Pünkösd

Pünkösd

A Szentírás így számol be a pünkösdi eseményekről:

„Amikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt voltak. És lett nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szél zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ültek. Megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek, és ült mindenikre azok közül. És megteltek mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdtek szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nékik szólniok.

Lakoztak pedig Jeruzsálemben zsidók, istenfélő férfiak, minden nép közül, melyek az ég alatt vannak. Minekutána pedig ez a zúgás lett, egybegyűlt a sokaság és megzavarodék, mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallotta őket szólni. Álmélkodtak pedig mindnyájan és csodálkoztak, mondván egymásnak: »Nemde nem galileusok-é ezek mindnyájan, akik szólnak? Mi módon halljuk hát őket, ki-ki közülünk a saját nyelvén, amelyben születtünk? Párthusok és médek és elámiták, és kik lakozunk Mezopotámiában, Júdeában és Kappadóciában, Pontusban és Ázsiában, Frígiában és Pamfiliában, Egyiptomban és Líbiának tartományaiban, amely Ciréne mellett van, és a római jövevények, mind zsidók, mind prozelitusok, krétaiak és arabok, halljuk, amint szólják a mi nyelvünkön az Isten nagyságos dolgait.«

Álmélkodtak pedig mindnyájan és zavarban voltak, egymásnak ezt mondván: »Vajon mi akar ez lenni?« Mások pedig csúfolódva mondták: »Édes bortól részegedtek meg.«

Péter azonban előállván a tizeneggyel, felemelte szavát, és szólt nékik:

»Zsidó férfiak és mindnyájan, akik lakoztok Jeruzsálemben, legyen ez néktek tudtotokra, és vegyétek fületekbe az én beszédeimet! Mert nem részegek ezek, amint ti állítjátok, hiszen a napnak harmadik órája van, hanem ez az, ami megmondatott Jóel prófétától: Lészen az utolsó napokban, ezt mondja Isten, kitöltök az én Lelkemből minden testre: és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és ifjaitok látásokat látnak, és véneitek álmokat álmodnak. És éppen az én szolgáimra és az én szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban az én Lelkemből, és prófétálnak. És teszek csodákat az égben odafenn, és jeleket a földön idelenn, vért, tüzet és füstnek gőzölgését. A nap sötétséggé változik, és a hold vérré, minekelőtte eljő az Úrnak ama nagy és fényes napja. És lészen, hogy mindaz, aki az Úr nevét segítségül hívja, megtartatik.

Izráelita férfiak, halljátok meg e beszédeket: A názáreti Jézust, azt a férfiút, aki Istentől bizonyságot nyert előttetek erők, csodatételek és jelek által, melyeket általa cselekedett Isten köztetek, amint magatok is tudjátok, azt, aki Istennek elvégzett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve megöltétek. Akit Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván, mivelhogy lehetetlen volt néki attól fogva tartatnia.

Mert Dávid ezt mondja őróla: Magam előtt láttam az Urat mindenkor, mert ő nékem jobb kezem felől van, hogy meg ne tántorodjam. Annakokáért örvendezett az én szívem, és vigadott az én nyelvem, annakfelette az én testem is reménységben nyugszik. Mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson. Megjelentetted nékem az élet útjait, betöltesz engem örömmel a te orcád előtt.

Atyámfiai, férfiak, szabad nyilván szólanom előttetek Dávid pátriárkáról, hogy ő megholt és eltemettetett, és az ő sírja mind e mai napig minálunk van. Próféta lévén azért, és tudván, hogy Isten néki esküvéssel megesküdött, hogy majd az ő ágyékának gyümölcséből támasztja a Krisztust test szerint, hogy helyheztesse az ő királyi székébe, előre látván ezt, szólott a Krisztus feltámadásáról, hogy az ő lelke nem hagyatott a sírban, sem az ő teste rothadást nem látott.

Ezt a Jézust feltámasztotta Isten, aminek mi mindnyájan tanúbizonyságai vagyunk.

Annakokáért Isten jobbja által felmagasztaltatván, és a megígért Szent Lelket megnyervén az Atyától, kitöltötte ezt, amit ti most láttok és hallotok.

Mert nem Dávid ment fel a mennyországba, hiszen ő maga mondja: Mondta az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbkezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet lábaid alá zsámolyul.

Bizonnyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.«

Ezeket pedig amikor hallották, szívükben megkeseredtek, és mondták Péternek és a többi apostolnak: »Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak?«

Péter pedig mondta nékik: »Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében a bűnök bocsánatára, és veszitek a Szent Lélek ajándékát. Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, akik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.«”

(Apostolok cselekedetei 2,1–39)

Amikor a tanítványok az Olajfák hegyéről visszatértek Jeruzsálembe, a bánat, zavar és levertség kifejezése helyett örömet és győzelmet olvastak le arcukról az emberek. Már nem bánkódtak szertefoszlott reményeik miatt. Látták a feltámadt Megváltót, és búcsúígéretének szavai állandóan a fülükben csengtek. 

Krisztus parancsának engedelmeskedve Jeruzsálemben várakoztak az Atya ígéretére, a Lélek kiárasztására. Nem semmittevéssel várakoztak: „Mindig a templomban voltak, és áldották Istent.” (Lk 24,53) Összegyűltek és kéréseiket Jézus nevében az Atya elé terjesztették. Tudták, hogy képviselőjük, szószólójuk van a mennyben Isten trónjánál. Ünnepélyes tisztelettel borultak le imában, ismételvén az ígéretet: „...amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen” (Jn 16,23-24). Egyre magasabbra emelték szavukat, így érvelve: „A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki Isten jobbján van, esedezik is értünk.” (Rm 8,34) 

Mialatt a tanítványok az ígéret beteljesedésére vártak, őszinte bűnbánattal alázták meg szívüket és vallották meg hitetlenségüket. Visszaemlékeztek Krisztus szavaira, amelyeket a halála előtt mondott, és jobban felfogták azok értelmét. Az emlékezetükből kiesett igazságok fölelevenedtek, és ezeket ismételték egymásnak. Önváddal illették magukat, amiért félreértették a Megváltót. Csodálatos életének jelenetei elvonultak a szemük előtt. Amint tiszta, szent életéről elmélkedtek, úgy érezték, semmilyen fáradság nem lehet túl terhes, semmilyen áldozat túl nagy, ha életükben bizonyságot tehetnek Krisztus szeretetre méltó jelleméről. Ó, ha még egyszer átélhetnék az elmúlt három esztendőt – gondolták –, másként cselekednének! Ha a Mestert csak még egyszer viszontláthatnák, mennyire igyekeznének kimutatni iránta érzett mély szeretetüket, és őszintén bánkódnának a szavakkal vagy hitetlen cselekedettel neki okozott fájdalom miatt.

De vigasztalta őket az a gondolat, hogy bocsánatot nyertek. Elhatározták, hogy amennyire lehet, jóvá teszik hitetlenségüket, és bátran megvallják Krisztust a világ előtt. 

A tanítványok komolyan imádkoztak, hogy az emberekkel találkozva olyan szavakat szólhassanak, amelyek Krisztushoz vezetik a bűnösöket. Félretettek minden nézeteltérést és hatalomvágyat, szoros keresztényi közösségbe kerültek egymással. Egyre közelebb jutottak Istenhez, és megértették, milyen kiváltságban volt részük, amikor Krisztussal közeli kapcsolatban lehettek. Szomorúan gondoltak arra, hányszor okoztak neki fájdalmat nehéz felfogásukkal, tanítása iránti értetlenségükkel, pedig Ő minden szavával a javukat akarta szolgálni. 

Az előkészület e napjai a szív mély kutatásának idejét jelentették a tanítványok számára. Érezték lelki szükségletüket, és az Úrhoz kiáltottak szent kenetért, amely alkalmassá teszi őket a lélekmentés munkájára. Nemcsak maguknak kértek áldást. Megértették, hogy az evangéliumot el kell vinniük az egész világnak, és igényelték a Krisztus által ígért erőt. 

A patriarkális korszakban a Szentlélek befolyása gyakran megnyilatkozott észrevehető módon, de sohasem a maga teljességében. Most a Megváltó szavainak engedelmeskedve a tanítványok könyörögtek ezért az adományért, és a mennyben Krisztus együtt könyörgött velük. Jogot formált a Szentlélek ajándékára, hogy kitölthesse népére. 

„Hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek” 

Amikor eljött a pünkösd napja, a Szentlélek minden szívet érintve bőven áradt a várakozó, imádkozó tanítványokra. A Végtelen hatalmasan nyilatkoztatta ki magát egyházának. Úgy tűnt, mintha ez a kiárasztás évszázadok óta vissza lett volna tartva, és most a menny örül, hogy kitöltheti egyházára a Szentlélek kegyelmének gazdagságát. Befolyása alatt a bűnbánat és a bűnvallomás szavai vegyültek a megbocsátott bűnökért felhangzó dicséret énekével. A hálaadás és a prófécia szavai hangzottak. Csodálattal, elragadtatva kiáltottak az apostolok: „Ez a szeretet!” Örömmel fogadták a kapott adományt. És mi volt az eredménye? A Lélek kardja új erővel élesítve, a menny villámaival edzve áttörte a hitetlenséget! Ezrek tértek meg egy napon. 

Búcsúbeszédében Jézus így szólt a tanítványaihoz: „Jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok... Amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra, mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek.” (Jn 16,7–13) 

Krisztus mennybemenetele volt a jele annak, hogy követői elnyerik a megígért áldást. Erre kellett várniuk, mielőtt munkájukat megkezdték. Miután Krisztus átlépte a mennyei kaput, angyalok imádata közepette megkoronázták. Amint ez a szertartás véget ért, a Szentlélek gazdagon áradt a tanítványokra, és Krisztus valóban megdicsőíttetett azzal a dicsőséggel, amellyel öröktől fogva rendelkezett Atyjánál. A Szentlélek pünkösdi kiárasztásával a menny azt üzente: a Megváltó ünnepélyes felkenetése megtörtént.

Ígérete szerint elküldte követőire a mennyből a Szentlelket annak jeléül, hogy – mint pap és király – átvett minden hatalmat mennyen és földön, és népének Felkentje lett. 

A Szentlélek tüzes nyelvek alakjában nyugodott meg az összegyűlteken. A tűz megjelenése azt az izzó buzgóságot fejezte ki, mellyel az apostolok dolgozni fognak, és azt az erőt, amely a munkájukat kíséri. 

A szétszóratás során a zsidók elkerültek a lakott föld majdnem minden részébe, és számkivetésükben különböző nyelveket tanultak meg. Ez alkalommal közülük sokan tartózkodtak Jeruzsálemben, hogy részt vegyenek a vallásos ünnepségeken. Az egybegyűltek által minden ismert nyelv képviselve volt. Az evangélium hirdetését a különféle nyelvek akadályozták volna, Isten ezért csodálatos módon pótolta az apostolok hiányosságát. A Szentlélek olyasvalamit tett értük, amit egész életükben sem tudtak volna megvalósítani. Most mindenütt hirdethették az evangélium igazságát, jól beszélve azoknak a nyelvén, akikért dolgoztak. Ez a csodálatos adomány hatalmasan bizonyította a világnak, hogy megbízatásuk magán viseli a menny pecsétjét. Ettől kezdve az apostolok beszéde tiszta, egyszerű és hiteles volt, akár anyanyelvükön, akár idegen nyelven szóltak. 

A papok és a főemberek e csoda láttán  felbőszültek, de nem mertek szabad utat engedni indulataiknak, mert attól féltek, hogy a nép haragja ellenük fordul. Halálra ítélték a Názáretit – és íme, most itt vannak a szolgái, Galilea írástudatlan férfiai, akik elmondják az akkor beszélt nyelveken Jézus életének és munkálkodásának történetét.

A papok elhatározták, hogy az apostolok csodálatos erejének valamilyen természetes magyarázatot adnak, s kijelentették, hogy a tanítványok megrészegedtek az ünnepre készített újbor túlzott élvezetétől. A jelenlevők legtudatlanabbjai közül némelyek igazságként fogadták el ezt a magyarázatot, de az értelmesebbek tudták, hogy ez nem igaz, mert akik értették a különböző nyelveket, bizonyították: a tanítványok tökéletesen beszélnek e nyelveken.  

A papok vádjára adott válaszában Péter rámutatott, hogy ez az esemény Jóel próféciájának beteljesedése. Jóel megjövendölte, milyen erő árad a férfiakra, hogy alkalmassá tegye őket a rendkívüli munkára.  

Péter világosan és hatalommal tett bizonyságot Krisztus haláláról és feltámadásáról. Nem hivatkozott Krisztus tanításaira, hogy helyzetét igazolja, mert tudta, hallgatóinak nagyfokú előítélete miatt szavai hatástalanok maradnának. Inkább Dávidról beszélt nekik, akit a zsidók nemzetük egyik ősatyjaként tiszteltek.  

Íme, mindenfelől jönnek az érdeklődők, hogy hallgassák a tanítványok bizonyságtevését az igazságról, amely Jézusban van. A tömeg betölti a templomot. Papok és főemberek is jelen vannak, a rosszindulat sötét tekintetével arcukon, szívük még mindig gyűlölettel van tele Krisztus iránt, kezük tisztátalan a kiontott vértől, mivel megfeszítették a világ Szabadítóját. Azt gondolták, hogy az apostolokat megfélemlíti az elnyomás és a gyilkosság, ehelyett félelemtől mentesen, Szentlélekkel telve látják őket, akik a názáreti Jézus istenségét nagy erővel hirdetik. Hallják a bátor kijelentéseket, hogy a nemrég megalázott, kigúnyolt, kegyetlenül megkorbácsolt és keresztre feszített Jézust, az élet Fejedelmét jobbjára emelte Isten. 

A jelenlevők közül néhányan tevékenyen részt vettek Krisztus elítéltetésében és halálában. Hangjuk a csőcselék hangjával keveredett, amikor a megfeszítését követelték. Midőn Jézus és Barabbás előttük állt, és Pilátus megkérdezte: „Mit kívántok, a kettő közül melyiket bocsássam nektek szabadon?” – azt kiáltozták: „Barabbást!” És amikor Pilátus kiszolgáltatta nékik Jézust: „Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek... Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. Ám ti lássátok!” – akkor így kiáltoztak: „Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére!” (Mt 27,21; Jn 19,6; Mt 27,24–25)

Most pedig hallhatták a tanítványok kijelentését, hogy Isten Fia volt a megfeszített. A papok és a főemberek reszkettek. Félelem lett úrrá a népen. A tanítványok hallgatói között voltak jámbor zsidók, akik őszintén hittek. A szónok beszédét kísérő erő meggyőzte őket a megfeszített Jézus messiási voltáról. 

Péter az Ige által találva érzett emberek elé tárta a tényt, hogy Krisztust megvetették, mert a papok és a vezetők félrevezették őket. Ha továbbra is ezektől az emberektől várják a tanácsot és azt, hogy elismerjék Krisztust, még mielőtt ezt maguk meg mernék tenni, úgy sohasem fogják elfogadni a Messiást. 

A befolyásos emberek, bár jámbornak akartak tűnni, földi gazdagságra és dicsőségre vágytak. Nem akartak Krisztushoz jönni, hogy világosságot nyerjenek. 

A tanítványoknak Jézus által magyarázott íráshelyek most mennyei megvilágítás hatása alatt a tökéletes igazság teljes fényével álltak előttük. A lepel, amely akadályozta őket a megtörtént események kimenetelének meglátásában, most elvétetett: Krisztus missziójának célja és országának természete világossá lett számukra. Nagy erővel beszélhettek a Megváltóról, és amikor a megváltási tervet fejtegették a hallgatók előtt, sokan meggyőződtek saját bűnösségükről. Szakítottak a papok által beléjük oltott hagyományokkal és babonákkal, s elfogadták az Üdvözítő tanításait.  

„Akik hittek a beszédének, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk” 

A zsidó vezetők azt hitték, hogy Krisztus halálával a munkája is bejeződött, ehelyett tanúi voltak a pünkösd napi csodálatos eseményeknek. Hallották a tanítványokat, amint addig ismeretlen erővel és hatalommal felruházva prédikálták Krisztust, s szavaikat jelek és csodák igazolták. Jeruzsálemben, a zsidóság fellegvárában, ezrek vallották meg nyíltan hitüket a názáreti Jézusban mint Messiásban. 

A tanítványok örültek e nagy lelki aratásnak, nem tekintették e csodás eredményt saját munkájuk erőfeszítésének, felfogták, hogy más munkájába léptek. Már Ádám bukása óta Krisztus kiválasztott szolgákra bízta Igéjének magvát, hogy hintsék el a szívekben. Földi élete során ezt tette Ő is, saját vérével öntözve. A pünkösdi megtérés ennek a magvetésnek volt az eredménye: Krisztus munkájának aratása, tanítása, hatalmának megnyilatkozása. 

Az apostolok érvei – bár világosak és meggyőzőek voltak – önmagukban nem oszlatták volna el az oly sok bizonyítéknak ellenálló előítéletet. De a Szentlélek isteni erővel győzte meg a szíveket. Az apostolok szavai, hogy a dicsőség Urát elutasították és megvetették, a Mindenható éles nyilaként győzték meg az embereket borzalmas bűnükről. 

Krisztus tanításait hallgatva a tanítványok rádöbbentek, milyen nagy szükségük van a Szentlélekre, akitől tanulva elindultak életük munkájára. Többé nem voltak tudatlanok és műveletlenek, nem vágytak világi nagyságra. Krisztus töltötte be a gondolataikat, országának előrehaladása volt céljuk. Lelkületük, jellemük hasonlóvá vált Mesterükéhez, és az emberek láthatták, „hogy Jézussal voltak” (Ap csel 4,13). 

Pünkösd ünnepe a mennyei világosságot hozta el a tanítványoknak. Az igazságok, melyeket nem tudtak megérteni, amíg Krisztus velük volt, most feltárultak előttük. Soha nem ismert hittel és bizonyossággal fogadták a szent Ige tanításait. Tudták, Jézus Krisztus Isten Fia: noha emberi testet öltött, valóban a Messiás volt, és e tapasztalatukat olyan határozottan hirdették a világnak, hogy az mindenkit meggyőzött – Isten volt velük. 

Ékes nyelvezettel fejezték ki gondolataikat, amikor bizonyságot tettek Jézusról. Képesek voltak akár a világ végére is elmenni, hogy bizonyságot tegyenek Krisztus erejéről. Teljes szívből vágytak az általa megkezdett munka továbbvitelére. Felismerték a mennyel szembeni tartozásukat és munkájuk felelősségét. A Szentlélek adománya által megerősödve, nagy igyekezettel láttak munkához, a Szentlélek elevenítette meg őket és beszélt általuk. Arcukról Krisztus békéje sugárzott. Életüket a Megváltó szolgálatának szentelték, egész lényük bizonyságot tett a bennük végbement átalakulásról. 

(Részlet Ellen G. White Az apostolok története című könyvéből, Pünkösd c. fejezet)