Miért született Jézus a világra?

„És annak nevét Immánuelnek nevezik, 
ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (Mt 1,23)

Jézus eljött a bűn sötétjében bolyongó világunkba, hogy bemutassa Isten szeretetének világosságát – hogy legyen „VELÜNK AZ ISTEN”. Ezért jövendölték róla, hogy „nevét Immánuelnek nevezik”.    

Eljött, hogy közöttünk lakozzék, és kinyilatkoztassa az Atyát mind az emberek, mind az angyalok előtt. Ő Isten Igéje volt – Isten gondolatait tette érthetővé. Tanítványaiért mondott imájában így szólt: „Megismertettem velük a Te nevedet – »irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú« (2Móz 34,6) –, hogy az a szeretet legyen őbennük, amellyel engem szerettél, és én is őbennük legyek.” (Jn 17,26)

De ez a kinyilatkoztatás nem csupán földi gyermekeinek szól. Kicsiny világunk a mindenség tankönyve. Isten kegyelmének csodálatos elgondolásába, a megváltó szeretet titkába „angyalok vágyakoznak betekinteni” (1Pt 1,12), és az örökkévalóság végtelen korszakain át tanulmányozzák majd. A Golgotáról áradó fényben láthatóvá válik, hogy az önmegtagadó szeretet törvénye az élet törvénye a Föld és a menny számára egyaránt, s hogy Isten szívében van a forrása annak a szeretetnek, amely „nem keresi a maga hasznát” (1Kor 13,5), és a szelíd, szerény Jézus a megközelíthetetlen világosságban lakozó Atya jellemét mutatta be.    

Hogyan kellett Jézusnak bemutatnia Istent?

Isten törvényét a mennyben hágták át. A bűn az önzésből fakad. Lucifer, az oltalmazó kérub elsőbbségre törekedett: meg akarta szerezni a mennyei lények feletti hatalmat, hogy elfordítsa őket Teremtőjüktől, és magának nyerje meg hódolatukat. Hamis vádakkal illette az Atyát, azt állítva, hogy Isten a saját felmagasztalását kívánja.

A Teremtőt, aki maga a szeretet, Lucifer gonosz jellemvonásokkal akarta felruházni – pontosan azokkal, amelyek őt jellemezték. Így csapta be az angyalokat, és így vezette félre az embereket is. Rávette őket, hogy kételkedjenek Isten szavában, és ne bízzanak jóságában. Az igazságosság és fenségesség Istenét szigorú és kérlelhetetlen lénynek akarta feltüntetni. Így állította az embereket a maga oldalára Isten elleni lázadásában – és világunkra rátelepedett a bánat éjszakája.

Isten félreismerése miatt sötétség borult a földre. Ahhoz, hogy e sötét árnyat eloszlassa a fény, és a világ visszatérjen Istenhez, meg kell törni Sátán megtévesztő hatalmát. Ezt azonban kényszerrel nem lehet véghez vinni. Az erőszak alkalmazása ellentétes Isten kormányzatának elveivel. Isten csak szeretetből fakadó szolgálatot kíván, szeretni pedig nem lehet parancsra, a szeretet nem szerezhető meg sem erővel, sem tekintéllyel. Szeretetet csak szeretet ébreszthet. Istent ismerni annyit jelent, mint szeretni Őt. Be kell mutatni jellemét – mint Sátán jellemének ellentétét. Ezt az egész világmindenségben csak egyetlen lény tudta megtenni. Csak az mutathatta be Istent, aki ismeri az Ő szeretetének „mélységét és magasságát”.

Mi a csodálatos Jézus Földre jövetelében, testtélételében?

Lucifer ezt mondta: „Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet… hasonló leszek a Magasságoshoz.” (Ésa 14,13–14) Krisztus azonban, „amikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt (nem élt vissza azzal), hogy ő Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette: szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lévén” (Fil 2,6–7).  

Ez önkéntes áldozat volt. Jézus az Atya mellett maradhatott volna, megtartva mennyei dicsőségét és az angyalok tiszteletét. Mégis úgy döntött, hogy leteszi jogarát Atyja kezébe, s a világegyetem trónját elhagyva világosságot hoz a sötétben járóknak, és életet a veszendőknek.

Csaknem kétezer évvel ezelőtt titokzatos, nagy jelentőségű szózat hallatszott a mennyben Isten trónjától: „Íme, jövök!” (Zsolt 40,8) „Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem… Íme, itt vagyok, a könyvtekercsben írva van felőlem, hogy cselekedjem, Isten, a te akaratodat.” (Zsid 10,5–7) Ezek a szavak hirdették meg annak a tervnek a beteljesedését, amely örök időktől fogva rejtve volt. Elérkezett az ideje, hogy Krisztus a világunkba jöjjön és testet öltsön. Így szólt erről: „Testet alkottál nekem.”

Miért kellett Jézusnak elrejtenie isteni dicsőségét?

Ha abban a dicsőségben jelenik meg, amely az övé volt Atyja oldalán a világ létezése előtt, nem viselhettük volna el jelenlétének fényét. Hogy szemlélhessük Őt, és ne semmisüljünk meg, eltakarta dicsőségét. Istenségét emberi természet fedte, láthatatlan dicsőségét látható emberi formába rejtette.

Isten elrejtette dicsőségét, eltakarta fenséges ragyogását, hogy a véges ember gyönge szemével rátekinthessen. Krisztusnak „a mi nyomorúságos testünk”-ben (Fil 3,21) kellett eljönnie, „emberekhez hasonlóvá lévén” (Fil 2,7). A világ szemében nem volt ékessége, ami miatt vonzódtak volna hozzá, mégis Ő volt a testet öltött Isten, menny és Föld világossága. Dicsőségét eltakarta, nagyságát és fenségét elrejtette, hogy közelébe juthasson a szomorú, megkísértett embernek.   

„Az Ige testté lett és közöttünk lakozott (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14)  

Miben osztozott velünk Jézus a testtélételével? 

Mivel Jézus lejött hozzánk és közöttünk élt, tudjuk, hogy Isten ismeri megpróbáltatásainkat, és együttérez velünk fájdalmainkban. Ádám minden leszármazottja tudatában lehet annak, hogy Teremtőnk a bűnösök barátja. Minden kegyelmet hirdető tanítás, minden örömről szóló ígéret, minden szeretetből fakadó cselekedet, a Megváltó földi életének egész isteni vonzereje azt hirdeti, hogy „velünk az Isten” (Mt 1,23).

Miben segíthet nekünk Jézus testtélétele?

Közülünk valóként adott példát az engedelmességre. Magára öltötte emberi természetünket, és osztozott sorsunkban. „Mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz.” (Zsid 2,17) Ha bármi olyat kellene elviselnünk, amiben Jézusnak nem volt része, akkor Sátán azt állíthatná, hogy Isten ereje nem elegendő számunkra. Ezért Jézus „megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan” (Zsid 4,15). Kiállt minden olyan próbát, amely minket is érhet, és nem vett igénybe olyan erőt, amelyet Isten nem kínál nekünk is, ingyen. Emberként került szembe a kísértéssel, és az Istentől kapott erő által diadalmaskodott felette. Így szólt: „Hogy teljesítsem a te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van.” (Zsolt 40,9)

Természetünket felvéve Jézus Krisztus az emberi család tagja lett, isteni mivoltával pedig Isten trónjához kapcsolódik. Mint Emberfia, az engedelmesség példáját adja nekünk, Isten Fiaként pedig erőt ad, hogy engedelmeskedhessünk. 

Isten örökre emberré lett?

Amit Krisztus megvalósított életével és halálával, az sokkal több, mint a bűn okozta romlás és pusztítás helyreállítása. Sátán célja az volt, hogy az embert örökre elszakítsa Istentől, de Krisztusban szorosabb közösségbe kerülünk Istennel, mint ha sohasem buktunk volna el. Azáltal, hogy felvette természetünket, az Üdvözítő soha el nem szakítható kötelékkel kapcsolta magát az emberiséghez. Az örökkévalóság korszakaira egybeforrt velünk. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta.” (Jn 3,16) Nemcsak azért adta, hogy bűneinket hordozza és mint áldozat meghaljon értünk, hanem egészen az elbukott emberiségnek ajándékozta Krisztust. Azzal biztosított bennünket változatlan békeszándékáról, hogy egyszülött Fia az emberi család tagjává lett, s mindörökre megtartja emberi természetét. Ez a záloga annak, hogy Isten megtartja szavát. „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz.” (Ésa 9,6) Fiának személyében Isten örökbe fogadta az emberi természetet, és a legmagasabbra, a mennybe emelte… Krisztusban egyesül a földi és a mennyei család. A megdicsőült Krisztus a mi testvérünk. Az emberiség magába fogadja a mennyet, a Végtelen Szeretet pedig magához öleli az emberiséget.   

Összegzés

Krisztus megváltói munkája igazságot szolgáltat Isten kormányzatának. Megtudja a világ, hogy a Mindenható a szeretet Istene. Sátán jelleme lelepleződik, és világossá válik, hogy vádjai alaptalanok. Soha többé nem lesz lázadás. Soha többé nem hatolhat be bűn a világmindenségbe. Az önfeláldozó szeretet a feloldhatatlan egység kötelékével kapcsolja Teremtőjükhöz a földi és a mennyei lényeket.

(Ellen G. White: Jézus élete 
– részletek a Velünk az Isten c. fejezetből)