A rossz súgó

Kaput tárva a kétely előtt

Mit is teszünk valójában, amikor önmagunkat sajnáljuk? Mindenekelőtt panaszkodunk. A panaszkodás az önsajnálat édestestvére. Ha feltesszük a „Hogy vagy?” kérdést valakinek, aki hajlamos sajnálni magát, mindig valamilyen egyértelmű testi jelzés kíséretében – fátyolos hangszín, világfájdalomtól meggyötört arckifejezés stb. – érkezik a válasz: „Rosszul.” Majd következik az egyéni problémák végeláthatatlan felsorolása. Esetleg egyetlen, szűnni nem akaró nehézség újbóli boncolgatása. Ha el is jut a panaszkodás végére, máris kezdődik az egész elölről. A panaszáradat legjellemzőbb szava a de. „Igen, igazad van, de ezt én nem tudom megcsinálni.” „Értem amit mondasz, de nekem ez nem megy.” Gondolatai kizárólag az „én” körül forognak ilyenkor, egyre lejjebb húzva az örvényben a panaszkodót. Nehéz ellenállni a vágynak, hogy csakis a magam (vélt vagy valós) nyomorultságával foglalkozzam, azt elemezgessem. Pedig „Nem bölcs dolog önmagunkat figyelni és érzéseinket elemezgetni. Ha ezt tesszük, az ellenség olyan nehézségeket és kísértéseket támaszt, amelyek gyengítik hitünket, és elbátortalanítanak bennünket. Érzelmeink vizsgálgatásával és szabadjára engedésével kaput tárunk a kétely előtt, és elveszítjük tisztánlátásunkat.”1

Rettegés a kudarctól

„Az önsajnálat rossz súgó, megpróbálja megtakarítani nekünk a kudarcot” – írja Takács Zsuzsa, a Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító. Az önsajnálatban vergődő ember előbb-utóbb teljesen cselekvésképtelenné válik. Van, akinél ez akár évtizedes folyamat is lehet, míg másoknál sokkal gyorsabban megy végbe. Nem azt jelenti, hogy az illető megszűnne minden tevékenységtől. „Csupán” elveszíti minden bátorságát, amelyre oly nagy szüksége volna az élet küzdelmeiben. Azt jelenti, hogy megadja magát és visszavonul az élet valódi küzdőteréről, miközben úgy tűnik számára, hogy szenvedése és harcai egyre fokozódnak. Az önsajnálat csak tetézi a bajt, mert miközben elmenekülünk a valódi problémák elől az önmarcangoló kifogások leple alatt, egyúttal igazolást állítunk ki arról, hogy miért nem mertünk szembenézni a valósággal. Az önsajnálat az egyik első számú stratégiánk arra, hogy szőnyeg alá söpörjük a nehézségeket! Amíg sajnálkozunk, addig nem tudunk tenni semmit, hogy megváltozzanak körülöttünk vagy bennünk a dolgok, mert épp túlságosan el vagyunk foglalva önmagunk – sokszor csak képzelt – nyomorúságával.

 

 Valójában képes lenne az ember változtatni, csak retteg a kudarctól. Már a puszta gondolat megbénítja: „Mi lesz, ha nem sikerül?” Nem akarja újra átélni azt, ami elindította az önsajnálat lejtőjén: „Értéktelen vagyok. Béna vagyok. Biztosan mások is azt gondolják, hogy szerencsétlen vagyok.” Szomorúan gondolok arra az esetre, amikor ezt a folyamatot egy kedves ismerősöm életében láttam végbemenni, több mint tíz éven keresztül. Hiába volt a sok beszélgetés, bátorítás, vigasztalás. Olykor a kedves szavak helyébe a kemény beszéd és feddés lépett. Ez sem használt. Mindent kipróbáltam, de tartós eredménye semminek nem volt. A reményt azonban nem adtam fel. Neki is és mindenkinek, aki már elcsüggedt és elveszítette a hitét, szólnak Krisztus legegyszerűbb és legtöbbet ismételt szavai: „Ne félj!” A siker csak karnyújtásnyira van. Nem szabad megadni magunkat a kudarctól való félelemnek, mert megbénít. Nem a kudarctól kell félni. A legnagyobb kudarc ugyanis az, ha meg sem próbálunk változtatni, lépni egyet előre! Mi marad nekünk, ha még azt a hitünket is elveszítjük, hogy van értelme az életünknek? Ide jutva mindent elveszíthetünk. Ettől a ponttól az élet már nem élet, csupán „túlélés” lesz. A tartós önsajnálat könnyen ide vezethet.

Életünk a kudarchoz való viszonyulásunk megváltozása nyomán vehet teljes fordulatot. Erőt meríthetünk Thomas Alva Edison, a villanykörte feltalálójának jól ismert történetéből. Körülbelül háromezer sikertelen kísérlet után egy újságíró ezt kérdezte tőle: „Nem kellene abbahagynia a próbálkozást? Annyiszor kudarcot vallott már!” Edison így válaszolt: „Téved, uram! Nem vallottam kudarcot, csak megtaláltam háromezer módját annak, ahogyan nem működik a villanykörte!”

Minden betegség kútforrása

„Semmi nem olyan veszélyes, mint az öntudatlan és hazug önsajnálat, minden betegség és emberi nyomorúság kútforrása.”2 Néhány hónappal ezelőtt a számtalan tennivaló miatt igen megterhelő időszak köszöntött be az életembe, és szívesen panaszkodtam erről másoknak, ha megkérdezték, hogy vagyok. Napról napra egyre nehezebben tudtam elvégezni a feladataimat. Emiatt persze még többet panaszkodtam. Jó darabig rejtve volt előttem, hogy az önsajnálat örvényébe kerültem. Sokáig azt hittem, tényleg a rengeteg teendő miatt vagyok elfáradva. Idővel azonban felfedeztem: a kimerültségem oka az, hogy a hatékony cselekvés helyett állandóan csak az előttem tornyosuló feladatok sokaságára tekintek. Ez elkedvetlenített és elégedetlenséget szült bennem. Az örömteljes és lelkes munkavégzés terhessé és pusztán kötelességszerűvé vált. Rájöttem, csak azért osztom meg a „bánatomat” másokkal, hogy legalább ennyi visszajelzést kapjak: „Szegény Sanyi, milyen sokat dolgozol, nem csoda, ha ki vagy merülve!” Végül nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csak sajnáltatom magam.

Az önsajnálat sokáig maradhat öntudatlan bennünk. Célja és indítéka is rejtve marad mindaddig, amíg meg nem történik a felismerés: elsősorban azért sajnáljuk és sajnáltatjuk magunkat, hogy kivívjuk mások figyelmét, együttérzését és szeretetét. Az önsajnálat a szeretetkoldulás egyik súlyos formája, amely hazug es ravasz módon az alázat leple alatt fejti ki rossz befolyását. Alázatosnak tűnik az önsajnálkozó ember, de ez nem alázat, csak alázatoskodás. Azért látszik alázatosnak, mert szóban épp a gyengeségét, hitetlenségét, tehetetlenségét ecseteli és ismeri el, ez azonban nem valódi beismerés. Inkább csak mártírkodás, hogy szeretetmorzsákhoz jusson, s legalább szánalmat ébresszen másokban, így enyhítve megtépázott önbecsüléséből eredő fájdalmát. Az ige világosan rámutat a kettő közötti különbségre: „Ezt mondta nekem: Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekszem azért az én erőtlenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12,9–10) Aki valóban alázatos, az is beismeri természetesen, hogy erőtlen és tehetetlen, de ez önzéstől mentes beismerés. Célja ugyanis nem az, hogy manipuláció révén – még ha öntudatlanul is – szeretetet „csikarjon ki” másokból, hanem épp ellenkezőleg: indítéka az, hogy Isten munkálkodhasson az emberben mások javára. Míg az előbbi gyötrődést, csüggedést és végül tartós kétségbeesést szül, az utóbbi gyümölcse öröm, a szenvedések és megpróbáló élethelyzetek közepette is.

Az öneszmélés útján

Milyen lépések megtételére van szükségünk az önsajnálat legyőzéséhez?

 Washington Allston - Illés próféta a pusztában

1. A tudatos gondolkodás elsajátítása. Még a legedzettebb embert is „leterítheti” az önsajnálat. Királyok első könyve 19. fejezetében olvashatjuk, hogy Isten prófétája, Illés, a Kármel-hegyén szerzett hatalmas tapasztalat és a minden kétséget kizáró győzelem után szinte érthetetlen lelkiállapotba kerül. Csüggedése olyan mélyre juttatja, hogy meg akar halni. Isten egy kérdést tesz fel neki: „Mit csinálsz itt, Illés?” Isten célja nyilvánvaló, egyfajta „öneszmélésre” hívja a prófétát. Tudatos átgondolására annak, hogy tükrözi-e a valóságot az, ahogyan önmagáról gondolkodik. Ahogyan ebben a történetben Illésé, úgy az önsajnálkozó ember tudatállapota is beszűkül, s nem a valóságnak megfelelően kezdi látni élete eseményeit és önmagát. Ebből, amilyen gyorsan csak lehet, ki kell zökkenteni. Ennek egyik módja az érzelmek lecsendesítése, és ezzel párhuzamosan a tudatos gondolkodás „erőltetése”. Sokszor valóban úgy éli meg az ember, hogy erejét meghaladó erőfeszítést kell tennie ezért, hiszen az eluralkodó depresszió, csüggedés és félelmek hatása alatt nem könnyű „átállni” a józan gondolkodásra. A „kizökkentés” másik módja a visszaemlékezés. Ez is nagyfokú tudatosságot és önfegyelmet kíván. Komoly kihívás számba venni a pozitív dolgokat akkor, amikor minden negatívnak látszik. Ha viszont megemlékezünk arról a legutóbbi állapotunkról, amikor még minden rendben volt, és arról, hogyan jutottunk az adott helyzetbe, ez segíthet a valóságnak megfelelő látásmód viszszanyerésében, és ennek nyomán a sötét gondolatok elűzésében.

2. Célok kitűzése. A tudatos gondolkodás elsajátításával és gyakorlásával azonban még nem tettünk meg mindent. Miután Isten kérdésének hatására Illés kezdett kimozdulni az önsajnálatából, Isten célokat adott neki. Ezzel a kilátástalanság érzése is kezdett szertefoszlani, s újból értelmet nyert az élete. Seneca gondolata pontosan rávilágít a cél nélkül sodródó emberi élet hiábavalóságára, amelyben magától értetődően fogja felütni fejét az önsajnálat, a tátongó üresség érzete, a depresszió és sok egyéb lelki betegség: „Semmilyen szél nem kedvez annak a hajónak, amelyik nem tudja, melyik kikötőbe tart.”

Edison Budapesten, 1911-ben (Erdélyi Mór felvétele)

 3. Bizalom Istenben. A fenti lépések komoly segítséget nyújthatnak az önsajnálat legyőzéséhez, azonban a győzelem csak akkor lesz tartós, ha egész életünket áthatja az a bizalom, hogy van Valaki ebben a világmindenségben, aki mindent az ellenőrzése alatt tart. Kerülhetünk ugyanis olyan helyzetbe, hogy sem a tudatos gondolkodás, sem az emlékezet, sem a célok nem bírnak elegendő erővel ahhoz, hogy átsegítsenek bennünket egy-egy igazán nehéz időszakon. Ilyen lehet egy válás vagy egy családtagunk elveszítése. Teljesen természetes, ha ilyenkor összeomlunk, akár hosszabb időre is. Sajnos vannak, akik egy életre megkeserednek a tragédiák következtében, ám vannak, akiknek sikerül talpra állni és továbbmenni. Egyedül az Istenre való gyermeki ráhagyatkozás segíthet: ha úgy fordulunk Istenhez, ahogyan a gyermek a maga tehetetlenségében és kiszolgáltatottságában ősbizalommal fordul a szülei felé, akiktől az élete függ. Tapasztaltuk már, hogy egy megoldhatatlannak tűnő élethelyzetben, ahol csak a sajnálkozás jutott osztályrészül számunkra, váratlanul minden megoldódott? Istennél mindenre van megoldás – bízzunk abban is, hogy akkor fogja ezt megmutatni, amikor a legjobbnak látja.

A leghatékonyabb ellenszer

Ha megtesszük a fenti lépéseket és javulást tapasztalunk, azt is észleljük majd, hogy az önsajnálat makacs és szívós ellenfél. Amikor már nem számítunk rá, újra felbukkan az életünkben. A győztes csaták során gyakorlatot szerzünk, és egyre kevesebb időt töltünk el az önsajnálatban. Hamarabb felismerjük, hogy megint húz lefelé bennünket az örvény, de vajon eljön a végső csata ideje is? Mindenképp. Erre világít rá a következő rövid idézet: „A szív, amelyben Krisztus lakozik, annyira elégedett az Ő szeretetével, hogy nem emészti a vágy önmaga sajnáltatására és a figyelem önmaga felé terelésére.”3 

Ez az önsajnálat leghatékonyabb ellenszere. Ide azonban el is kell jutni. Nem elegendő tudni Isten szeretetéről, hinnünk is kell benne. „Megismertük és elhittük Isten irántunk való szeretetét.” (1Jn 4,16) Elhinni Isten felénk áradó szeretetét – az egyik legnagyobb és legnemesebb feladat az emberi életben. Ha vágyunk rá és „tusakodunk” ezért a hitért, akkor mindent megnyerünk:

„Csak emberi érzelmeink, kishitűségünk, félelmeink, lelkiismeret-furdalásaink miatt támad bennünk az a képzet, hogy Isten nem szeret minket eléggé! Valójában azonban saját lefokozott önbecsülésünket, az élet harcában megsérült személyiségünk fájdalmait vetítjük bele saját Isten-képünkbe, és képtelenek vagyunk elhinni, hogy Ő másképp lát minket, mint ahogy mi látjuk önmagunkat.

Ő a jövőt, a pozitív lehetőségeket látja bennünk. Mi pedig gyakran csak az elmulasztott és már vissza nem térő nagy lehetőségek elpusztult emlékhelyének tekintjük magunkat. Nem merünk szembesülni az előttünk álló lehetőségekkel, pedig kishitűségünkbe zárt sorsunk ajtaját egy szebb jövő feszegeti.”4

Jegyzetek

1 Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán. Viata si Sanatate Kiadó, 2008. 173.

2 Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban. Helikon Kiadó, 2005. 120.

3 Ellen G. White, Review and Herald, 1908. december 10.

4 Simon András: Szeretetközelben. Hangtalan Jelek, 2004. 13.

A cikk a Sola Scriptura folyóirat 2016/4. számában jelent meg