Keresztény Advent Közösség
Hírek, Kürtszó Elemzések, tanulmányok Testi-lelki egészség Biblia

A helyettesítés csodája – Az „engesztelő áldozat”

Dátum: 2024. április 01. Szerző: Vankó Zsuzsa

A kereszténységen kívül lévők, de a kereszténységen belül is nem kevesen az engesztelő áldozat antropomorf értelmezése miatt utasítják el a keresztény megváltás gondolatát, illetve viszonyulnak értetlenül Krisztus áldozatához. A Szentírás szépséges evangéliuma a különféle téves elképzelésekkel szemben éppen az, hogy Isten hoz áldozatot a bűnös emberért. Alábbi írásunk témája az „engesztelő áldozat” antropomorf és biblikus értelmezése.


Az „engesztelő áldozat” alapvető fogalom az Újszövetségben

Néhány ige példaként: „[Jézust] Isten eleve rendelte engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében, hogy megmutassa az ő igazságát az előbb elkövetett bűnök elnézése miatt.” (Rm 3,25) „Én fiacskáim, ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. Ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. Ő engesztelő áldozat vétkeinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világért is.” (1Jn 2,1–2) „Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” (1Jn 4,10)

 

Az „engesztelés” fogalma a teológiában és a keresztény köztudatban

Nem térek ki arra, hogy sokféle, egymással részben szembenálló értelmezése született e fogalomnak a teológusok körében az évszázadok során. Szólhatnék arról, hogy Anselmus úgynevezett objektív engesztelésértelmezésével, „elégtétel” fogalmával szemben mások (Abélard mindenekelőtt) az úgynevezett szubjektív értelmezést képviselték. Egyesek Isten igazságát, mások szeretetét hangsúlyozták jobban az engesztelő áldozattal kapcsolatban. Sorolhatnánk, hányféle fogalmat, akár egyéni kifejezésmódot vezettek be az engesztelés értelmezésére a teológusok. A 20. században az a felfogás is követőkre talált, miszerint az „áldozat” és „pap” fogalma alkalmatlan Krisztus megváltó művének meghatározására, értelmezésére – ezek a fogalmak a pogányságból kerültek át a kereszténységbe.

Ahelyett, hogy megpróbálnék teológiatörténeti áttekintést nyújtani, és azzal foglalkozni, hogy konszenzusba hozhatók-e egymással az engesztelő áldozat különböző teológiai értelmezései, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a keresztények nagy része, és a kívülállók szintén, antropomorf módon értelmezik az engesztelő áldozat fogalmát.

Ennek a kártétele – az istenkép vonatkozásában, valamint a megváltás evangéliuma értését illetően – felmérhetetlen. Fontos tisztázni az „engesztelő áldozat” eredeti biblikus tartalmát, és arra törekedni, hogy a keresztény tömegek szintjéig elhasson ez a tisztázás. Bántó, hogy éppen Krisztus megváltó művének az értését illetően áll fenn súlyos félreértés és zavar, noha ez a kereszténység szíve, lényege. Teológusok, igehirdetők és katekéták felelőssége, hogy világos, közérthető tanítással tegyék helyre a félreértést, oszlassák el a homályt.

  

Miben áll és miből fakad az engesztelő áldozat antropomorf értelmezése? 

Az engesztel ige, amelyből az engesztelő jelző származik, keresztény és nem keresztény tömegek tudatában a szó hétköznapi jelentése szerint értelmeződik, nem pedig bibliai jelentéstartalma szerint – ez az alapprobléma.

A Magyar értelmező kéziszótár1 szerint az engesztel ige jelentése: „Valakit arra igyekszik rávenni, hogy béküljön, ill. bocsásson meg. Csillapítani próbál valakit, valamit, engeszteli valakinek a dühét.” Az engesztelés jelentését pedig így adja meg a szótár: „Az a cselekvés, eljárás, hogy valaki engesztel valakit, valamit.” Az engesztelődését pedig így: „Az a folyamat, hogy valaki megengesztelődik. Haragjával fokozatosan felhagy, felejti a sértést.”

Emberi viszonylatban tehát ezt jelenti az engesztelés és az engesztelődés. Nem várhatunk mást keresztény tömegektől, mint hogy ilyen antropomorf módon értelmezik Krisztus engesztelő áldozatát, hacsak nem teszünk folyamatosan komoly erőfeszítéseket azért, hogy feltárjuk a fogalom biblikus jelentéstartalmát.

Egyébként más alapfogalmaknál is – mint például szeretet, igazság, hit, bűn, vagy akár az isteni személyek egysége – fontos a szavak hétköznapi jelentésétől eltérő bibliai jelentéstartalom tisztázása. Az emberi szavak, fogalmak nem tudják tökéletesen kifejezni Isten gondolatait, amelyek „annyival magasabbak a mieinknél, mint az ég a földnél” (Ésa 55,8–9). Ugyanakkor mégsem szólhatunk Isten dolgairól másképpen, mint emberi nyelven, fogalmakkal. Ezért olyan fontos a keresztény igehirdetők és tanítók szolgálata. Bizonyos értelemben tolmács szerepet kell betölteniük, mégpedig magas szinten, érzékeny füllel és pontos értéssel. Jól kell érteniük mind Isten gondolatát, mind az emberi szavak jelentését, ezenkívül el kell sajátítaniuk azt a készséget, hogy világossá tudják tenni, mi a szavak hétköznapitól eltérő jelentéstartalma, amikor Isten üzenetét, gondolatait közvetítik nekünk.

Hogyan áll össze a kép egy átlagos keresztény gondolkodásában, ha – ösztönösen – antropomorf módon értelmezi az „engesztelő áldozat”-ot? Körülbelül ilyesmi fog körvonalazódni benne: Van egy „főisten”, az Atya, aki haragszik az emberre a bűn miatt, és van az Ő Fia, aki önmaga odaáldozásával csillapítja Atyja haragját, érzelmi ráhatással jó akaratra hangolja Őt az ember iránt. Ebből következik aztán a közbenjárás ugyancsak antropomorf értelmezése: Jézus a saját áldozatára való hivatkozással érzelmileg „puhítja” meg, vagy akár „zsarolja” az Atyát, hogy legyen kegyelmes az ember iránt. (A római katolikus kegyességben ehhez társul még az, hogy Jézust is engeszteli, hasonló alapon, édesanyja, Mária.)

Sajnos a teológiában sem tisztázottak kellően egyes fogalmak. Ilyenek az „Isten haragja”, az „elégtétel”, a „vezeklés”, sőt még a „helyettes áldozat” fogalma is. Ezeket is lehet úgy értelmezni, hogy ezt sugallják: „Az Atya haragját valami rendkívül nagy áldozattal lehetett csak eloltani, Isten büntető haragjának elégtételre volt szüksége, ha nem az embernek, akkor valaki másnak helyette kellett vezekelni, bűnhődni.” Voltak, vannak teológusok, akik látják ezt a problémát, de az engesztelő áldozat jelentésének egyetemesen érvényesülő, teljes tisztázásáról sajnos nem beszélhetünk. Charles Harold Dodd (1884–1973) angol kongregacionalista lelkész, Újszövetség-kutató például ezt írta: „Az engesztelés feltételezése félrevezető, mert arra enged következtetni, hogy egy haragos Isten lecsillapításáról van szó, ami ugyan megegyezik a pogány gondolkodásmóddal, a bibliai gondolkodásmódtól azonban idegen.”2 E megállapítása feltétlenül helyes, de a „vezeklés” kifejezés használatát ajánlja az „engesztelés” helyett, ami viszont szintúgy félrevezető, idegen a kereszténységtől, illetve a bibliai megváltáseszmétől.

Ismeretes, hogy a kereszténységen kívül lévők, de a kereszténységen belül is nem kevesen az engesztelő áldozat antropomorf értelmezése miatt utasítják el a keresztény megváltás gondolatát, illetve viszonyulnak értetlenül Krisztus áldozatához. Ezt a kiélezett kérdést is felteszik: „Mivel különb Krisztus áldozata a pogány gyermekáldozatoknál? Micsoda ellentmondás az, hogy Isten elítéli az utóbbiakat (lásd például Jer 7,31), tulajdon fiának a véres áldozatát viszont »igényli« ahhoz, hogy megbocsásson az embernek!”

A Szentírás szépséges evangéliuma ezekkel a téves elképzelésekkel szemben éppen az, hogy Isten hoz áldozatot a bűnös emberért. Az embernek nem kell sem áldozatot adnia, sem vezekelnie, hanem csupán hittel elfogadnia, igényelnie a maga számára azt a helyettes áldozatot, amelyről Isten gondoskodott. Ahhoz azután további megvilágosító bibliai érvelésre van szükség, hogy emberek megértsék: Krisztus nem az Atya által „kijelölt” helyettes áldozat, hanem áldozata abszolút önkéntes. Ez pedig azért lehetséges, mert a Fiúnak „élete van önmagában” (Jn 5,26), ezért Jézus elmondhatta magáról, illetve áldozatáról: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” (Jn 10,17–18)

 

Az antropomorf értelmezés következményei az istenkép vonatkozásában, és ennek helyesbítése 

Az engesztelő áldozat antropomorf értelmezéséből torz istenkép származik. Mintha Isten kettős tulajdonsága (a kettős kifejezés csak emberi szempontból érvényes), hogy Ő a megtestesült igazság és szeretet, kettéosztódnék: az Atya lesz az igazság megtestesítője, a Fiú pedig az irgalmasságé. Ezzel szemben Jézus ismételten hangsúlyozta: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30; 17,21) Az Atya szeretete nem kisebb vagy kevesebb, mint Krisztusé, épp olyan irgalmassággal viszonyul Ő is az elesett emberiséghez. Jézus egyértelmű kijelentései erről: „Maga az Atya szeret titeket.” (Jn 16,27) Én azért jöttem – vallotta Jézus –, „hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amint engem szerettél” (Jn 17,23). Jézus nem kevésbé az igazság megtestesülése, mint az Atya. János apostol így ír maga és tanítványtársai tapasztalatáról: „Mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14) Ugyancsak János evangéliuma prológusában olvasható: „A kegyelem és az igazság Krisztus által lett.” (Jn 1,17)

Ezenfelül, avagy mindenekelőtt ott van a Biblia „fő igéje”: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Ebből következik, hogy „az engesztelést nem szabad úgy bemutatni, mint Isten szeretetét kiváltó okot, mert az már az Ő szeretetének a kifejezése volt”.3 „Nem azért volt szükség a nagy áldozatra, hogy szeretetet ébresszen az Atya szívében az ember iránt. (…) Az Atya nem a nagy engesztelő áldozat következtében szeret minket, hanem azért hozta ezt az áldozatot, mert szeret bennünket.”4 Továbbá ez a „fő ige” az Atya áldozatáról beszél. Semmiképpen nem helyes tehát úgy gondolkodni, mintha csupán a Fiú hozott volna áldozatot, ráadásul abból a célból, hogy az Atyát engesztelje. Az Atya és a Fiú áldozatáról helyénvaló szólni. Nem lehet megmondani, melyikük részéről volt nagyobb az áldozat.

Torz képet rajzol Istenről az az elgondolás is, hogy az Atyát érzelmi ráhatással befolyásolni lehetne, engedékenységre lehetne bírni. Isten erkölcsi jelleme „tökéletes” (Mt 5,48), éppen ezért „nála nincs változás, vagy a változásnak árnyéka” (Jak 1,17). A Szentírás szerint – mint láttuk – az elesett bűnössel szemben nem kell engesztelni Istent, mert szereti, szánja, megmenteni akarja. A bűnnel és a visszafordíthatatlanul megkeményedett bűnössel szemben pedig nem lehet engesztelni, mert Isten „bűngyűlölő” (Zsolt 45,8 stb.). Jézus közbenjárásának sem érzelmi alapja van, hanem erkölcsi alapja, amint az Írás mondja: „Egy a közbenjáró Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki adta önmagát váltságul mindenekért.” (1Tim 2,5) 

 

Az engesztelés és az engesztelő áldozat eredeti bibliai fogalma 

Az előadás elején idézett bibliai igékben – Rm 3,25-ben, 1Jn 2,1–2-ben és 4,10-ben a hilaszmosz és a hilasztérion kifejezések szerepelnek, ezeket fordítja Bibliánk engesztelő áldozatnak. E görög szavak jelentése: engesztelés, kiengesztelődés, engesztelő intézkedés, engesztelő áldozat. A Györkösy–Kapitánffy–Tegyey Ógörög–magyar nagyszótár így adja meg a hilaszkomai ige jelentését, amiből a hilaszmosz származik: „jóindulatúvá tesz valakit maga iránt, kiengesztel valakit valamivel, megbékíti, lecsillapítja valaki haragját”. A hilaszmosz jelentését pedig így: „kiengesztelés, vezeklés, bűnhődés”. Láthatjuk tehát, hogy e görög szavak ugyanazt az alapjelentést hordozzák, mint a magyar engesztelés, engesztelő áldozat kifejezések.

Döntő alapelv azonban, hogy a bibliai alapfogalmakat nem a hétköznapi jelentésük szerint kell érteni, hanem a Szentírás fogalomvilága felől értelmezendők. Az újszövetségi fogalmak esetében az ószövetségi alapokig kell visszanyúlni. Az ószövetségi Szentírás a káfar igével és az ebből származó kapporet főnévvel jelöli azt a fogalomkört, amelyet az újszövetségi görög nyelv a hilaszmosz, hilasztérionnal fejez ki, mi pedig engesztel, engesztelés, engesztelő áldozatként fordítjuk magyarra. A káfar alapjelentése: befedez, elfedez. A kapporeté: befedező, fedél. (Például Noé bárkája fedele is kapporet Mózes I. könyvében.)

Az Ószövetség i. e. 2. században készült görög fordítása, az LXX (Septuaginta) alapozta meg a héber kapporet hilasztérionnak fordítását. A 3Móz 16,13–15-ben szereplő kapporet szót ugyanis, amely ott a frigyláda fedelét jelöli, hilasztérionnak fordítja. Ebben az igeszakaszban arról van szó, hogy a nagy engesztelési napon a főpap a szentek szentjében lévő frigyláda fedelére hintett a bűnért való áldozat véréből. A Septuaginta az általa alkalmazott fordítással átvitt értelmet is adott az eredetileg profán fedél szónak. Érzékeltette, hogy a frigyláda fedele nem csupán fizikai értelemben volt fedél, hanem befedezte a bűnöst – a ráhintett vér folytán – a frigyládában lévő törvény ítéletével szemben. Így lett a frigyláda fedelének jelentése a Septuagintában alapértelemben fedél, átvitt értelemben viszont befedező, amely a ráhintett vér által betakar, megvéd a törvény jogos ítéletével szemben. Zsid 9,5 így hangzik Károli fordításában: „Fölötte pedig [a frigyláda felett] a dicsőség kérubjai, beárnyékolva a fedelet.” Az eredeti görög szövegben a fedél szó helyén ezúttal is a hilasztérion szó található.

Az Ószövetség alapján értelmezve a hilaszmoszt és a hilasztériont, helyesebb lenne elfedező vagy befedező áldozatról beszélni, abban az értelemben, hogy a helyettes áldozat betakarja, megvédi a törvényszegőt a törvény jogos ítéletével szemben. Nyilvánvaló, hogy az engesztelés, engesztelő áldozat fogalmakat már nem lehet kiiktatni a teológiai szókincsből és a keresztény köznyelvből. Igen fontos azonban világossá tenni, hogy nem hétköznapi értelme felől kell meghatározni a hilaszmosz és a hilasztérion jelentését, hanem az Ószövetség felől.

Mit jelent a Biblia fogalomvilágában az, hogy „befedező” helyettes áldozat nélkül a bűnös nem nyerhet bocsánatot? A 2Móz 34,5–7-ben foglalt nevezetes isteni kijelentés világítja meg ezt a leginkább. A 7. vers magyar szövegébe fordítói kiegészítésként belekerült a bűnös szó, amely kurzívval szedve olvasható a Károli-fordítású Bibliákban, jelezve, hogy az eredeti szövegben ez a szó nem szerepel. Az engesztelés bibliai fogalmának tisztázatlanságáról tanúskodik ez. A bűnös szó betoldásával a szöveg sokatmondó eredeti értelme vész el, illetve valójában értelmetlenné is válik. Így hangzik a szóban forgó Biblia-vers a kiegészítéssel: „[Isten] irgalmas marad ezerízig, megbocsát hamisságot, vétket és bűnt, de nem hagyja a bűnöst büntetlenül.”

Felmerül a kérdés: Miben áll a megbocsátás, ha a bűnös nem maradhat büntetlen? Ha kihagyjuk a héber szövegben nem szereplő „bűnöst” szót, akkor tárul fel a kijelentés igazi értelme: Isten megbocsát a bűnösnek, akár ezerízig is, de a hamisság, vétek és bűn nem maradhat büntetlen.

A Mózesnek adott kinyilatkoztatás Isten jelleméről, továbbá a bűnöshöz és bűnhöz való viszonyulásáról közvetve utal a helyettes áldozatra, anélkül, hogy kimondaná. Mert ha a bűnös bocsánatot nyer, a hamisság, vétek és bűn viszont nem maradhat büntetlenül, akkor az egyetlen megoldás a bűnöst befedező helyettes áldozat lehet. Ezt szemléltették az ószövetségi templomban folyó, pontosan előírt áldozati szertartások, különösképpen a nagy engesztelési napon, amikor a főpap a Tízparancsolat tábláit tartalmazó frigyláda fedelére hintett a bűnért való, helyettes áldozat véréből.

(Sajnálatos, hogy az új [ökumenikus] protestáns fordítás újabb félreértést támasztóan javítja ki a Károli-fordítást. Kihagyja ugyan a fölöslegesen, tévesen betett „bűnöst” szót, viszont behelyez egy másik önkényes szót, az „egészen”-t. Így hangzik ebben a fordításban a 7. vers: „[Isten] megtartja szeretetét ezerízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket. Bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat, és a fiak fiait harmad- és negyedízig.” Azt még külön hozzá lehet tenni, hogy „a megbünteti az atyák bűnéért a fiakat” ugyancsak hibás fordítás, illetve értelmezés, formálisan is ellenkezik 5Móz 24,16 és Ezék 18,19–20 kijelentéseivel. Nem különbözteti meg így egymástól a szöveg a bűn isteni jogrend szerinti büntetését – lásd: Rm 6,23 – annak természetes következményeitől, amelyek öröklés és az elődök viselkedési mintája nyomán harmad- és negyedízig is hatnak.5 Az 1973-as új katolikus fordítás ugyanazt a megoldást alkalmazza, mint a protestáns fordítás: „[Isten] kegyelmét megtartja ezrek számára, megbocsátja a vétket, hibát, bűnt, de nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem az atyák vétkét számon kéri fiaiktól és unokáiktól, harmad- és negyedízig.6)

Miért nem bocsáthat meg Isten a törvényszegőnek „befedező áldozat” nélkül? Ésaiás 26,10 ad erre feleletet: „Ha kegyelmet nyer a gonosz, nem tanul igazságot, az igaz földön is hamisságot cselekszik, és nem nézi az Úr méltóságát.” Arra már csak röviden utalhatok, hogy az Atya és a Fiú „kimondhatatlan” áldozata (2Kor 9,15) egyszerre Isten igazságának és szeretetének a kinyilvánítása (Rm 3,25, vö. 5,8). Ennélfogva egyszerre old meg két súlyos, megoldhatatlannak látszó problémát: Isten megbocsáthat a bűnösnek az erkölcsi törvény változhatatlanságának és a bűn súlyának, büntetés nélkül nem hagyható voltának az egyidejű nyilvánvalóvá tételével, vagyis ennek a fedezetével. Ugyanakkor a tőle elidegenedett embert meggyőzi Istennel szembeni előítéletei és gyanakvása alaptalanságáról, „megbékíti” magával (2Kor 5, 19).

Mindezt egyetlen súlyos mondatba tömöríti az Ésa 53,5-ben foglalt kijelentés, amely ezt mondja az eljövendő Messiásról: „Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyultunk meg.” Íme, a helyettesítés csodája: miénk az Istennel való békesség, az ingyen kegyelemből való megbocsátás által, övé a büntetés a bűneinkért. Övé a sebek, miénk a gyógyulás (a bűn önzéséből, a szeretetlenségből). Bűneinkért viselt sebei gyógyító hatalommal hatnak a lelkünkre.

Talán sikerült valamennyire érzékeltetnem, mennyire szomorú, sőt elfogadhatatlan, hogy éppen az evangélium velejét, Krisztus „befedező” és „megbékítő” áldozatát illetően nincs kellő világosság és kellő értés. Igen szükséges a helyreállító munka e tekintetben.

 

Jegyzetek 

1 Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003.

The Epistle of Paul to the Romans. London, Hodder and Stoughton, 1935, 55. Idézi Charles C. Ryrie: Teológiai alapismeretek. Keresztény Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 2009, 327.

3 Louis Berkhof: Systematic Theology. The Banner Of Truth Trust, Edinburgh, 1979, 392.

4 Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések. BIK Könyvkiadó, Budapest, 1999, 13.

5 Zsidó írásmagyarázati műből idézzük: „Különbséget tesz az erkölcsi felelősség között, amely csak a bűnös szülőket terheli, és a természetes következmények, a bűnre való hajlamosság között, ami az utódokhoz örökségként került. Tekintetbe veszi a káros környezetet és befolyását. Azért mérsékli az igazságot irgalommal. (…) A Tóra sem itt, sem máshol nem tanítja azt, hogy a vétkes apák bűnét meg kell torolni az ártatlan gyermekeken. »A vétkező lélek, az hal meg« – mondja Ezékiel próféta. És az állam joghasználatára a Tóra világosan megállapítja: »Ne ölessenek meg az atyák a gyermekek miatt, és a gyermekek ne ölessenek meg az atyák miatt, mindenki a maga vétkéért ölessék meg.« Bizonyos, hogy az emberi tapasztalat igen határozottan mutatja a szülők és gyermekek egymástól való függését erkölcsi szempontból. Az apa rossz példája nagyon gyakran elrontja ivadékait. A bűnös szülők legrettenetesebb hagyatéka gyermekeikre nem az, hogy ezek is bűnhődnek a szülők vétkeiért, hanem hogy hajlamosak más, új bűnök elkövetésére. Eszerint minden szülőben kell, hogy ha már más nem is, legalább a gyermekek iránti szeretet növelje Isten iránt érzett szeretetét. Ebben bűntől visszatartó erő rejlik, nehogy örökségbe adják a hajlamot, hogy ugyanazokat a bűnöket utódaik is elkövessék. »Akik engem gyűlölnek.« Bölcseink szerint ezek a szavak a gyermekekre vonatkoznak. Isten számon kéri tőlük apáik bűnét, de csak akkor, ha ők is megszegik parancsait. (…) A jótékony élet áldásos következményei aránytalanul tovább hatnak ki.” (Joseph H. Hertz: Mózes öt könyve és haftárák. II. köt. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984. 214–215. o.)

6 Az úgynevezett IMIT zsidó fordítás sem fogja meg az alapeszmét, mert így hangzik: „[Isten] megtartja a szeretetet ezerízig, megbocsát bűnt, elpártolást és vétket, de megtorlatlanul nem hagy, megbünteti az atyák vétkeit a gyermekeken és a gyermekek gyermekein harmad- és negyedízig.”

(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat 2015/3. számában)

 

További cikkeink:

Szeretettel köszöntünk mindenkit!

2022. június 26.

Kedves érdeklődők, gyülekezeteink istentiszteleti beosztását itt lehet megtekinteni. Online alkalmaink továbbra is követhetőek. Weboldalunk jobb oldalán található "Youtube élő adás" feliratra kattintva szombat délelőttönként tizenegy órakor élő istentisztelet látható. Továbbá Youtube csatornánkon és médiatárunkban rendelkezésre állnak korábbi video- és hanganyagaink.

Mindenkit szeretettel várunk!

„Minderről semmit sem tudtak az apostolok húsvét előtt” – Roland de Pury a lélek halandóságáról

2024. április 01.

„Az apostolok nem csupán egy közönséges holttestet láttak, hanem Isten Fiáét. És akkor megértették: a halál nem átmenet, nem alvás, hanem pokoli realitás, a bűn zsoldja, Isten átka. A halál nem az a terület, ahol mi átmenetileg, látogatóként időzhetünk. A halál annak az állapota, aki Istentől elszakadt, bűnös ember. A Biblia így nevezi ezt az állapotot: pusztulás, sötétség, sír vagy gyehenna. Minderről azonban semmit sem tudtak az apostolok húsvét előtt. A húsvét azonban visszavetíti fényét a nagypéntekre is, Isten világossága a sötétségben fénylik. A bűnök megbocsátása nyomán tudjuk csak meg, hogy mi a bűn és a halál. A húsvét megértése megelőzi a nagypéntek megértését. Először is arra vezet rá bennünket, hogy egészen egyszerűen kijelentsük: a keresztény olyan ember, aki nem a lélek halhatatlanságában hisz. Hiszi azt, hogy Isten, aki a testet és a lelket megalkotta, átok alá vonta a testet és a lelket a halálban, majd Jézus Krisztusban – merő kegyelméből, mely a testre és a lélekre egyaránt vonatkozik – a halálból feltámasztja az embert. Nem található a Bibliában semmi olyan kijelentés, ami bennünket arra indítana, hogy valami mást higgyünk. Különben Jézus nem halt volna meg egészen, és nem tért volna vissza egészen az életbe.”