy egyéb, számunkra csekélynek tűnő helytelenségek?

A Biblia „bűn” fogalma szerint (1Jn 4,3) minden énközpontú gondolkodás és viselkedés békétlenséget okozhat. Bűn az öncélú igyekvés, az önelégültség, az önsajnálat, a haszonlesés, a magamutogatás, önmagunk kényeztetése, vagy a semmittevés. Bűn, ha érzékenykedve, sértődékenyen, nehezteléssel vagy védekezőn reagálunk, amikor mások megbántanak bennünket, de énünkből fakad a félénkség, a zárkózottság, az aggodalom és a félelem is… Ezek mind kizárhatják szívünkből a békességet, különösen „vészhelyzet” idején!

„Foglyul ejtve minden gondolatot”

Mindannyian tapasztaljuk, hogy a világunkban zajló negatív körülményekre hogyan reagál az idegrendszerünk, illetve egész testünk. A folyamatos szorongás, aggódás, feszültség miatt megemelkedhet a vérnyomásunk, a pulzusszámunk, szaporábban ver a szívünk, felgyorsul a légzésünk – szoktuk is mondani, hogy „felmegy a pumpa” –, kiszárad a szánk stb. Persze ezek akkor is jelentkezhetnek, amikor még semmi és senki nem ártott nekünk, vagy közvetlenül semmilyen veszedelem nem ért minket, csak épp egy negatív gondolatörvénybe kerültünk. Ha elkezdünk aggódni, szorongani a körülöttünk zajló események miatt, illetve a jövő várható nehézségein, sőt, ha ezekről még hosszan szeretünk beszélgetni is… Ne csodálkozzunk, ha a „minden ismeretet felülhaladó békesség”, illetve az „én békességem” – melyet Jézus ígért a tanítványainak – „fénysebességgel” távozik tőlünk. 

• „Mert nem olyan Isten vagy te, aki hamisságban gyönyörködnél, nem lakhatik tenálad gonosz.” (Zsolt 5,5) 

És ezzel fújt sípjába a „versenybíró”! ÁLLJ! Gondolataidat „ellenséges betolakodók” akarják uralni! El akarják venni a békességedet! Ekkor kell NEM-et mondani ezekre a gondolatokra, érzelmekre. Pál apostol kifejezésével „ejtsük foglyul”, vagy hétköznapibb szavakkal „csípjük fülön” őket:   

• „Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtve minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak.” (2Kor 10,5) 

Ahhoz, hogy békesség „uralkodhasson” az életünkben, nem spórolhatjuk meg gondolataink folyamatos ellenőrzését, fegyelmezését. Ha egy nap akár százszor, ezerszer is meghalljuk a „bíró sípját”, ne habozzunk „irányt váltani” gondolataink folyásán! Odafigyeléssel és gyakorlással meglátjuk, egyre hosszabb ideig „uralhat” bennünket a békesség. Ehhez persze tudatosan törekednünk kell arra, hogy pozitív, építő gondolatok foglalják le elménket, melynek megvalósítására az apostol ekként biztat: 

• „Krisztus beszéde lakozzék bennetek gazdagon, minden bölcsességben, tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel, hálával zengedezvén szívetekben az Úrnak.” (Kol 3,16) 

A jelen helyzetben különösen van okunk arra, hogy – többek között – ezek a bátorító „beszédek lakozzanak bennünk gazdagon”: 

• „Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenható árnyékában nyugszik az. Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem, őbenne bízom! Mert ő szabadít meg téged a madarász tőréből, a halálos járványtól.⁴ Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lesz oltalmad; pajzs és páncél az ő hűsége. Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal, a járványtól, amely a homályban jár, a halálos járványtól, amely délben pusztít… Mert azt mondtad te: Az Úr az én oltalmam, a Felségest választottad a te hajlékoddá. Nem illet téged veszedelem, és csapás nem közelget házadhoz, mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden utadon…” (Zsolt 91,1–11)
• „Erős torony az Úr neve, ahhoz folyamodik az igaz, és bátorságos lesz.” (Péld 18,10)
• „Mit mondunk azért ezekre? Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Rm 8,31-32)

Jegyzetek

1 Ellen G. White:  Jézus élete, Kapernaumban c. fejezet)

2 Uo., „Hallgass, némulj el” c. fejezet)

3 Uo.

4 Az eredeti szöveg szerinti fordítás.