Keresztény Advent Közösség
Hírek, Kürtszó Elemzések, tanulmányok Testi-lelki egészség Biblia

Az ellenség szeretete

Dátum: 2018. március 15. Szerző: Vigh Ágnes

Miért szoktuk azt mondani, hogy Dávid Isten szíve szerinti ember volt? A bűnfelismerésére, bűnvallomására, alázatára gondolunk: elfogadta a feddést, és őszinte bűnbánattal járult Teremtőjéhez bűnbocsánatért – általában ezeket a jellemvonásait emeljük ki. Azonban három bibliai történet is megvilágítja Dávid egy egészen más jellemvonását, amely őt igazán Isten szíve szerint való emberré tette.

„Keresett az Úr magának szíve szerint való embert,
akit az ő népe fölé fejedelemül rendelt.” (1Sám 13,14)

 

Saul király engedetlensége, keményszívűsége miatt Isten egyértelműen a tudomására hozta, hogy királysága nem lesz állandó, és „keresett az Úr magának szíve szerint való embert, akit az ő népe fölé fejedelemül rendelt”: Dávidot, Izráel második királyát.

Miért szoktuk azt mondani, hogy Dávid Isten szíve szerinti ember volt? A bűnfelismerésére, bűnvallomására, alázatára gondolunk: elfogadta a feddést, és őszinte bűnbánattal járult Teremtőjéhez bűnbocsánatért – általában ezeket a jellemvonásait emeljük ki. Azonban három bibliai történet is megvilágítja Dávid egy egészen más jellemvonását, amely őt igazán Isten szíve szerint való emberré tette.

 

Az ellenség szeretete Dávid életében

Hogyan nyilvánult meg Dávid életében az ellenség szeretete? Ez a kérdés mindannyiunkat mélyen érinthet. Ha nincsenek is olyan ellenségeink, akik az életünkre törnek és halálra üldöznek bennünket, az ellenség szeretetéről gondolkodva mégis azt látjuk, hogy valóban a mindennapjainkat meghatározó kérdésről van szó. A keresztényi élet mércéje, alfája és ómegája, hogy miként viszonyulunk azokhoz, akik nem szeretnek bennünket, akik ellenünkre tesznek, akiket nem kedvelünk, akik valamiért nem szimpatikusak. Hogyan viszonyulunk az ellenséghez?

Miért is volt Dávid Isten szíve szerint való ember?

Dávidnak menekülnie kellett Saul féktelen irigysége és féltékenysége miatt. Bár Isten egyértelműen Saul tudomására hozta, hogy elvetette őt, és helyette már Dávid van felkenve királlyá, mégis féltékeny, eszeveszett dühvel üldözte. Dávid a hozzá csatlakozott hatszáz emberrel együtt menekült Saul elől, aki háromezer válogatott katonával üldözte, mert meg akarta ölni.

 Guercino - Saul Dávidra támad (1646)

 

Sámuel I. könyve 24. fejezetében azt olvassuk, hogy a menekülők elrejtőztek egy barlangban, ahová Saul egyedül ment be, s így teljesen ki volt szolgáltatva Dávidnak és a vele lévőknek: „Mondták Dávidnak az emberei: íme ez az a nap, amelyről azt mondotta az Úr néked: íme kezedbe adom ellenségedet, hogy úgy cselekedjél vele, amint néked tetszik. Felkelt azért Dávid, és elmetszette orozva Saul ruhájának szárnyát. Lett pedig ezután, hogy megesett Dávid szíve rajta, hogy elmetszette Saul ruhájának szárnyát, és mondta az ő embereinek: Oltalmazzon meg engem az Úr attól, hogy ily dolgot cselekedjem az én urammal, az Úr felkentjével, hogy kezemet felemeljem ellene. Mert az Úr felkentje ő. És megfeddte Dávid kemény szóval az embereit, s nem engedte meg nékik, hogy Saul ellen támadjanak.”

Dávid emberei kijelentették, hogy „Isten adta kezedbe az ellenségedet”. Hiszen Isten ígérete az, hogy király leszel, Sault pedig elvetette az Úr. Saul féltékeny őrületében az egész országnak kárt okozott, mivel szinte csak Dávid üldözésével volt elfoglalva, az ország védelmére sem fordított kellő figyelmet. Itt az alkalom, amit ha kihasználnak, megvalósulna Isten ígérete. Olyan király uralkodna Izráel felett, aki Isten szíve szerint való ember.  

Úgy tűnhetett, hogy Isten alakította így ezt a helyzetet, s Dávidnak csak végre kell hajtania, amit az Úr elrendelt. Dávid emberei valóban úgy látták, hogy ez Istentől való jel, és itt a cselekvés ideje.

Azonban Dávid másként látta: „Oltalmazzon meg engem az Úr attól, hogy ilyen dolgot cselekedjek az én urammal, az Úr felkentjével, hogy kezemet felemeljem ellene. Mert az Úr felkentje ő.”

Igaz, hogy Sault felkente az Úr, ekkorra pedig már elvetette. De Dávid számára a fő visszatartó erő nem az volt, hogy Saul a király, hanem egyszerűen nem tett olyat, ami Isten Igéje elleni cselekedet lett volna. Dávid nem engedett a kísértésnek, hogy személyes bosszút álljon az őt ért sérelemért. A vele menekülők számára kézenfekvőnek látszott, hogy ezt megtegye, de Dávid nem engedett ennek a kísértésnek.

Dávid Istenhez fordult. Az Úr Lelke volt Dáviddal, Isten szíve szerint való ember volt, mert Istenhez fordult ebben a helyzetben is, és a lelkiismerete nem engedte meg, hogy bosszút álljon. Dávid nem cselekedte ezt meg egy olyan helyzetben, olyan világban, ahol folyt a vér, harcok dúltak, de ő még ilyen körülmények között is azt mondta, hogy nem tehet ilyet, nem támadhat „az Úr felkentje” ellen.

 

James Tissot - Dávid és Saul a barlangnál

Mi akadályozta Dávidot a bosszúállásban?

Dávid egy zsoltárban is megemlékezett a barlangban történtekről. Az általa szerzett 57. zsoltárban akkori lelkiállapotáról, gondolatairól vall: „…Dávid miktámja, mikor Saul elől a barlangba menekült. Könyörülj rajtam, ó Isten, könyörülj rajtam, mert benned bízik a lelkem, és szárnyaid árnyékába menekülök, amíg elvonulnak a veszedelmek. A magasságos Istenhez kiáltok, Istenhez, aki jót végez felőlem. Elküld a mennyből és megtart engem, meggyalázza az engem elnyelőt. Elküldi Isten az ő kegyelmét és hűségét.”

Amikor a barlangban rejtőzött, Dávid Istenhez imádkozott: „Könyörülj rajtam, ó Isten, könyörülj rajtam, mert benned bízik a lelkem.” Isten segítségét és vezetését kérte. Élő kapcsolatban volt Istennel, és amikor rátört a kísértés: „öld meg, és az ígéretek valóra válnak”, Dávid lelkiismerete megszólalt, s az Istennel való kapcsolata révén nem tette meg, amire biztatták. Hiszen tudta, hogy nem hagyta volna jóvá az Úr, ha személyes bosszút áll az ellenségén.

Mi lett volna a következménye annak, ha Dávid megöli Sault? Egyértelmű volt, hogy Dávid lesz a következő király, ezt mindenki tudta, hiszen Isten őt kente fel új uralkodónak. Azonban ha Dávid elköveti ezt a gyilkosságot, a nép nem fogadta volna el királynak. Amikor bekövetkezett Saul halála a filiszteusokkal vívott harc során, utána Dávid még éveken át nem foglalhatta el a trónját Izráel egész népe fölött. Ha Dávid öli meg Sault, olyan ellenállásba ütközött volna, hogy az isteni terv meghiúsulhat, vagy nagyon nagy kárt szenvedett volna. Isten szándékát, jó tervét keresztezte volna az egyéni bosszúval, a helytelen cselekedettel.

Dávid mindössze annyit tett, hogy Saul köpenyéből levágott egy darabot. És azt olvassuk az Igében, hogy Dávid szíve megesett Saulon, amikor ezt tette.

Érdekes, hogy az Ige erre is kitér. Dávid utólag sajnálta, hogy bizonyítékot akart szerezni az ártatlanságáról, azaz ezzel is bizonyítani akarta, hogy nem akarja bántani Sault, és szánta a királyt. Megérthetjük, hogy Dávid azért nem állt bosszút Saulon, azért nem tette meg, amire biztatták, mert szerette Sault. Szerette azt a valakit, aki az életére tört. Dávid nem gyűlölte Sault. Mi lett volna, ha Dávid gyűlöletet és haragot melenget Saul iránt? Akkor győzött volna benne a kísértés, hogy végrehajtsa az ítéletet. Azt mondhatta volna, hogy Isten kijelentése szerint ő lesz a király, ezért végrehajtja az ítéletet, hiszen a szigorú igazságosság is ezt követeli. De Dávid szívében szeretet volt Saul iránt, amely megakadályozta, hogy a kísértésnek engedve elvegye Saul életét.

A jogosság testvére az irgalmasság és a szeretet. Ha nem járnak együtt, ha csak a jogosság érvényesül, akkor a bosszúállást és minden hasonló tettet is jogosságnak lehet feltüntetni, mellőzve a szeretetet és irgalmasságot. Ha csupán a szeretet és irgalom kap hangsúlyt, miközben hiányzik a jogosság, ez olyan gyengekezűséghez és helytelen magatartáshoz vezet, amely minden rossz melegágya. Ha a jogosság, irgalmasság és szeretet közül bármelyik hiányzik, felborul az egyensúly.


Dávid hitpróbája
 

Miért lehetett szükség Dávid életében erre a hosszan tartó üldözésre, komoly megpróbáltatásra? Nem lett volna egyszerűbb, ha Isten egyszerűen félreállítja Sault?

Csak a jövőben látjuk majd, hogy próbáink milyen szorosan összefüggenek az üdvösségünkkel, s a „könnyű szenvedések” hogyan segítettek bennünket az Isten országába vezető úton. Dávid is meg lett próbálva, hatalmas hitpróbája és jellempróbája szükséges volt ahhoz, hogy fejlődjék és erősödjék. Ki kellett kristályosodnia benne az olyan jellemvonásoknak, amelyek igazán Isten szíve szerint való királlyá teszik. Meg kellett tanulnia uralkodni önmaga felett, s hogy ne engedje felszínre törni a bosszúálló lelkületet. Meg kellett tanulnia az irgalmasságot, az ellenség szeretetét, mert ennek híján nem lehetett igazán jó vezetője Isten népének.

Nincs olyan ember, akinek ne volnának ellenségei, rosszakarói. Mindnyájunk környezetében vannak olyanok, akik nem úgy bánnak velünk, ahogyan szeretnénk, vagy ahogy méltányos volna. A legkevésbé sem kívánjuk az efféle konfliktusokat, azonban a jövőben meg fogjuk látni, milyen szorosan összefügg az üdvösségünk az ilyen élethelyzetekkel. Meg kell tanulnunk, el kell sajátítanunk a krisztusi magatartást a bennünket bántó, a hozzánk ellenségesen viszonyuló emberekkel szemben. Ha ezt nem tanuljuk meg, nem lehetünk részesei az Igében megígért üdvösségnek.

Megtanulhatjuk-e az ellenség szeretetét ellenség nélkül? Megtanulható-e csupán elméletben, hogyan kell szeretni valakit, ha az ellenemre tör? Elmondhatjuk, mint egy leckét, hogy ha valaki bántana, mit tennénk, hogyan kellene hozzáállnunk, akkor is szeretnünk kell stb. Azonban a való életben, a gyakorlatban nem tudjuk ezt meg is valósítani, ha pusztán elméleti ismereteink vannak róla.

A hit, türelem, elnézés, józan gondolkodás, a bölcs mennyei Atyába vetett bizalom csak fellegek, csalódások és

 Gustave Doré - Dávid és Saul

 

szomorúságok között születik meg és fejlődik bennünk. Ezek a jellemvonások, amelyek kialakulására a legnagyobb szükségünk van, nem elméletben fognak kifejlődni, hanem a viharfelhők között, a szomorúságban, bánatban. „Jobb a szomorúság a nevetésnél, mert az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív.” (Préd 7,3) Isten mindannyiunk életében megenged ilyen helyzetet, mert meg kell tanulnunk, mit jelent a gyakorlatban az ellenség szeretete. Jézustól kell megtanulnunk, hogyan bánjunk azokkal, akik előítéletekkel és ellenségesen viszonyulnak hozzánk.

„Amikor Saul felkelt a barlangból és elment az úton, Dávid is kiment a barlangból, és Saul után kiáltott: Uram király! Mikor pedig Saul hátratekintett, Dávid arccal a földre hajolt, és tisztességet tett néki.” (1Sám 24,8–9) Amikor Saul már bizonyos távolságban volt, Dávid utánament, és meghajolt előtte. Ki előtt hajolt meg? Egy gonosz ember előtt – hiszen Saul már megkeményedett a gonoszságban –, aki őt üldözte, az életére tört, a halálát akarta. Dávid mégis tisztelettel, udvariasan beszélt vele, és mint királya előtt hajtotta meg magát, tett tisztességet Saulnak. Mire tanít ez bennünket? A tiszteletlen beszéd soha senkivel szemben nem engedhető meg, akkor sem, ha valaki ellenségesen, igazságtalanul viselkedik.

Jézus akkor sem volt udvariatlan vagy tiszteletlen, amikor keményen meg kellett dorgálni valakit. Rámutatott a gonoszságra és a bűnre, de minden emberhez tisztelettel közelített. Mennyire hiányzik sokszor az alapvető tisztelet és udvariasság az emberi kapcsolatainkban!

Az általános vélekedés szerint a tiszteletet ki kell érdemelni. Kijár-e minden embernek a tisztelet? „Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek.” (Rm 12,10) Mit mondhatnánk erre a gyönyörű igére? „Atyafiúi szeretettel…”, tehát a testvéreink, a hozzánk közel állók között tiszteljük egymást – de egy Saullal szemben, aki az életünkre tör? Hol mond ilyet a Biblia, hogy ilyen emberrel is legyek tiszteletteljes? Az Igében ezt olvassuk: „Mindenkit tiszteljetek…” (1Pt 2,17) Tiszteljük a másikban az embert. Nem a bűnével kell azonosulni és azt jóváhagyni, de a legnagyobb bűn sem jogosít fel arra, hogy tiszteletlenül beszéljünk embertársunkkal.

Dávid életében egyszer fordult elő, hogy tiszteletlenül beszélt az ellenséggel. Saul hadvezéréhez, Abnerhez szólt gúnyolódva és tiszteletlenül. Egyszer történt meg, és mi lett a következménye? Saul halála után hét évig nem uralkodhatott Dávid az egész Izráel felett, mert Abner az ellenségévé vált a gúnyos beszéd miatt. Dávid akkor nem volt tárgyilagos, nem maradt meg csak a tényeknél, hanem kigúnyolta, kifigurázta Abnert. Az Ige arra figyelmeztet bennünket, hogy semmilyen körülmények között nem mellőzhető a tiszteletteljes beszéd.

Térjünk vissza a barlangban történtekhez: amikor Saul már távolabb volt, Dávid utánakiáltott, tisztességet tett neki, és ezt mondta: „Miért hallgatsz az olyan ember szavaira, aki azt mondja: Íme, Dávid a romlásodra tör!” (1Sám 24,10) Dávid rámutatott, hogy hamis híreket terjesztettek róla, ilyen hírekkel ingerelték Sault. Azzal riogatták Sault, hogy Dávid meg akarja ölni. Feldühítették, szították az indulatait, holott Dávid egyáltalán nem akart az életére törni.

Hogyan viszonyulunk az olyan emberekhez, akik hamis színben tüntetnek fel bennünket, és olyasmivel vádolnak, ami nem igaz? Sokan érzik úgy, hogy ha olyasmivel vádolják őket, amiben nem bűnösök, akkor a türelem nem erény többé, és elveszítik az önuralmukat. Ekkor megszakítják a kapcsolatot Istennel, és indulatos szavakat szólnak, nem törődve a következményekkel.

Arra van szükségünk, hogy Krisztustól tanuljunk ebben a vonatkozásban is. Ő nem volt tiszteletlen vagy ingerült azokkal szemben sem, akik azt mondták rá, hogy „nagyétkű és részeges ember”, „a nép hitetője”. Micsoda vádak! Jézus azonban nem reagált a türelmét elveszítve, magából kikelve ezekre a vádakra sem. A legtöbben úgy gondoljuk, hogy ezt a legnehezebb megtanulnunk. Sokkal könnyebb elméletben elsajátítani bármit, mint megtanulni azt, hogy a rajtunk esett sérelmet ne toroljuk meg, és tisztelettel bánjunk azokkal, akik bántanak bennünket. Az elméleti ismeretek is fontosak, és a hívő ember számára nélkülözhetetlen az Ige ismerete, de ha emellett nem tanuljuk meg azt a magatartást, amelyet Dávid életében látunk, akkor nem lehetünk Isten szíve szerint való emberek. E nélkül nem válunk alkalmassá arra, hogy Isten országának lakói legyünk.

A magatartás, amelyet Dávid tanúsított, megrendítő. Így szólt Saulhoz: „Íme a mai napon látták a te szemeid, hogy az Úr téged kezembe adott ma a barlangban, és azt mondták, hogy öljelek meg téged, de én kedveztem néked, és azt mondtam: Nem emelem fel kezemet az én uram ellen, mert az Úr felkentje ő. Azért, atyám, nézd, ugyan nézd felső ruhádnak szárnyát kezemben, mert mikor levágtam felső ruhádnak szárnyát, nem öltelek meg téged! Azért tudd meg és lásd, hogy nincs az én kezemben hamisság és semmi gonoszság, és nem vétkeztem ellened, de te mégis életem után leselkedsz, hogy elveszítsd azt. Az Úr tegyen ítéletet közöttem és közötted, szolgáltasson igazságot az Úr érettem rajtad, de az én kezem nem lesz ellened. Amint a régi példabeszéd mondja: A gonoszoktól származik a gonoszság, de az én kezem nem lesz ellened. Ki ellen jött ki Izráel királya? Kit kergetsz? Egy holt ebet, vagy egy bolhát? Legyen azért az Úr ítélőbíró, és tegyen ítéletet közöttem és közötted, és lássa meg, ő forgassa az én ügyemet, és szabadítson meg engem kezedből.”

A vele lévők szerint Dávid a saját keze által is megmenekülhetett volna, sok minden „feljogosíthatta” volna erre, de ő Istenre bízta ügyét: „Az Úr legyen ítélőbíró közted és közöttem. Ő tegyen igazságot. De az én kezem nem lesz ellened. Ő forgassa az én ügyemet, és szabadítson meg engem a te kezedből.”

Mire van szükség ahhoz, hogy valaki Isten kezébe tudja tenni az ügyét, a kérdéseit, a gondjait? Élő hit a személyes Istenben. Hit az Ő ígéretében, gondviselésében, igazságosságában, hit a mások iránti szeretetében – az én ellenségem iránti szeretetében is.

 Dávid megvédi Sault

Szerette-e Isten Sault ebben az állapotában is? Szerette, és még küzdött érte. Ha valaki igazságtalanul bánik velünk, ha nagyon méltánytalan dolgot tesz, gondoljunk arra, hogy Isten őt ugyanúgy szereti, mint bennünket, és küzd érte. És minket is szeretne eszközként felhasználni annak az embernek az érdekében: hogyan viszonyulok hozzá, segítek-e neki, vagy a személyes bosszúm és sértett önérzetem tör ki belőlem, nem segítem, hanem még inkább a rossz irányba taszítom.

Dávid tette megmutatta, hogy Isten szíve szerint való ember. Az Igében a következőt olvassuk a gyakorlati istenfélelemről: „Magatokért bosszút ne álljatok, szerelmeseim, hanem hagyjatok helyet ama haragnak, mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr.” (Rm 12,19) Adjunk helyet Isten igazságszolgáltatásának. Jézusról így szól az Ige: „Aki bűnt nem cselekedett, sem szájában álnokság nem találtatott, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” (1Pt 2,22–23) Jézus még a kereszten sem fenyegetőzött, rábízta ügyét az igazságosan ítélőre. A végső igazságszolgáltatás napján is „az ő féltő szeretetének tüze” fogja megemészteni a földet, nem az emberi értelemben vett haragja (Sof 1,18).

 

Az ismétlődő kísértés

Ami a barlangban történt, később megismétlődik. Sámuel I. könyvében ezt olvassuk: „Felkelt azért Saul, és lement Zif pusztájába, és vele volt Izráel közül háromezer válogatott ember, hogy megkeresse Dávidot Zif pusztájában.” (26,1–2) Saul újra Dávid ellen fordul, akit a zifeusok elárultak, és újrakezdődik az üldözés. Saul táborba száll Dávid ellen, és készül lecsapni rá. Éjszaka Dávid megkérdezi az embereitől, ki megy le vele Saul táborába, és Abisai vállalkozik rá.

„Elment éjjel Dávid és Abisai a nép közé. És íme, Saul lefeküdvén, alszik a kerített táborban, és dárdája a földbe volt szúrva fejénél; Abner pedig és a nép körülötte feküdtek. Akkor mondta Abisai Dávidnak: Kezedbe adta a mai napon Isten a te ellenségedet. Most azért hadd szegezzem a földhöz őt a dárdával egy ütéssel, és másodszor nem ütöm át. Dávid azonban mondta Abisainak: Ne veszesd el őt! Mert vajon ki emelhetné fel kezét az Úr felkentje ellen büntetlenül?! És mondta Dávid: Él az Úr, hogy az Úr megveri őt! Vagy eljön az ő napja és meghal, vagy pedig harcba megy és ott vész el! Távoztassa el azért az Úr tőlem azt, hogy kezemet az Úr felkentje ellen emeljem, hanem csak vedd a dárdát, amely feje mellett van, és a vizeskorsót, és menjünk el.”

Könnyebb volt-e ez a helyzet az elsőnél? A kísértés azonos: Dávidnak módja volna bosszút állni Saulon. Isten bocsátott mély álmot a táborra, hiszen az nem volt természetes, hogy senki fel sem riadt. Abisai pedig biztatja Dávidot, sőt vállalja, hogy ő maga végez Saullal, ne Dávidnak kelljen ezt megtennie.

Dávid egyszer már győzött a kísértés felett, így ebből a szempontból könnyebbnek nevezhető az újabb próba. Minden egyes alkalommal, ha ellenállunk egy kísértésnek, ez megerősít bennünket, legközelebb könnyebben tudunk győzni, mert erősödik a belső emberünk. Ugyanúgy meg kell vívni a harcot, Isten erejét kérve, de ez mindenképpen pozitívum. Azonban sokkal nehezebbé tette Dávid számára ezt a helyzetet az, hogy az eltelt időszakban nem történt semmi változás. Kísérthette a gondolat: vajon mit ért el azzal, hogy életben hagyta Sault, és bebizonyította, hogy nem akar ártani neki? Ugyanúgy az életére tör! Ugyanaz a helyzet ismétlődik, és nem használja ki? Hiszen egyértelmű, miről van szó! Hogyan várhatja az Úr segítségét, ha még most sem teszi meg, amire lehetősége volna?

Ebből a szempontból sokkal nehezebb volt az újabb kísértés. Dávid azonban egyértelműen reagál. Istenre bízza, hogyan ér majd véget Saul élete, ő semmiképpen nem avatkozik bele.

Ezek után a filiszteusok elleni harcról a következőket olvashatjuk: „A filiszteusok pedig utolérték Sault és a fiait, és megölték Jonatánt, Abinádábot és Málkisuát, Saul fiait. És a küzdelem igen heves lett Saul ellen, amikor megtalálták őt a kézíves emberek, és igen megrettent a kézívesektől. És mondta Saul a fegyverhordozójának: Húzd ki kardodat, és szúrj keresztül azzal engem, hogy valami módon reám ne jöjjenek e körülmetéletlenek, és keresztülszúrjanak engem és gúnyt űzzenek belőlem. De a fegyverhordozója nem akarta, mert nagyon félt. Akkor Saul vette a kardot és belebocsátkozott. És a fegyverhordozója amint meglátta, hogy Saul meghalt, ő is belebocsátkozott a kardjába, és vele együtt meghalt.” (1Sám 31,2–5) Így ért véget Saul élete.

Dávid előzőleg éppen az ellenségnél keresett menedéket, nem látva más kiutat Saul elől menekülve, és Isten külön kegyelme volt, hogy mégsem kellett ebben a harcban Izráel ellen részt vennie. Izgatottan várta a küzdelem eredményét: „Íme a harmadik napon egy férfi jött a táborból Saultól, és ruhái megszaggatva voltak, fején pedig föld volt. Amikor Dávidhoz ért, leesett a földre, és meghajtotta magát. Mondta pedig néki Dávid: Honnét jössz? Felelt néki: Az Izráel táborából szaladtam el. Mondta néki Dávid: Mondd meg, kérlek, mint lett a dolog? Ő pedig felelt: Megfutamodott a nép a harcból, és a nép közül nagy sokaság esett el, és meghaltak. Sőt Saul is és Jonatán, az ő fia, meghaltak. Dávid pedig mondta az ifjúnak, aki néki ezt elbeszélte: Honnan tudod, hogy meghalt Saul és Jonatán? Felelt az ifjú, aki a hírt hozta: Történetből felmentem a Gilboa hegyére, és íme Saul az ő dárdájára támaszkodott, és íme a szekerek és lovagok utolérték őt. Hátratekintvén pedig Saul, meglátott engem és szólított, és mondtam: Ímhol vagyok én. Mondta pedig nékem: Ki vagy te? Feleltem néki: Amálekita vagyok. Akkor monda nékem: Kérlek, állj mellém és ölj meg engem, mert dermedtség fogott el engem, pedig a lélek még teljesen bennem van. Annakokáért én mellé állván, megöltem őt, mert tudtam, hogy meg nem él, miután elesett, és elhoztam a koronát, mely a fején volt, és az aranyperecet, mely a karján volt, és azokat íme idehoztam az én uramnak.” (2Sám 1,2–10)

 James Tissot_Saul halála

A hírnök azt állította, hogy ő ölte meg Sault. Azt gondolta, Dávid majd megjutalmazza ezért. Milyen jó, hogy nem neki kellett megtennie, az Úr igazságot szolgáltatott, Saul meghalt. Azonban Dávid „megragadta a maga ruháit és megszaggatta, úgyszintén a többi emberek is, akik vele voltak. Nagy zokogással sírtak, és böjtöltek mind estig Saulon és Jonatánon, az ő fián, és az Úr népén és Izráel házán, mivelhogy fegyver által hullottak el.”

E megrendítő jelenet után „mondta Dávid az ifjúnak, aki ezt elbeszélte néki: Honnét való vagy te? Felelt: Egy jövevény amálekita férfi fia vagyok. Ismét mondta néki Dávid: Hogy nem féltél felemelni kezedet az Úr felkentjének elvesztésére? És szólított Dávid egyet a szolgái közül: Jöjj elő és öld meg őt. Ki általütötte azt, és meghalt. És mondta néki Dávid: A te véred legyen a te fejeden, mert a saját nyelved vallása bizonyságot tesz ellened, mondván: Én öltem meg az Úr felkentjét.” (2Sám 1,13–16.) Dávid igazságot szolgáltatott, királyhoz és hívő emberhez méltó módon abban az időben.

„Keservesen sírt Dávid ilyen sírással, Saulon és Jonatánon, az ő fián”, s az Ige megőrizte a siratóéneket, amelyet Dávid szerzett az ellenségét gyászolva. Vajon valóban bánkódott Dávid, vagy csak színlelte, mert így illik viselkedni? Az Ige szerint Dávid megrendülése valódi volt, mélységesen bánkódott. Arról beszél, „hogy estek el a hősök a harcban”. Nem tesz említést arról, hogy Saul az életére tört, hanem azokra a jellemvonásaira gondol, amelyek a kezdet kezdetén valóban királyhoz méltóak voltak. Nem emlegeti fel az őt ért sérelmeket, szíve mélyéből sajnálja Sault.

„Amikor elesik a te ellenséged, ne örülj, és mikor megütközik, ne vigadjon a szíved, hogy az Úr meg ne lássa, és gonosz ne legyen szemeiben, s el ne fordítsa arról az ő haragját tereád” – olvassuk másutt is az Igében (Péld 24,17–18). Nem elég, ha nem nyilvánítjuk ki az efféle „örömet”, hanem ne engedjük meg magunknak, hogy elégtételt érezzünk, amiért az ellenfelünk rosszul járt. Hiszen ha káröröm van a szívünkben, akkor mi az, ami biztosan nincs bennünk?

Az előbb idézett ige erről szól. Ha gyűlölet, harag és szeretetlenség tölti be a szívünket, ha kárörömmel szemléljük az „ellenség” baját, akkor nincs bennünk Krisztus szeretete. Létezhet olyan gyermek, aki tiszteletlenül bánik a szüleivel, bántalmazza őket, és nagyon csúnyán viselkedik velük szemben, mégis, ha egyszer valami tragédia történik vele, mit fog mondani a szülő? Nem mondja azt, hogy milyen jó, ami történt a gyerekével, mert most legalább megtanulta! A szülő szíve majd megszakad, sír és zokog. Pedig nagyon rosszul bánt vele a gyermeke. Mégis bánkódik, ha bámi rossz éri a gyermekét, mert szereti.

Ha nem szeretjük igazából az ellenségeinket, ha nem jutunk el Krisztus által erre a szeretetre, akkor nem csupán arról van szó, hogy nem vagyunk Jézus követői, hanem olyan magatartást tanúsítunk, amely az ellenségünk jellemvonása. Erre kapunk hatalmas figyelmeztetést az idézett bibliai történetekből.

 

Hogyan alakulhat ki a valódi szeretetközösség?

 James Tissot - Dávid hárfázik Saul előtt

Fontos megtanulnunk az ellenségeink szeretetét, hogy megtéréshez segítsük őket. És a saját szempontunkból azért fontos megtanulnunk, mert ha ezt nem sajátítjuk el, akkor a szeretetet sem tudjuk megtanulni.

A szeretet definíciója a Bibliában egyértelmű: Isten az Igében úgy határozza meg önmagát, hogy Ő a szeretet. János I. levelében a következőt olvassuk: „Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük Istent.” (1Jn 4,10) Nem az a szeretet, ha én szívem mélyéből szeretem Istent? Nem, hanem abban van a szeretet, „hogy Ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért”.

Mi a különbség aközött, hogy én szeretem Istent, vagy Isten szeret engem? Miért nem úgy szól a definíció, hogy az a szeretet, ha én Istent szívem mélyéből szeretem és szolgálok neki? Miért nem ez a szeretet? Miért az, hogy Ő szeretett engem?

Az igazi szeretet a méltatlanok iránt megnyilvánuló szeretet, a bennünket támadók iránt tanúsított olyan szeretet, hogy az életünket adjuk értük. Erre Jézus a példa. A szeretetnek nem az a lényege, hogy azokat szeretjük, akik kedvesek hozzánk, akik csak jót tesznek velünk. Ez nem biztos, hogy valódi szeretet, hanem akár az önzés egy formája is lehet: természetesen mi is jól viszonyulunk hozzájuk, hogy ők is hasonlóan viselkedjenek velünk. Ez egy adok-kapok viszony. Jézus a hegyi beszédben arra szólít bennünket, hogy szeressük az ellenségeinket, jót tegyünk azokkal, akik átkoznak bennünket. Hiszen a pogányok is azokkal cselekszenek jót, akik szeretik őket, de mi, keresztények vajon az ellenségeinket tudjuk-e szeretni? Jézus a hegyi beszéd lezárásaként arra kér bennünket, hogy tegyük ezt, legyünk mennyei Atyánk fiai. Az életünkkel mutassuk meg: a mennyei Atya gyermekei vagyunk, az Ő lelkülete van bennünk, szeretjük az ellenségeinket, ahogy Krisztus is szeretett minket, amikor még az ellenségei voltunk. És most is szeret bennünket, amikor megtagadjuk Őt a magatartásunkkal, jellemünkkel, bűneinkkel. Mindannyiunkat egyformán szeret, és küzd értünk, hogy meg tudjon menteni bennünket, és örök életet adhasson nekünk.

Gondoljunk a kegyelmi lehetőségekre, amelyeket élethelyzetként kapunk Istentől, hogy kialakuljon bennünk ez a jellemvonás, az ellenség szeretete, s így alkalmassá váljunk Jézus társaságára, az Atyával való közösségre, az örök életre. Hálásak lehetünk, hogy Isten nem távolítja el a bűn világából ezeket az élethelyzeteket, hanem meg akar bennünket tanítani a valódi szeretetre, az ellenség szeretetére. Bárcsak mindannyian Isten gyermekei lehetnénk, jótevők azokkal, akik szembefordulnak velünk. Ezáltal már most, a hétköznapi gondok közepette is elnyerhetjük azt a békét, amely egyes-egyedül a krisztusi lelkületből fakadhat.

Krisztus követői között sem jöhet létre a valódi szeretetkapcsolat és egység, ha nem képesek rokonszenvvel, szeretettel viseltetni az ellenségeik iránt. Hiszen ha úgy érezzük, hogy szeretjük azokat, akik a belső körünkhöz tartoznak, miközben haragot, ellenszenvet vagy gyűlöletet táplálunk bárki mással szemben, akkor még nincs valódi szeretet a szívünkben, és azokat sem tudjuk igazán szeretni, akikről azt gondoljuk, hogy hozzánk tartoznak. A valódi szeretetközösség akkor tud kialakulni, ha megtanuljuk az igazi szeretetet, amelynek egyik legfontosabb eleme, valójában a fokmérője, hogy tudjuk-e szeretni és jóval illetni az ellenségünket.

 

(Az írás a Sola Scriptura folyóirat 2016/4. számában jelent meg)

További cikkeink:

Szeretettel köszöntünk mindenkit!

2022. június 26.

Kedves érdeklődők, gyülekezeteink istentiszteleti beosztását itt lehet megtekinteni. Online alkalmaink továbbra is követhetőek. Weboldalunk jobb oldalán található "Youtube élő adás" feliratra kattintva szombat délelőttönként tizenegy órakor élő istentisztelet látható. Továbbá Youtube csatornánkon és médiatárunkban rendelkezésre állnak korábbi video- és hanganyagaink.

Mindenkit szeretettel várunk!

Idejétmúltak-e a reformáció alapelvei?

2023. október 31.

Kegyelemből, a Megváltó érdemeibe vetett hit által lesz az ember Isten igazságának részesévé, nem pedig a saját vezeklésével, teljesítményeivel, avagy a közbenjáró szentektől kölcsönzött érdemek által. Ez volt Luther nagy, felszabadító felfedezése. Valóban ez az evangélium lényege, olyan hatalmas, örökkévaló jó hír az ember számára, amely sohasem fakulhat meg.