Elárulták a reformációt?

A keresztyén világ nagy része 2017-ben tervezi megünnepelni a reformáció elindulásának 500 éves jubileumát. A reformáció fészkének tartott Németországban nagy ünnepségsorozatot tartanak majd, amelynek programja máris foglalkoztatja az egyházi és világi médiát. Hazánkban – a magyar kormány javaslatára – kormánybizottság alakult, amelynek feladata a megemlékezések, ünnepségek tartalmi és szervezeti előkészítése lesz. Bár köztudott, hogy a reformáció célja a Biblia tanításaitól eltérő középkori római katolikus felekezet tanrendszerének és szervezeti struktúrájának reformálása volt – ennek a Római Katolikus Egyház mindmáig nemcsak ellenállt, de a legdurvábbnak mondható retorzióval válaszolt –, meglepő, hogy a reformáció ünneplésébe bevontak számtalan prominens római katolikus és ortodox főpapot. Így történt ez hazánkban is. Az, hogy a reformáció tanait mindmáig elutasító felekezetek képviselői közül kiket vonnak még be a jubileumi rendezvények szervezésébe, ma egyre jobban kirajzolódik. Az is egyértelművé vált, hogy az ünnepségeket az ökumené, illetve a római katolikusokkal és ortodoxokkal történő vallási összeölelkezés szellemében kívánják megrendezni. Az a körülmény pedig, hogy a jubileumi ünnepségek szervezőbizottságaiban ott lesznek az állam kiemelkedő képviselői is, sőt jelentős összeggel fogják támogatni az ünnepségeket, azt vetíti előre, hogy a politika is megjelenik majd ezeken a rendezvényeken.

Hogy az állam nem akar kimaradni egy ilyen fontos eseménysorozatból, önmagában még nem rossz döntés, sőt pozitívnak is mondható. Az általa is sugallt ökumenicitás pedig érthető, hiszen a politikai pártok által szétszabdalt országnak nem hiányzik a további, felekezeti megosztottság okozta szétszakítottság gerjesztése. Mégis van okunk a félelemre amiatt, hogy ezek az ünnepségek jelentősen torzíthatják a reformáció lényegét, és a vallásos tömegeket egy elvtelen összeölelkezés felé sodorják majd. Az „elvtelen” jelző használatával annak veszélyére szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a nagy ökumenikus összefogás áldozatai megint a reformáció bibliai igazságai lesznek.

Azt ugyanis minden, a Bibliát és a reformáció tanait ismerő ember tudja, hogy a reformációra válaszként létrejött tridenti zsinat (1545–1563) alkotta dogmákból semmi nem változott meg, Róma máig ugyanaz maradt, és a reformáció legfontosabb tanításait átokkal sújtó anatémáiból semmit nem vont vissza. Sokakat ugyan megtéveszt az emberileg szimpatikus és szociálisan érzékeny Ferenc pápa bocsánatkérési gesztusa, amit a protestáns waldensek és a protestáns karizmatikusok felé nemrég gyakorolt. Csakhogy Róma tanaiból semmit nem vontak vissza, és nem változtattak meg. A különféle pápai enciklikák és körlevelek egyértelműen igazolják azt az állításunkat, hogy Róma a reformáció ellensége volt, és az is maradt. Ami változott, az csupán a kommunikációja.

A reformáció elárulói

Ennek az előadásnak a célja és témája azonban nem Róma, hanem a reformáció. Mégpedig a reformációnak egy olyan lelki területe, amelynek alapos megbeszélésére szinte biztosan nem kerül sor a leendő nagy reformációs ünnepségeken. Ez pedig annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy voltak-e, vannak-e a reformációnak belső elárulói? Ugyanis mi mindig csak a reformáció külső ellenségeiről beszélünk – ez viszont súlyosabb kérdés, mint a külső ellenség megnevezése. Az ellenséget könnyebb, az árulókat viszont nehezebb azonosítani, tehát megnevezni is. Már csak azért is, mert az árulók a reformáció egyházainak soraiban találhatók, amit az egyszerűség kedvéért, kerülve egy élesebb konfrontációt, protestáns tábornak neveznénk. Róma egyik elgondolkoztató kritikája máig is az, hogy a reformáció az addig „egységes” nyugati keresztyénséget számtalan felekezetre szakította szét, s ebben sok vonatkozásban igaza is van. Csak abban téved, hogy ennek a szétdaraboltságnak oka nem a reformációban, hanem a reformáció belső árulóiban keresendő, bibliai képpel élve, a protestáns Júdásokban.

Az előadás kereteit messze túllépné az árulók megnevezése, akár felekezetekre, még inkább, ha személyekre akarnánk lebontani őket. Ezért a továbbiakban már nem is az árulókat, hanem az árulás lényegét érintenénk, hiszen az árulás – sajnos – folyamatos, napjainkban is tart, sőt a következő, úgynevezett utolsó időkben fokozódni fog, amit igazolni látszik az a tény is, hogy egyre több protestáns felekezet, egyház, szervezet jön létre azzal az indokkal, hogy náluk van az igazság, és nem azoknál, ahonnan kiszakadtak.

 

 Az árulás területei és lényege

a) A reformáció első nagy tézise a sola Scriptura volt, azaz: egyedül a Szentírás. Ebben a tantételben a reformáció azt mondta ki, hogy az üdvösség, a hit, az emberi és keresztyén életvitel kérdésében legfőbb tekintély a Biblia, amely Isten tévedhetetlen kijelentése. A Biblia minden részében egyformán ihletett, nem áll felette semmiféle egyházi, pápai, emberi tekintély. A Biblia önmagát magyarázza. Az írott Ige, a Biblia elválaszthatatlan a testté lett Igétől, Jézus Krisztustól. Aki tehát a Bibliát támadja, Jézust támadja. Ezért a reformátorok számára a sola Scriptura rendíthetetlen evidencia volt.

A protestantizmus – talán első – igazán nagy árulása akkor következett be, amikor beengedte egyházaiba a bibliakritikát, ami először csak megtűrt, mára pedig a protestáns teológiákon hivatalosan tanított és képviselt tézis lett. A bibliakritika kétségbe vonta a Szentírás kijelentés voltát, történeti hitelességét, a benne foglaltak abszolút igazságát. A bibliakritika a Biblia egyértelmű történelmi, földrajzi adatait megkérdőjelezte, Jézus csodáinak megtörténtét, testi feltámadását kétségbe vonta: teremtés, özönvíz, egyiptomi fogság, Mózes, a szűztől születés, Jézus születésének helye, Jézus csodái és feltámadása stb. Mára sok teológiai professzor (Németország) vitatja azt is, hogy Krisztus kereszthalála engesztelő áldozat volt a bűneinkért. Mivel a protestáns egyházak feladták a sola Scriptura tantételt, hamis isten- és emberképet közvetítettek és közvetítenek a világ felé.

A harcos ateizmus Biblia- és Isten-ellenes érveit a mindenkori protestáns bibliakritika szolgáltatta. Nem más ez, mint reformáció elárulása, illetve visszatérés a középkori katolicizmusba, amely az egyház, illetve a pápa tekintélyét helyezte a Biblia fölé.

b) A reformáció másik nagy tantétele a solus Christus, egyedül Krisztus volt. Ez a tantétel azt hangsúlyozta, hogy az Atyához egyetlen út vezet, s ez Krisztus személye, illetve a Krisztus személyébe vetett hit. Az irgalmas Istenhez tehát nem több út vezet – mondta ki a reformáció –, hanem csak egy. Sem Szűz Mária, sem a szentek, sem az „egyedül üdvözítő” római egyház az Istenhez vezető út. De nem vezet út Istenhez a különböző, nem keresztyén (pogány) vallásokon keresztül sem. A nem keresztyén vallások istenei nem azonosak a Biblia Istenével. Az üdvösségre vezető út kizárólag Krisztuson keresztül vezet.

A solus Christus kifejezés alatt a reformáció a Biblia Jézus Krisztusát értette, aki az idők teljességében Betlehemben született, Názáretben lakott, Poncius Pilátus idejében keresztre feszíttetett, harmadnapra pedig feltámadt, övéinek megjelent, majd felment a mennybe, és ült az Atya Isten jobbjára. Szavait, ígéreteit, tetteit a Szentlélek leíratta tanítványaival, s azóta tudhatjuk, hogy kicsoda az Isten, milyen az Isten.

Annak egyértelmű bizonyítékát, hogy a protestantizmus egyházainak második nagy árulása a solus Christus feladása volt, az ökumenikus mozgalom létében szemlélhetjük. Ez a protestáns talajon született egységmozgalom, aminek indulásában még úgy jelent meg Jézus, mint a protestáns felekezeteket összekötő isteni személy, fokozatosan feladta Krisztusnak mint az egyetlen, Istenhez vezető útnak a tanát. Krisztus helyét felváltotta az ember mint a keresztyénséget egységbe kovácsoló eszme. Ma már rendszeresen megjelenik a Rómával való egység gondolata. Róma viszont közismerten más üdvösségre vezető útról is tud, ami Márián és a szenteken keresztül vezet.

A solus Christus végzetes elárulását jelzi, hogy az ökumenéhez tartozó protestáns egyházak nem is titkoltan beszélnek a világvallások ökumenéjéről. Szerintük a nem keresztyén, ún. pogány vallásokon keresztül is vezet út az üdvösségre.

c) A protestantizmus harmadik nagy árulása a sola gratia feladása lett. A sola gratia azt jelenti, hogy egyedül kegyelemből lehetséges az ember üdvözülése. A reformáció kimondta, hogy az ember nem képes a bűnbocsánatot, az üdvösséget (boldog örök életet) a maga erejéből sem elérni, sem megvenni, sem kiérdemelni, hanem azt kizárólag Isten szabad, kegyelmes döntése nyomán ajándékba kapja, illetve fogadja el. A kegyelem tehát Isten szuverén döntése, amely kizárólag Krisztus helyettünk és értünk hozott engesztelő kereszthalála érdeméért lehet a miénk. Az ember a kegyelmet csak elfogadhatja, és hálásan megköszönheti. A hála pedig a kegyelmet elfogadott ember megszentelt élete, ami csupán válasz, de nem lehet érdemszerző.

A sola gratia tana válasz volt arra a tévedésre is, miszerint a bűnbe esett embernek szabad akarata van az üdvösség megragadására, azaz képes a bűnbocsánatot és az üdvösséget jó cselekedeteivel kiérdemelni. A bibliai kegyelemtan ugyanis az üdvösség kezdeményezőjének és beteljesítőjének, a hit felébresztőjének és a bűnbánat kezdeményezőjének a kegyelem Lelkét (Szentlélek) tartja.

A protestantizmus nagy táborából viszont egyre többen kardoskodnak a szabad akarat megléte mellett, s az üdvösség megszerzését emberi teljesítménynek tartják. Nem más ez, mint visszatérés a Római Katolikus Egyházhoz, amely az üdvösség elnyeréséhez elengedhetetlennek tartja a jó cselekedeteket, és a papság kezébe teszi le a bűnbocsánat kiszolgáltatásának jogát. A protestantizmus a sola gratia elv feladásával utat nyitott a humanizmus előtt, amely mára áthatotta a protestáns világot, és akaratlanul is átrajzolta a kegyelmi kiválasztás szuverén Istenének bibliai képét. A protestánsok között is általános az a vélekedés, hogy minden az emberért van, Isten dolga, hogy kielégítse az ember evilági igényeit, és az a lényeg, hogy az ember jól érezze magát a templomban, az összejöveteleken, az imádság szinte mágikusan használt eszközével pedig rendelkezhessen Isten felett.

d) A protestantizmus negyedik nagy árulása a sola fide feladása. A sola fide ezt jelenti: csak hit által. Tudniillik az ember üdvössége csak a Jézus Krisztusba vetett hittel ragadható meg. Ez a hit nem az emberből eredő, ember által produkált általános istenhit (lennie kell valakinek), hanem a Biblia Jézusába vetett hit, amelynek tartalma az, „hogy nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot (megigazulást) és életet ajándékoz kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért” (Heidelbergi káté, 21. felelet). Ez a hit mindig a kereszten értünk meghalt, majd feltámadt és megdicsőült Jézusra néz, aki most a mennyei dicsőségben uralkodik. Ezzel a dicsőséges Krisztussal a benne hívők hit által vannak kapcsolatban, és nem test szerint. Tehát a hívők üdvössége is Krisztusban van elrejtve (ezért is elveszíthetetlen). A hívőkben sem test szerint lakik Jézus, ahogy azt a téves Krisztus-misztika protestáns képviselői is hirdetik.

A protestantizmus nagyobb része azzal, hogy igent mondott a racionalizmusra, majd később a teológiai liberalizmusra, ésszel akarta megmagyarázni és értelmezni a Bibliából mindazt, amit csak hittel lehet megragadni. Sajnos megtörtént és máig elfogadott az az értékszemlélet-váltás, hogy a hit az értelemnek van alárendelve, mivel a hit alacsonyabb rendű. Ezért küszködik a protestáns teológia a bibliai teremtéstörténettel, a bibliai Isten-képpel, emberképpel, ezért nem tud mit kezdeni az üdvösség és a kárhozat valóságával, a feltámadással, a kegyelmi kiválasztásra vonatkozó bibliai igékkel stb., hiszen ezeket csak hit által lehet érteni és elfogadni.

e) A protestantizmus ötödik árulása a reformáció talán legnagyobb tételének, a soli Deo gloriának az elárulása volt. A soli Deo gloria jelentése: egyedül Istené a dicsőség. Ezzel a mondattal a reformáció a teremtés és a teremtett világ végső célját, egyúttal az élet értelmét Isten dicsőségének felragyogtatásában jelölte meg. Ez a célja az ember teremtésének, az ember megváltásának, az egész üdvtörténetnek. Ez a tézis magába foglalta azt a felismerést is, hogy a kijelentés (a Biblia) megértésének titka, ha felismerjük benne, hogy minden világtörténelmi és üdvtörténeti esemény, legyen az pozitív vagy negatív előjelű, Isten dicsőségét van hivatva szolgálni. A soli Deo gloria ugyanakkor nemet mondott minden emberi dicsekvésre, minden egyházi és világi emberimádatra. Különösképpen arra az emberimádatra, ami az embernek adta meg azt a dicsőséget, amely csak Istent illeti meg.

A reformáció egyházai elég hamar feladták ezt a tantételt, amikor egyházi embereket magasztaltak fel. A legnagyobb árulást mégis a humanizmus befogadásával követte el az egyház, amikor felcserélte Istent az emberrel, és kimondta, hogy minden az emberért van, még Isten is. Mára odáig jutottunk, hogy a protestáns egyházak legnagyobb kérdései közé tartozik annak latolgatása, mit várnak az egyháztól az emberek. Ehhez az elváráshoz kell ugyanis alakítani a liturgiát, a prédikációt és az egyházi programot. A protestáns egyházak is betegesen keresik az ifjúság elvárásait, igényeit, hogy megnyerjék őket az egyházi statisztika számra. Ha kell, akkor pop- és rocksztárokat szerepeltetnek templomaikban, hogy megnyerjék az éppen célba vett közönséget. A zöldpártok megnyerése érdekében megkeresztelik az állatokat, külön istentiszteletet szerveznek háziállatoknak. Ennek a szemünk láttára kibontakozó folyamatnak középpontjában az ember áll, és egyre erősebb a többségi szemlélet. Mit akar a többség? Szavazzunk, és aszerint döntünk!

f) A reformáció biblia tantételeinek elárulása következményekkel jár, amelyek egyre szembeötlőbben jelentkeznek a keresztyén etika területén. Ezzel kapcsolatban – a teljesség igénye nélkül – csupán néhány gondolatot hadd vázoljunk fel:

– Nyugat-európai protestáns egyházak, felrúgva a házasság teremtési rendjét, úgynevezett új házasság- és családmodellről nyilatkoznak, miszerint a bibliai házasságmodell az ókorhoz kötött, patriarchális modell volt, márpedig a házasságnak jóval nyitottabbnak kell lennie ennél.

– Bár az USA lakosságának 70 százaléka keresztyénnek vallja magát, mégis legutóbb ennek a tömegnek az 57 százaléka megszavazta az azonos nemű párok házasságát, illetve ilyen párok számára gyermekek örökbeadását.

– Alig van protestáns felekezet, amely bibliai mércével ítéli meg a homoszexuális/leszbikus magatartást, sőt a szeretet törvényére hivatkozva igazolja az azonos nemű lelkészek, lelkésznők partneri együttélését. Akik pedig az egyházban a Bibliára hivatkozva emelik fel szavukat a jelenséggel szemben, azok fegyelmi eljárásra számíthatnak. A Biblia tehát nem tekintély többé, a sola Scriptura üres jelszóvá silányult.

– A kereszt és a Jézus-követés evangéliumát felváltotta a földi jólét evangéliumának ígérete. Ha meg akarsz gazdagodni, legyél keresztyén, mert Isten azt akarja, hogy gazdagok, egészségesek és sikeresek legyünk. Ennek nyomán alakul ki és folyamatosan erősödik a menedzseregyház, a vállalkozó, intézményeket fenntartó egyház szemlélete. Nyugat-Európa és az USA protestáns egyházainak jelentős része hihetetlenül gazdag, szinte kiváltság közéjük tartozni.

– A protestáns egyházak pénzcentrikus beállítottságához egyre jobban társul a politikai befolyásra és hatalomra törekvés is, mivel – szerintük – itt a földön kell felépíteni Isten országát, s ehhez hatalomra és pénzre van szükség. Ezért a keresztyének foglaljanak el, töltsenek be minél több világi, állami vezető funkciót. Ki beszél ma már a zarándok és szenvedő egyházról, a kicsiny nyájról, amelynek hazája a mennyekben van, és legnagyobb kincse Krisztus? Mindenesetre kíváncsian várjuk, hogy ezekről az árulásokról lesz-e szó a jubileumi ünnepségeken. Lesz-e bűnbánat, lesz-e visszatérés, lesz-e új reformáció?

(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat, 2017/3. számában)