Kicsoda az ember?

A legnagyobb hatású elképzelés minden bizonnyal az, amely szerint az ember két lényegi „alkatrészből”, testből és lélekből áll. A test-lélek kettősség (dichotómia) az antik görög gondolkodásban, közelebbről Platón műveiben jelenik meg először tudományos igénnyel (bár valamilyen variánsa a legtöbb vallásban ezt megelőzően és azóta is megtalálható). A platonikus emberkép szerint a lélek a testtől függetlenül is létező, természetfeletti és halhatatlan valami, amely az ember magasrendű tudati tevékenységeiért felelős. A test ezzel szemben romlandó és mulandó, s ki van szolgáltatva az alacsonyrendű fizikai vágyaknak.

A test és lélek platóni szembeállítását, illetve a lélek testtel szembeni kitüntetettségét érzékletesen mutatják be azok az extremitások, amelyeket ez az elgondolás maga után vont. Ezek között a szexualitás bűnnek bélyegzése csak a nyitány. A gnosztikusok például egyenesen a lélek börtönének tartották a testet, de nem kevésbé beszédes, hogy az újplatonikus Plótinosz állítólag csak titokban evett, mert szégyellte, hogy szüksége van ilyesféle alantasságra. És akkor még nem szóltunk az első századot követően mindinkább platóni hatás alá kerülő s azt máig konzerváló keresztény egyház megnyilatkozásairól.

 

 Akárhogy is, nem meglepő, hogy a testet leértékelő emberkép szerint nincs különösebb jelentősége a testi egészségnek, s azzal együtt az evilági boldogságnak sem. Mi több, a halál tulajdonképpen nem is rossz, hiszen a lélek a testből kiszabadulva, magasabb létformában él tovább. Ennek ismeretében meg sem lepődünk azon, hogy az igazságtalanul halálra ítélt Szókratész – Platón mestere – nem él a felkínált menekülési lehetőséggel, hanem tiltakozás nélkül kiissza a méregpoharat, és amikor értetlenkedő, megrendült tanítványai már azt hiszik, bevégezte haláltusáját, utolsó erejével még rátesz egy lapáttal, azt kérve tőlük, hogy vigyenek hálaáldozatot Aszklépiosznak, annak az istennek, akinek a gyógyulást volt szokás megköszönni: Szókratész tehát kigyógyult a legnagyobb betegségből, az életből.

Másodikként a felvilágosodás tudományosságával megszülető és máig uralkodóvá vált materialista emberképet vesszük szemügyre, amely éppen az imént taglalt test-lélek kettősség ellenében jött létre. Ha egy szóval kellene jellemezni ezt az antropológiát, La Mettrie, a XVIII. századi szabadgondolkodó orvos főművének címét idézhetnénk: embergép. Az ember lényegileg valóban gépként jelenik meg ettől az időszaktól fogva a tudományos gondolkodásban. Kezdetben mechanikus szerkezetként próbálták elképzelni, majd bonyolult vegyi üzemmé lépett elő, amelyben mindenféle biokémiai reakciók sisteregnek, és még a hagyományosan a léleknek tulajdonított funkcióit is – mint például a gondolkodást vagy az érzelmeket – molekuláris szintű kölcsönhatások sokasága adja. A címerfelirata lehetne ennek az emberképnek a determinista filozófus Taine sarkos kijelentése: „Bűneink és erényeink éppolyan vegyi termékek, mint a vitriol és a cukor.”

Az egészség megőrzése, illetve helyreállítása központi helyet foglal el a materialista emberkép értékrendjében, és túlzás nélkül nevezhető lélegzetelállítónak az a siker, melyet az ezen alapuló orvostudomány az utóbbi két évszázadban elért. Másfelől azonban nagy ára volt ennek a sikernek. A mindent anyagi folyamatokra visszavezető antropológia éppen attól fosztotta meg az embert, ami az általa leváltott test-lélek kettősség eszméjében túltengett: a természetfeletti kilátásoktól, attól a várakozástól, hogy az élet több mint puszta lét – röviden: az élet értelmétől.

Végül a bibliai teremtéstörténetből elénk táruló emberképet tekintjük át. A Genezis elején olvasható tömör leírás szerint Isten „a saját képére és hasonlatosságára” teremtette az embert, mégpedig a következőképpen: megformálta a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába – így lett az ember élő lélekké (1Móz 2,7).

Három fontos sajátosságára figyelhetünk fel ennek az emberképnek. Az egyik, hogy az ember, illetve az emberi élet anyagi bázison (a föld poraként megnevezett elemeken) alapul. A másik, hogy ennek ellenére nem nélkülözi a természetfelettiséget: az emberi szervezet Isten hasonlatosságára formáltsága és az azt megelevenítő, az élet személytelen lehelete egyaránt transzcendens vonás. A harmadik pedig, hogy az ember a maga teljes valójában neveztetik élő léleknek, tehát nem választható szét testre és lélekre: testi mivoltával és lelki jellegű képességeivel együtt felbonthatatlan, kompakt, egyedi, istenképű lény.

A bibliai emberképből is erőteljes igenlés következik az egészségre, a helyes életmódra és a gyógyításra nézve. Ám ez az igenlés nem marad meg az anyagelvű orvostudomány síkján, hanem messzemenően figyelembe veszi az ember istenképűségét (transzcendens irányultságát) is. Más szóval azt, hogy az emberhez méltó élet nem merülhet ki a betegség hiányában, vagy a fizikai létfeltételek teljesülésében, hanem magasrendű eszményeket és célokat is magában kell foglalnia, csakúgy, mint a megnyugtató válaszok keresését és megtalálását a legnagyobb létkérdésekkel kapcsolatban.

Kicsoda tehát az ember? Ezt senki sem válaszolhatja meg helyettünk, legfeljebb támpontokat adhat hozzá, miként ez az írás is teszi. Nekünk magunknak kell állást foglalnunk, kinek-minek látjuk, illetve szeretnénk látni magunkat. A választ érdemes jól megfontolni, hiszen az nemcsak az egészségünkre, de egész életünkre – sőt még azon is túl – kihat.

(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat 2017/2. számában)