Ne veszítsd el a békességedet! – 4. rész

Sok minden megváltozott. Körülményeinkből fakadóan más-más módon éljük meg a karantént, de mindenkit érint az egyre növekvő bezártságérzés. A családjukkal vagy magányosan élőket egyaránt sújtja. A gyermekeikkel otthon tanuló szülőket például újra és újra hatalmába keríti a bizonytalanság: mi lesz ezután, milyen jövő vár a gyermekeinkre? Amikor rájuk gondolok, ezek a mondatok jutnak eszembe:

• „Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem. Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen.” (Ésa 49,11–12)

Sétám során látom, hogy az állatkert zárva van ugyan, de a kerítésen túl az állatgondozók vödrökbe, kiskocsikon töltik fel az élelmet, takarmányt az etetőkbe. Az állatok hangos bőgéssel, vonyítással, rikácsolással köszönik meg a mindennapit gondviselőiknek. Az elmúlt hetekben másokat nem is láthattak. De gondozóik közelsége biztonságot jelent számukra. Vajon miért van annyi állathasonlat – különösen bárányokkal kapcsolatos – a Bibliában?

• „Mint pásztor, nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti.” (Ésa 40,11)
• „Az én juhaim hallják az én szómat, én ismerem őket, s követnek engem: és én örök életet adok nekik; soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből.” (Jn 10,27–28)
• „Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig.” (23. zsoltár)

Ahogy továbbsétálok, gyermekkorom kedvelt helyszínére jutok: a már alig látogatott Fejes-völgybe. A korábban népszerű szánkópályát bokrok, cserjék nőtték be, szinte járhatatlan. Most elhagyatott, sötét, árnyékos és gondozatlan. De ezen keresztül visz utam a temető felé, ahová nemrég édesanyámat temettük. Felidéződik az előbbi zsoltár egy mondata:

• „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.” (4. vers)

Ahogy túljutok az árnyas völgyön, egy mezőn keresztül vezet az ösvény a temetőig. Közben nem győzök hálát adni a Gondviselő megszámlálhatatlan jeléért és ígéretéért. Szüleim és bátyám sírjánál azonban megtorpanok. Vajon milyen reménységet kínál most a Biblia a járványban elhunyt tízezrek hozzátartozóinak, illetve azoknak, akik súlyosan megfertőződtek, és kilátástalannak tűnik a gyógyulásuk?

• „És hallok az égből szózatot, amely ezt mondja nekem: Írd meg: Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ő fáradságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket.” (Jel 14,13)

(Folytatjuk)