A táboron kívül

„Jézus, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet,
a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívül,
az ő gyalázatát hordozván. Mert nincsen itt maradandó városunk,
hanem a jövendőt keressük.” (Zsid 13,12–14)

Az igeszakasz Jézus gyalázatáról beszél. Gyalázat volt, hogy kigúnyolták, bolondnak állították – többek között királynak „beöltöztetve” –, leköpködték, majd levetkőztették és a legaljasabb köztörvényes bűnözőknek fenntartott kivégzési móddal megölték. Azonban Jézus gyalázatának egyik legsúlyosabb része az volt, amit alapigénk így ír: a kapun kívül, a táboron kívül szenvedett. Mit jelent ez?

A tábor a fizikai és lelki biztonságot jelentette a zsidó nép számára, pusztai vándorlásukkor. Hasonlóképpen, minként az emberi társadalom vagy közösség a mai napig is fizikai és lelki biztonságot jelent az egyes ember számára. Vagyis a táboron kívüliség alapigénkben arra utal, hogy Jézus magára maradt, és egyedül, az emberi közösségből kirekesztve, társak, együttérzés, bátorítás nélkül, ugyanakkor közszemlére téve kellett szembenéznie a megaláztatással, a fájdalommal és a halállal. Még a hozzá legközelebb állók sem tartottak ki mellette. Itt nem csupán arra kell gondolnunk, hogy a tanítványok elfutottak Jézus elfogatásakor, sőt, Péter meg is tagadta, hanem Jézusnak arra a lelki, szellemi magányára, ami a küldetését és váltsághalálát övező értetlenségből – az övéi értetlenségéből is – fakadt. „Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak rám” – enged bepillantást a messiási prófécia is abba a földöntúli magárahagyottságba, amit Jézus érzett a haláltusáját kísérő tudatlan, közönyös vagy éppen látványosságot vizslató tekintetek közepette (Zsolt 22,8). Az Ószövetség úgyszólván expressis verbis is előre jelezte, hogy Jézus szenvedéseinek a táboronkívüliség lesz az egyik legsúlyosabb része. A zsidókhoz írt levél szerzője világosan utal erre alapigénk bevezetéseként: „Mert amely állatok vérét a főpap beviszi a szentélybe a bűnért, azoknak testét megégetik a táboron kívül.” (Zsid 13,11, vö. 3Móz 16,27)

Míg Jézus gyalázatot szenvedett, addig ma nem gyalázat kereszténynek – vagy általánosabb kifejezéssel élve: vallásosnak – lenni. Elsősorban nem is arra gondolhatunk itt, hogy olyan időket élünk, amikor az egyházak (legalábbis némelyikük) újra hatalmat kaptak, jelentős politikai befolyásuk van, és – szemben a nemrég letűnt szocialista rendszerrel – maholnap már azt lesz tanácsos titkolni, ha valaki nem vallásos. Nem ezzel az aspektussal kívánunk most foglalkozni. Ám pusztán csak az, hogy kényelmes gyülekezeti házaink vannak, szép ruhákban megyünk istentiszteletre, orgona szól, néhol kórus vagy zeneszolgálat is hangzik, gyerekek vannak közöttünk, a prédikátor virágos asztal mögül hirdeti az Igét – azaz összefoglalóan: hitéletünk külsődleges megnyilatkozásai a mai normák szerint egyáltalán nem minősülnek gyalázatnak, hanem nagyon is elfogadottak. (Tekintsünk most el attól, hogy a pandémia ellehetetlenítette a szokásos istentiszteleti rendet.) Egy kívülálló, még ha nem is vallásos, az istentiszteleteket látva nem azt mondaná: „Milyen taszító!”, hanem sokkal inkább ezt: „Teljesen rendben van”; sőt talán még vonzónak is tartaná. Azaz ma azért sem gyalázat kereszténynek lenni, mert nem vagyunk a táboron kívül, mint volt egykor Jézus.

Nemcsak arról van szó, hogy közösség, társak vesznek körül bennünket, így hitünk megélése során nem vagyunk egyedül, hanem főként arról, hogy egyelőre egyikünk sem kitaszított a világnézete, lelkiismereti meggyőződése miatt. Néha ugyan meg-meglegyint bennünket a táboronkívüliség szele, valamiféle, nehezen szavakba foglalható, távoli sajgó érzést hagyva maga után, mint amit az a cigány ember érezhet, aki felszáll a villamosra, és bár nem ápolatlan, nem viselkedik tisztességtelenül, mégis elhúzódnak tőle. Mindennek ellenére – hangsúlyozzuk újra –, jelenleg nem vagyunk a táboron kívül, de még csak a periférián sem: a társadalom, a többség elfogad. Értsük ezen akár a szűkebb társadalmat, például az adott város, falu, utca lakóit, vagy éppen a szomszédokat, akik – ha nem is feltétlenül rokonszenveznek a hitét komolyan vevő kereszténnyel – nem kiabálnak be az istentisztelet alatt, nem törik be a gyülekezeti házak vagy otthonok ablakait (ilyesmire is akadt példa még a 20. század első felében, főleg a nem bevett egyházak híveivel szemben). Vagy értsük tágabban: az ország társadalmát, sőt Európát és a nyugati civilizációt, amelyek szintén a táboron belül tudnak minket: részük vagyunk, jogaink vannak. Ezen túlmenően médiában szerepelünk, újságokban publikálunk, koncerteket, előadásokat, kulturális programokat szervezünk, könyvbemutatóra kérnek fel, intézményeket tartunk fenn.

Önmagában persze semmi rossz nincs mindebben – a gondolatindító Biblia-versek fényében sem. Ki mondaná, hogy nem jó az istentiszteleti szép ruha, az orgonaszó, a kórus, a gyülekezeti terem kényelmes és ízléses berendezése, a mindezt belengő ünnepélyes légkör, vagy a részvétel a kulturális közéletben? Mégis, ha Jézus gyalázatára, kivetettségére, táboronkívüliségére nézünk, óriási a kontraszt. Hozzá tartozunk-e még? Osztozunk-e Jézus táboronkívüliségében kényelmes imaházainkban, vallásos szolgálatainkban, egyszóval polgári, társadalmi elfogadottságunkban? Lehetséges-e egyáltalán osztozni vele a táboronkívüliségben a táboron belül? Azaz egyszerre lenni polgárilag szalonképesnek, sőt vonzónak, és megvetett kívülállónak?

A kérdés azért is életbevágóan fontos, mert az emberi természet egyik legnagyobb vonzódása: a táboron belül lenni, azaz beilleszkedni, elfogadottá válni, idomulni a többséghez, keresni annak tetszését. Sarkosabban szólva egyfajta csordaszellemnek is nevezhetjük ezt. Tény, hogy a legtöbben nem szeretnek kilógni a sorból. Még kevésbé egyedül vagy kisebbségben lenni a többséggel szemben, vagy akár csak elkülönülni attól. A kisiskolások sarokba állításának vagy szamárpadba ültetésének lélektana a felnőtteknél is működik: ezek a büntetések nem járnak fizikai fájdalommal, még csak valamilyen kívánatos programból sem zárnak ki, hiszen közben a többiek sem esznek palacsintát vagy mehetnek focizni, mégis félelmetes dolog elkülönítve lenni, a tekintetek fókuszába kerülve. Másfelől viszont kétségtelen, hogy van egyfajta varázsa a csordával való együtt ügetésnek. Emellett tagadhatatlan, hogy több előnnyel is jár. Biztonságérzetet ad, amolyan „sokan vagyunk, erősek vagyunk, én is idetartozom” érzést. Ugyanakkor abban is megerősít, hogy mivel sokan gondolkodnak és cselekszenek úgy, mint én, nyilván jó úton járok, mert ennyien nem tévedhetnek, ez a normális. Pszichológiai kísérletek igazolják, hogy jelentős hatással van ránk a többség vélt vagy valós elvárása. Befolyásol az ítéletalkotásunkban és a viselkedésünkben. Még azok sem mindig képesek kivonni magukat e befolyás alól, akik egyébként kifejezetten viszolyognak a tömegtől, a tömegszerűségtől.

Jó tehát, ha mindenki tudatosítja magában, hogy létezik ez a hajlama, és számol vele. Az emberi természet nagyon könnyen enged a „tömegvonzásnak”, a többséghez tartozást, a többség tetszését helyezve más, fontosabb szempontok elé – akár tudatosan, akár öntudatlanul.

Különösen megszívlelendő mindez azok számára, akik szerint a kereszténység nem merülhet ki formális vallásosságban, hanem valóságosan Jézust akarják követni. Még az ő esetükben is könnyen átcsúszhat a hangsúly arra, ami összeköt a többséggel, arról, ami elválaszt, el kell, hogy válasszon attól. Más szóval könnyen súlyán felüli jelentőségre tehet szert az, ami a világ szemében szalonképessé és elfogadottá teszi a kereszténységet, azzal szemben, amiért gyűlölte Jézust a világ (Jn 15,18).

Ezen a ponton válhat aggályossá a kényelmes gyülekezeti terem, az istentiszteleti szép ruha, az orgonaszó, a kórus, a mosolyfakasztó gyermekszolgálat, az emelkedett kifejezésekkel retorizált prédikáció, az ünnepélyes légkör – összefoglalóan: a polgári érték- és ízlésvilág oldaláról való elfogadottság. Mert ha ez kezd dominálni, ha hitéletünk, akár észrevétlenül is, ezek körül kezd forogni, akkor éppen a lényeg marad ki belőle, akiért, illetve amiért az egésznek lennie kell: Jézus és a jézusi igazság. Ne feledjük, a vallás Isten nélkül is remekül működik! Külsődleges kellékei önmagukban is kiváló programot prezentálnak. Még a kifejezetten hamis vagy pogány vallások szertartásai, zenéi is képesek elfogadottságot, sőt emelkedettséget és ünnepélyességet kiváltani. Gondoljunk csupán a Nabukodonozor aranyszobrának felállítását kísérő külsőségekre: „Mihelyt halljátok a kürt, síp, citera, hárfa, lant, duda és mindenféle hangszer szavát: boruljatok le, és imádjátok az arany állóképet!” – olvassuk Dániel könyve 3,5-ben. Megadták a módját a sokaság bevonásának. Noha szankciókat is kilátásba helyeztek az ellenszegülőknek, nem a kényszerítés volt a fő motiváció. A legtöbben bizonyára egyáltalán nem érezték kényszernek a bálványszobor előtti leborulást, hanem nagyszerű, magasztos eseménynek látták, amiben jó részt venni.

De jaj nekünk, ha kereszténységünk nem több az Isten nélkül is működő vallásosságnál! Ha a szalonképesség, az elfogadottság jegyében öncélúvá, céltévesztetté válik! Annak a Jézusnak, akinek egykor a követői lettük, „nem volt alakja és ékessége” – ahogyan Ézsaiás mondja –, és „nem volt ábrázata kívánatos”. „Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfija és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt, és nem gondoltunk vele.” (Ésa 53,2–3) Ez a Jézus – a Biblia Jézusa – nem szalonképes, nem a vallásos tömeg istene, és nem is az az érdekes figura, akit a transzcendens kiruccanásra hajlandó ateisták is üdvözölnek. Nem volt és soha nem lesz népszerű. Megjegyezhetjük itt: ezért is szerencsétlen John Lennon híres-hírhedt kijelentése: „Népszerűbbek vagyunk Jézus Krisztusnál.” Az igazi Jézus Krisztusnál nem nagy mutatvány népszerűbbnek lenni. Neki nemkívánatos az ábrázata, ő utált és emberektől elhagyott, mindig a táboron kívül van, nem kompatibilis az úgynevezett keresztény világgal sem.

Hasonlóképpen Jézus evangéliuma sem szalonképes, hanem botrány. Nem az a bájos és kegyes, minden kínzó eszmei paradoxontól és katartikus szembesüléstől az infantilitásig mentesített vallás, aminek sokan látják, s ami még az érdemi Krisztus-követésre törekvők közül is sokakat megkísért, hogy ilyennek lássák. A Szentírás ezzel szemben – nyomatékosítjuk ismét – botrányról beszél: a kereszt botrányáról (Gal 5,11); az evangéliumról mint botrányról és bolondságról (1Kor 1,23), és az Igéről mint bontránkozás sziklájáról (1Pt 2,7–8), vagyis emészthetetlen üzenetet hordoz sokak számára, viseljék bár magukon mégoly harsányan a keresztény címkét.

Az evangélium nemcsak azért botrány, mert dokumentálja, hogy ronccsá vertek, majd két gerendára szegezve megöltek egy ártatlant – az Ártatlant. Legfőképp azért botrány, mert bosszantja, zaklatja, sőt gyötri azt, aki szóba áll vele. Rámutat alávalóságára: nagy aljasságaira és kisstílű csalásaira, kegyetlen gyilkosságaira és olcsó hazugságaira, magát hizlaló életére és szenteskedő képmutatására. Ugyanakkor Isten-képű lénynek nevezi, aki képes a jóra, és meg is kell jobbulnia: új emberré kell lennie. S mindennek a tetejébe azt állítja: csak annak köszönheti, hogy egyáltalán élhet és gyürkőzhet még, hogy valaki kínhalált vállalt helyette és felülről támogatja.

Másfelől azért is botrány az evangélium, mert szüntelenül emlékeztet a saját mulandóságunkra, halálunkra, egész életünk értelmetlenségére és kudarcára. Mert ha az evangélium igazán megszólalhat, nem engedi, hogy különböző praktikákkal – szórakozással, gürcöléssel – elfeledtessük magunkkal létünk eredendő nyomorúságát. Kíméletlenül szembesít azzal, hogy múlnak felettünk a napok, az évek, az évtizedek – múlik az életünk, hiábavalóan. S hogy teljes legyen a botrány, az evangélium úgy teszi mindezt, hogy közben kizárólag önmagának tulajdonítja az élet értelmét, a kudarc elkerülésének és a boldogság elérésének lehetőségét, s makacsul hirdeti a képtelenséget: a halál legyőzetett.

Mindezzel döntésre, mégpedig életünk alapjaiig ható döntésre kényszerít, ahol a hallatlanra vétel vagy a bagatellizálás, de még a nemértésbe való belenyugvás is döntésnek minősül.

Ha az evangéliumnak e tükrébe igazán belenéz valaki, nem kellemes istentiszteleti hangulatot, nem jól fésült vallásosságot, nem kulturált áhítatot, és nem izgalmas természetfeletti élményt talál. Röviden: nem a nagy tábor világára bukkan. Kinek is lenne kedve szép ruhába öltözni, vallásos áhítatba merülni, gyerekszolgálaton édelegni, vagy szellemi kalandot jelentő prédikációt hallgatni, amikor ráébred, hogy veszélyben az élete, a boldogsága, a becsülete, mindene?

Mégis, gyakran öntudatlanul is, ezt a botrányt – Jézus és az evangélium botrányát – szeretnénk tompítani, szalonképessé és elfogadhatóvá tenni, ezáltal elérni, hogy a többséghez tartozhassunk, a táboron belül maradhassunk. Jó tehát, ha ki-ki tudatosítja magában: ha az emberi természetet elemi erővel vonzza a táboron belül tartózkodás, akkor egész hitünknek és életünknek az az egyik legnagyobb próbája: merünk-e a táboron kívül lenni Jézussal? Merünk-e kisebbségben, sőt, ha kell, magunkra maradni Jézusért, az ő igazságáért?

Minden bibliai hithős is keresztülment ezen a próbán. Néhány társsal vagy egyedül kellett hűségesnek maradniuk és képviselniük az igazságot a többséggel szemben. Jeremiás próféta felkiáltásából különösen kitűnik ez, s ennek fájdalma: „Jaj nekem, anyám, mert versengés férfijává és az egész föld ellen perlekedő férfiúvá szültél engem!” (Jer 15,10) Jézus is ezért bátorította ekképpen a követőit: „Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Jézus e szavait ugyan egyfajta létszámnövekedést serkentő alsó határként szokás érteni, ilyesféle tartalommal: ha már kettő-háromnál is köztünk van, mi lesz, ha százan, ezren leszünk!? Jézus azonban a kettő-hárommal nem alsó, hanem felső határt mondott: Ha az evangélium botránya feltárul, ha a hozzá való hűség elhagyatottsággal, számkivetettséggel, üldöztetéssel jár, akkor jó, ha ketten-hárman megmaradnak mellette – de Jézus ekkor is velük lesz, sőt ekkor lesz velük igazán. Nem véletlen, hogy a Biblia következetesen maradéknak nevezi Isten hűségeseit, és történetei szerint rendre a többség jár a rossz, avagy a széles úton (vö. Mt 7,13–14). Mi több, a sokaságot, a „mértékadó társadalmi többséget” általában fordított iránytűként állítja elénk, mint amelynek vélekedéseit, cselekedeteit éppen nem tanácsos irányadónak tekinteni. „Feszítsd meg!”-et is a tömeg kiáltott, mégpedig a vallásos tömeg, amelyet nem mellesleg papok és vallási vezetők mozgattak.

Fülünkbe csenghet itt az „elfogadott egyház” fogalom is, ami pár éve jogi kategóriává avanzsált. De ki fogadja el az egyházat? Ha Isten elfogadja, mit számít, hogy emberi fórum elfogadja-e? És ha Isten nem fogadja el, megint csak: mit számít, hogy emberi fórum elfogadja-e?

Idekívánkozik az aranyborjúesetet követő rendezés felidézése: „Mózes pedig vette a sátort, és felvonta azt a táboron kívül, messze a tábortól, és nevezte azt gyülekezet sátorának, és lett, hogy mind, aki az Urat keresi, ki kellett mennie a gyülekezet sátorához, a táboron kívül.” (2Móz 33,7[i]) Úgy is mondhatnánk: választani kellett Isten sátora és a bálványimádók tábora között.

Ismerjük fel, döbbenjünk rá tehát, mekkora jelentősége van ránk nézve annak, hogy Jézus a táboron kívül szenvedett. A Zsidókhoz írt levélből vett gondolatindító igeszakaszunk közvetlenül is rámutat erre a jelentőségre: egyenesen a megjobbulásunkkal, üdvösségünk feltételével felelteti meg: „Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett.” Jézus a megszentelődésünkért, a meggyógyulásunkért, az életben maradásunkért, a boldogságunkért vállalta a táboronkívüliséget. Ugyanakkor azt is jelezte: ebben is követnünk kell őt, ezt az utat is bejárta előttünk.

„Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozván. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük” – mondja ki alapigénk a felhívó végkövetkeztetést. Ami a bibliai ígéret szerint ránk vár – „amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek” (1Kor 2,9) –, összehasonlíthatatlanul nagyszerűbb annál, mint hogy elfogadjanak minket és hitvallásunkat a táboron belül, azaz sikeresen beilleszkedjünk a polgári norma-, gondolat- és ízlésvilágba, a maradandó város e földön való meglelésének illúziójával kábítva magunkat.

Ám nemcsak magunk miatt kell Krisztus gyalázatát és az evangélium botrányát hordoznunk, hanem éppen őértük, a táboron belül levő sokaságért is. Meg kell mutatnunk az alapvető különbséget a Krisztust emlegető vallások és Krisztus igazsága között. Hátha valaki meghallja az üzenetet vagy megérinti őt a példánk, s megérti, hogy itt egészen másról és összehasonlíthatatlanul többről van szó, mint puszta vallásról. Nem baj, ha egy közösség nem tud más egyházaknál nagyobb templomot, szebb kórust, kiterjedtebb karitatív tevekénységet vagy érdekesebb kulturális programokat produkálni. De legyen birtokában a felbecsülhetetlen kincs: a Szentírás következetes magyarázata, időszerű üzenetének hűséges tolmácsolása, és az ezzel harmóniában levő hiteles és vonzó gyakorlati kereszténység.

Ne féljünk hát és legyünk készek kimenni Krisztushoz a táboron kívülre, az Ő gyalázatát hordozván.

[i] Az itt szereplő „gyülekezet sátora” bibliai kifejezés az eredeti héber szövegben a „találkozás sátra” (’óhel mó’éd), amely feltehetően az istentisztelet és gyülekezés helyszíne lehetett a pusztai vándorlás egy időszakában. Ebben a sátorban beszélt és találkozott Mózes Istennel „színről színre, amint szokott ember szólani barátjával” (2Móz 33,11). A Hertz-kommentár szerint ez a sátor „Az aranyborjú bűnének idejétől kezdve állt, amíg fel nem építették a szentélyt (Rási)”. A szent sátor tervének kinyilatkoztatása az aranyborjúeset idején már megtörtént, de csak azt követően építették meg az isteni útmutatás alapján. Fel te he tő leg a „találkozás sátra” bizonyos értelemben és mértékig – amint erre 2Móz 33. következtetni enged – a szent sátor elődje is volt. (Joseph H. Hertz: Mózes öt könyve és haftárák, http://enok.uw.hu/hertz/mozes.html, lásd a 2Móz 33,7-hez fűzött magyarázatban)

(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat 2021/2. számában)