„De ki az én felebarátom?”

Időszerű kérdés ez ma Európában, amely a deklarációk szerint vallási/kulturális gyökereit tekintve keresztény. A brüsszeli merényletek után sokan még inkább igazoltnak érzik azt a felfogásukat, hogy a migránsok nem tartoznak a felebarát-kategóriába. Így nem vonatkozik rájuk a keresztény etikai kívánalom: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Ez a parancsolat először a mózesi törvényben nyert megfogalmazást, Jézus azonban kiemelte, hangsúlyossá tette. Ilyen szövegösszefüggésben szerepelt eredetileg az Ószövetségben: „Bosszúálló ne légy, haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeresd felebarátodat, mint magadat!” (3Móz 19,18) Ebből vezette le a Jézus korabeli farizeizmus azt a megállapítást, hogy „az én népem fiai” számítanak felebarátnak, az e körön kívül állók viszont ellenségek, velük szemben a gyűlölet is megengedett. Így született meg a „szeresd felebarátodat” parancsnak az az értelmezése, amelyet Jézus idézett nevezetes hegyi beszédében, majd helyreigazított: „Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet!” (Mt 5,43) A parancsolat farizeusi értelmezése nem vette figyelembe azt a másik felhívást, amely a mózesi törvényben hozzákapcsolódik a felebarát iránti szeretet parancsolatához, és egyértelműsíti a felebarát fogalmát: „Olyan legyen nektek a jövevény, aki nálatok tartózkodik, mintha közületek való bennszülött lenne, és szeresd őt, mint magadat.” (3Móz 19,34)

Konyhai munka közben szoktam hallgatni a Kossuth rádiót. Nap mint nap követik egymást a száraz közlések a tengerbe fulladt migránsok százairól, az Európa határainál feltorlódott sokezernyi menekült embertelen körülményeiről, akiket „humanitárius katasztrófa fenyeget”. Naponta figyelem és várom, hogy a hírekkel kapcsolatban majdcsak elhangzik valamikor már valami olyan szó, amelyben tükröződik az emberi együttérzés minimuma – ez beleférne a hírközlés műfajába is. Például csupán ilyen jelzők: sajnálatos, szomorú, szívfájdító, megrendítő. De hiába várok ilyesmire, a migránsok nem tartoznak a felebarát-kategóriába. A rájuk vonatkozó rideg tényközlés önmagában is sugallja: természetes dolog negligálni őket, vagy akár gyűlölni, hiszen ellenségek. A közbeszéd pedig hat, fertőz, mérgez, mint a minap írta Fenyő D. György minden sorában olyannyira igaz cikkében.1

Miért idézőjeles ennek az írásnak a címe? Azért, mert régen megfogalmazta már ezt a kérdést valaki, sajátos összefüggésben. Jézushoz ment egy írástudó, és feltette neki a kérdést: „Mit cselekedjem, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus visszakérdezett: „A törvényben mi van megírva, hogyan olvasod?” Az írástudó ugyanazzal a kettős alapelvvel foglalta össze válaszában a Tízparancsolat lényegét, mint máskor maga Jézus is. Felelete elismerésben részesült, de hozzá kapcsolódott egy felhívás: „Jól feleltél, ezt cselekedd és élsz!” A beszélgetést megörökítő feljegyzés így folytatódik: „Ő pedig igazolni akarva magát, mondta Jézusnak: De ki az én felebarátom?” Ha ugyanis a „szeresd felebarátodat, mint magadat” nem csupán szép eszme, hanem cselekvésre szólít, akkor rögtön ott a kérdés: De hát ki az én felebarátom, kit kellene nekem úgy szeretni, mint magamat? (Lk 10,25–29) Az írástudó lelkiismerete nem keményedett meg annyira, hogy ne tudta volna: a parancsolat valójában azt kívánja, hogy kivétel nélkül minden embert felebarátjának tekintsen, ezért mentséget keresett arra, hogy miért nem cselekszik így.

Jézus az irgalmas szamaritánus példázatát mondta el válaszul.

 Vincent van Gogh - Az irgalmas samaritánus

 A példatörténetből (Lk 10,30–37) kiolvasható a konkrét, gyakorlatias válasz az írástudó által feltett kérdésre. Először is felebarátod az, aki az utadba kerül és a segítségedre szorul. Ne kerüld ki, mint a példázatbeli pap és a templomszolgálatnál segédkező lévita, hanem cselekedj a parancsolat szerint! Senki sem szeretheti az egész világot, az összes embert úgy, mint önmagát. Ez lehet romantikus elképzelés vagy lelkesedés, de a parancsolatban foglalt etikai kívánalom valójában akkor realizálódik, amikor találkozol valakivel, aki a te segítségedre szorul. A példázat által adott válasz második része – Thomas Jeffersontól kölcsönözve a frappáns megfogalmazást – így hangzik: felebarátod „az ellenség és az eretnek is”. A példázatban szereplő irgalmas szamaritánusnak a kifosztott és megsebesített zsidó ember ugyanis etnikai oldalról ellenség volt, vallási oldalról pedig eretnek. Igencsak megszívlelendő a „Ki az én felebarátom?” kérdésre adott válasz mindkét része. Tehát felebarát a zsidó, a cigány és a migráns is! Ezenkívül mindazok, akiket nem szívelsz egyébként, de be kell látnod, hogy ők is olyan kiszolgáltatottságtól, félelemtől, bántalmazástól szenvedő és életre, boldogságra vágyó emberek, mint te. A példázattal azt is illusztrálta Jézus, hogy mit jelent teljesíteni az általa megfogalmazott aranyszabályt: „Amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjetek velük.” (Mt 7,12) Az irgalmas szamaritánus megadta mindazt a segítséget a zsidó embernek, amire csak lehetősége volt, és amit hasonló helyzetben maga is szeretett volna megkapni.

Örülök annak, hogy az utóbbi időben több írás is megjelenik a sajtóban, amely arról szól, hogy bár kétségtelenül társadalmi feszültségekkel, veszélyekkel, anyagi gondokkal jár együtt a migránsprobléma kezelése, a keresztény etikai normák kötelező érvényűek azok számára, akik kereszténynek vallják magukat.

A befejezésül idézett nyilatkozó is így látja: „A zsidó és a keresztény bibliai normák szerint szeretettel kell fordulnunk az idegenek, a bevándorlók, a bajbajutottak, az üldözöttek felé… Az iszlám országaiban véres és kegyetlen háborúk folynak, amiért részben a nyugati nagyhatalmak is felelősek. Az iszlám e megosztottsága miatt nem érzem fenyegetőnek, hogy meghódítja és áttéríti Európát, főleg ha az nem csak névleg vagy alkotmányszövegekben nevezi magát kereszténynek...”2  

Jegyzetek

1 Mérgezés, Népszabadság, 2016. március 24.

2 Boór János a vele készített interjú során, Vigilia, 2016/3.

 A cikk a Sola Scriptura folyóirat 2016/1. számában jelent meg