Halálra vagy életre ítélve?

Az ismert történet szerint egy nepáli serpa kapaszkodott fölfelé a meredek úton a Himalája hó- és kősivatagában. Előtte haladt sietve egy sportoló, akinek a felszerelését cipelte. A teherhordó egyszer csak leült, sokáig nem mozdult. A hegymászó türelmetlenül kérdezte: „Miért ültél le?”

A serpa válasza így hangzott: „Túlságosan előresiettünk. Bevárom a lelkem.”

Amikor ezt érzem, hogy behomályosodik az ösvény, amikor kába leszek az oxigénhiánytól: a rutintól, a túlzott igyekezetbe merüléstől, a félelemtől, a kudarctól, vagy a siker örömétől, amikor nincs időm meglátni mások útjait, amikor egyedül megyek a célom felé – akkor már tudom, hogy elhagytam a lelkem, még ha részben is. Akkor megállok. Vagy Isten megállít.

Jákób a Jabbók révénél állt meg, ahol Isten „ráütött” a csípőforgójára: tudjuk, hogy Ő a változtatásra késztető érintés helyét és erejét – ott, ahol bennünk minden megfordulhat – soha nem téveszti el. A szeretete által méri ki.

Sok ilyen megállás mentett már meg az eltévedéstől. Olyankor megkeresem, mi térített el, mi volt a vonzás, a fel sem ismert kívánság, motívum, minta, amelyhez ragaszkodtam, vagy ami talán rejtetten és homályosan, de előnyt kínált. Nagyobbat, mint az út végén a termékeny fennsík, ahol az otthonom vár.

Az eltévedéseknek már napi rutinja van, ami zavarttá tesz, az állandó távolság a vágyott állapot és a valóságos között pedig nyugtalanná. Felkavaró úgy menni tovább, hogy tudom, valahol ismét leverekedtem magam az útról, ahol békesség és a vezetettség napi élménye jelzi a saját keskeny ösvényemet.

Megundorodtam a kapott sebeimre adott rossz válaszok szokásától. Meddig van még saját igazságom, hozzá kovácsolt jogosságom és magabiztosságom mindezek életben tartására!? Kicsoda szabadít meg engem…

Krisztus komolyan vette a keresztet. Egyszer csak ez a gondolat kezdett égni bennem: Krisztus – komolyan vette – a keresztet.

Én pedig még élek! Földre roskasztó erejű belátás. Miért is kellett a kereszt! Hisz én élem napi rutinban a ködben járást! Az eltévedést a halál felé. Lenyűgöző tapasztalat, hogy eddig mindig visszatérhettem.

 

 Komolyan vette… Én is így szeretném! Akkor viszont nemcsak az értelmemmel látom és ismerem fel, hanem a szívem legmélyén is, hogy jogos valóság szerint én vagyok a halálraítélt. Halálraítélt.

A halálsoron az élet pedig leginkább a belátásról szól, de mindenképpen a jogosnak tűnő elvárásokról való lemondásról. A valóság elfogadásáról. Egy halálraítéltnek leginkább és legfeljebb tisztánlátása kell, hogy legyen.

„Összeomlásunk mindent befalaz
egy pillanatra és örökre.
A vánkos keményebb lesz, mint a szikla
és testünk szemétdombnál súlyosabb.

Ezért élünk. Valamiképpen
ezért születünk a világra.”

(Pilinszky János: Omega)

Ennek a felismerése, mint valóságnak a komolyan vétele képes üressé, azaz szabaddá tenni. Üres a tenyér. Alázat. Békesség és várakozás.

Ettől kezdve minden, minden csak ajándék. Körülnézek, hisz érthetetlen, hogy rám néz és mosolyog. Akárki. Bármelyik arcon az Isten. Hogy felébredek, hogy kapok egy percet. Ruhát. Reggelit. Hogy kiléphetek a világba, hogy a sírboltba nem engem fektettek. Mert a kivégzéskor már elfoglalta más az én helyemet: felfoghatatlan szeretetből lefizette helyettem a jóvátételi árat, hogy elbocsáttathassak a halálsorról. És szabadon kilépve az életbe elgondolkodhassak, mit is kezdek az így nyert szabadsággal.

Élhetek, és két út áll előttem.

Az egyik, hogy mindezt, ami értem és velem történt, ami megrendített és egyszer a szívem mélyéig hatolt, mégis kívül hagyom. Mert még ennél is van fontosabb, amit magamban elrejtve hagytam, amit ott felejtettem, de zsigerből jelez, hogy birtoka van bennem, s adósa vagyok, mert az életet jelentette. Békén hagyom. Járható ez az út, de a halálsorról való elbocsátás időleges marad. Mert csak meggyógyult ember örökölheti a Földet.

„Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserű léptekért.”
(Pilinszky János: Apokrif)

Vagy pedig engedem fájni a hiányt, nőni a vágyat, hogy a mennyei szándék megvalósulásának sodra, ereje képes legyen felülírni saját valóságomat, megtapasztalni a kötődés és vezetés viharokban is csendes hangját, a képesítés hatalmát. Az úton levés bizalmát és biztonságát, mert a halálsorról való elbocsátás céllal történik, világos küldetéssel: Teremtőm áldozatának megrendítő tudatában, végtelen hatalmú és mélységű szeretetében élni az emberek előtt. Élni! Életre ítélve. Ebben dönthetek. Minden másról Ő gondoskodik. Ez a küszöb. Innen az élet valóban egyre bővülő ajándék. A kísértések és töredékes válaszok szomorúsága is. Nem más, mint a reménynek, ugyanakkor Isten szerető nyugalmának állandó tapasztalata. Nincs ennél mélyebb öröm.

„Ahogy a semmi kisimítja
az agónia árkait,
miként a vidék hófúvás után
lecsillapul, hazatalál,
valahogy úgy alakul, rendeződik
fokról fokra ember és Isten,
pusztulás és születés párbeszéde”
(Pilinszky János: Fokról fokra)

(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat 2017/4. számában)