Keresztény Advent Közösség
Hírek, Kürtszó Elemzések, tanulmányok Testi-lelki egészség Biblia

A kőszikla, amelyen egyház épül

Dátum: 2020. március 19. Szerző: Kádárné Ceglédi Gabriella

Ki az a kőszikla, amelyre az egyház épült? Máté 16,18 írásmagyarázata és értelmezéstörténetének áttekintése.

 

 

Amióta csak olvasom a Bibliát, Máté 16,13–20 mindig nagy hatással volt rám. Gyermekkoromban irigyeltem Pétert, mert ő tett először hitvallást Jézusról. Fiatal felnőttként zavart, hogy nem értettem Jézus kijelentését a kőszikláról (Mt 16,18). Később világossá lett számomra, hogy ez egy – valószínűleg rendkívül szellemes – szójáték, amely az adott helyzethez és nyelvhez jól illeszkedhetett. Több tanulmányt olvastam a „kőszikla” témakörében, de még most sem állíthatom, hogy teljesen megértettem.

Koránál és tekintélyénél fogva Péter kivételes helyzetben volt az apostolok között, tehát elfogadható, hogy Mestere őt bízta meg a közösség vezetésével. Kéfás-Péter a többi tanítvány nevében is szólt, amikor hitvallást tett. Ez is a tanítványtársak iránta megnyilvánuló bizalmának jele. Természetes módon került olyan kiemelt pozícióba, hogy ennél a döntő pillanatnál ő mondhatta el: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16) Jézus erre a társak részéről már elfogadott szerepre válaszolt a név- és megbízásadással.

A Máté evangéliumában leírt „egyházalapítás” azonban még bőven rejt kutatnivalót. Nagy jelentőségű és érdekes ez a téma; igyekszem több oldalról is körüljárni annak reményében, hogy valamicskével hozzájárulhatok a jobb megértéséhez.

 

A „kőszikla” jelképe 

Kezdjük vizsgálódást egy szakszerű meghatározással:

„Kő/szikla: Kemény ásványi anyag. Az emberiség egyik legősibb eszközeként a kő a hagyományokban is kitüntetett helyet foglal el. Minőségei révén jelképezi a stabilitást, a tartósságot, a megbízhatóságot, a halhatatlanságot; ezért válhatott a szakrális építmények, az oltárok és a templomok jellegzetes anyagává.

A Dániel látomásában szereplő kő, amely összezúzza a világ hatalmasságait, maga a Messiás és az ő országa (Dn 2,31–36). A keresztény tipológiai szimbolizmus szerint az ószövetségi kövek Krisztus előképei. Pál apostol értelmezésében a sziklából vizet fakasztó Mózes története Krisztusra vonatkozik, aki önmagából fakasztja az üdvösség éltető vizét (1Kor 10,4). Krisztus a szent templom alapja, valamint ő a templomboltozatot bezáró oromkő, zárókő is – a befejezettség, megkoronázás köve, aki beteljesíti a próféták jövendölését és a Törvényt. Jézus Péterre mint kősziklára építi egyházát (Péter nevének jelentése kőszikla): »Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.« (Mt 16,18) A hitetlenek számára Jézus »a botlás köve és a botrány sziklája«, a megütközésé.”[1]

Ebből láthatjuk, mennyire elfogadottá vált az a megközelítés, hogy „Jézus Péterre mint kősziklára építi egyházát”. Pedig a Biblia képei között a „kőszikla” Istent, illetve a Megváltót jelenti. Lássunk erre is példákat, csak az igehelyeket megjelölve:

• Kőszikla, kőszál: Zsolt 18,3; 5Móz 32,4; Ésa 44,8; 1Sám 2,2; 1Kor 10,4.

• Erős kőszikla: Zsolt 62,8; Ésa 17,10.

• Izráel kősziklája: 2Sám 23,2; Ésa 30,29.

• Oltalmam kősziklája: Zsolt 94,22.

• Szabadításom kősziklája: Zsolt 89,27; 5Móz 32,15.

• Szívem kősziklája: Zsolt 73,26.

• Üdvösségem kősziklája: 2Sám 22,47.

• Kővár: Zsolt 9,10; Zsolt 94,22.

• Botránkozás sziklája: Ésa 8,14; Rm 9,33.

• Megütközés köve: Ésa 8,14; Rm 9,33.

Palesztina bizonyos helyein, de különösen a Holt-tengertől keletre, valamint a Júdeai-pusztaságban, és a kettő között húzódó Arábiában a patakok olyan mélyen bevágták magukat a mész- és homokkő hegységekbe, hogy hatalmas sziklatömböket hoztak létre. Ezek a sziklatömbök, amelyek gyakran magasan kiváltak a táj síkjából, rendkívül jó védelmet nyújtottak háború esetén, valóságos természeti várak voltak (1Sám 13,6). Néhánynak még a nevét is megőrizte a Biblia: Rimmón-kőszál (Bír 20,47), Zergék kősziklája (1Sám 24,3). Dávid is ilyen sziklavárba menekülhetett Saul elől (1Sám 22,4). Amikor a zsoltáros Istent sziklának mondja (Zsolt 18,3; 19,15; 28,1; 31,4), akkor Istent szintén ilyen menedékhelynek tekinti. Ekképpen a fogalom leginkább ismert szimbolikus jelentése a rendíthetetlenség, a szilárdság, ami oltalmat nyújt a világ kaotikus erőivel szemben; ezért is nevezték előszeretettel sziklának Istent.

Tehát egyértelműen kimondhatjuk azt, hogy a Biblia és a keresztény hagyomány ezt a jelképet Istenre vagy Fiára alkalmazza. 

 

A történet előzményei 

Jézus tanítványaival Cézárea Filippi környékére ment. Cézárea Filippi Palesztina legészakibb pontja, utána már Szíria következik. A várost Fülöp tetrarcha, Nagy Heródes fia építtette Kr. e. 3–2-ben, Augustus tiszteletére. Megközelítőleg 40 km-re van a Genezáreti-tótól. Korábban Paneasznak hívták, mert Pán pogány istennek volt itt szentélye, illetve barlangja. A sziklafal aljában lévő Pán-szentélyben a legrémisztőbb, pokoli szertartások folytak. A hegy tetején Jupiter-templom állt fényes, pogány pompával. Ma Baniásnak nevezik a várost. Van egy forrás a közelében, amely a Hermon hegy lábánál található, egyike azoknak a forrásoknak, melyekből a Jordán folyó ered. A táj elbűvölően szép, méltóságteljes sziklacsúcsokkal, sziklafalakkal, titokzatos barlangokkal, a patakvölgyekben üdén zöldellő növényzettel.

Jézus korábban végigjárta Izráel egész határvidékét, a főként pogányok lakta területeket. Ez az időszak – az utolsó galileai szolgálat ideje – a kenyérszaporítás csodájától és a vele kapcsolatos galileai válságtól (30 húsvétja előtt) Jézus megdicsőüléséig, majd az ezután következő jeruzsálemi látogatásáig (sátoros ünnep, 30 késő ősze) tart. Drámai történések egész sora követte egymást. A nép királlyá akarta kikiáltani, amit ő visszautasított. Ezután Jézus és követői között párbeszédre került sor a kapernaumi zsinagógában. Világossá vált: Jézus tudatosan és határozottan nem vállalta, hogy az ő elképzelésük szerinti Messiás-király legyen. Ekkor sokan úgy döntöttek, hogy „nem járnak többé vele”. Nemcsak elhagyták, hanem ellene is fordultak. Ez volt az úgynevezett „galileai válság”.

Pedig ha sok gyógyítása (a leprás és a vérfolyásos asszony stb.), halottak feltámasztása (például Jairus leánya), a kenyérszaporítás csodája, a gonosz lelkek kiűzése, példabeszédei, tanításai nem lettek volna meggyőzőek, a népnek csak Keresztelő János bizonyságtételére kellett volna visszaemlékeznie. De a Keresztelő már halott volt, szavai elhalványultak az emberek emlékezetében. A felfokozott politikai Messiás-várás vakká tette az izraelitákat; képtelenek voltak felismerni azt, akit a pátriárkák kora óta vártak.

A helyzet bizonytalansága befolyásolhatta a tanítványok hangulatát is. Tökéletes pedagógiai érzékével Jézus bölcsen irányította a beszélgetést, kérdésekkel vezette rá a tizenkettőt kiléte tisztázására. Kezdvén a róla terjesztett „pletykákkal”, amiket türelmesen végighallgatott. Ezzel előkészítette a döntő kérdést. Ahelyett, hogy önmagát Messiásnak nevezte volna, hatalommal teljes szavai és tettei révén a tanítványokat indította arra, hogy ők ismerjék fel messiási mivoltát. Maguk az emberek, akik látták csodáit, tettek bizonyságot róla (Mt 11,2–6). Főképpen a tanítványok, akiknek a nevében Péter válaszolt, amikor Jézus megkérdezte: „Hát ti kinek mondotok engem?” „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!” (Mt 16,16)

Látszik, hogy Péter volt a csoport elfogadott vezetője, szószólója; ő az egész tanítványi kör nevében válaszolt. Jézus örömmel igazolta vissza krisztusi voltának helyes felismerését, egyben Péternek a közösségben betöltött szerepét is. Ezután a sikeres „vizsga” után kezdte jelenteni szenvedéseit, majd hat napra rá megmutatta dicsőségét három tanítványának (Péter, Jakab, János).

Ősszel Jeruzsálembe ment, a sátoros ünnepre. Rövid időre még visszatért a Genezáreti-tó környékére, de utolsó galileai szolgálata immár véget ért. Útja most már csak Jeruzsálem felé vihetett, hogy beteljesítse a megváltás szenvedésteljes áldozatát. 

 

Péter szavai: az első vallástétel Jézusról 

Mi is valójában a hitvallás, vallástétel? Jézus ezt mondja: „Ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom Isten angyalai előtt.” (Lk 12,8–9) E szerint a vallástétel az, ha Krisztust vagy a hozzá fűződő kapcsolatát az ember vállalja, ha kell, olyan közegben is, ahol ez negatív következményekkel jár.

Máté 16,16 szerint Péter ezt mondja: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Ezzel megvallja azt, hogy Messiásnak, Felkentnek, Szabadítónak tartja, hiszi Jézust. A Krisztus Jézus tisztségének megjelölése. A görög Khrisztosz név az arám mesicha, illetve a héber másiáh fordítása, amely „felkent”-et, messiást jelent. Amikor Izráel királyait és főpapjait hivatalosan beiktatták tisztükbe, ünnepélyesen olajjal kenték fel őket (2Móz 29,7; 1Sám 10,1 stb.). Mivel a „felkent” elnevezést először a király személyére alkalmazták (1Sám 24,7), a próféták egy olyan, Dávid házából származó királyi személy eljövetelét jövendölték, aki egy személyben próféta és király, aki a béke fejedelmeként Isten minden Izráelnek adott ígéretét beteljesíti (vö. Ésa 9,5–6; 11,1; Mik 5,1; Jer 23,5; Zak 9,9–11). Jézus Péter hitvallását Isten kijelentésének nevezi: „Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.” (Mt 16,17) 

 

Az eredeti görög nyelvű szöveg: a petrosz, illetve petra szavak jelentése 

Máté evangéliumának nyelve a görög, de az a hagyomány, amely benne foglaltatik, arám, illetve héber nyelven maradhatott fenn.

„Jézus így válaszolt neki: Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám. Én pedig ezt mondom neked: te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.”

(Mt 16,17–18)

Jézus arámul Kephának nevezte Pétert. A Kepha szilárd követ vagy sziklatalajt jelent. A görög nyelvű Újszövetségben itt két különböző alakú szó áll. Így valahogy: „…te Petros vagy, és én erre a petrára építem egyházamat.” A petra egyértelműen sziklát jelent, a

petroszt pedig kis kőnek, kavicsnak is lehet fordítani. A petra nőnemű, nem vonatkozhat a hímnemű petrosz szóra, de Simonra sem. Valószínűbb, hogy a szövegben korábban szereplő nőnemű főnévre utal vissza, ami lehet a homológia (vallástétel, megvallás, hitvallás) szó. Tehát a petra arra a személyre vonatkozhat, akire a vallástétel is. Ez pedig nem más, mint Krisztus. Máté mindenképpen meg akarta őrizni azt a szójátékot, amelyet Jézus itt használt, hiszen a mondatnak éppen ez a lényege.

„Érdekességként még annyit, hogy a Simon név arámul homokszemet jelent” – írja a Depositum internetes katolikus hitvédelmi lap.[2]

Jézus ismerte tanítványát, látta gyengeségeit is. Nem valószínű, hogy amúgy is kiütköző hiúságát azzal legyezgette volna, hogy őt mint kősziklát, fundamentumot helyezi társai és a mindenkori hívők elé. Észre kell vennünk a szójátékban finoman jelzett fejlődési lehetőséget: Simonból, a homokszemből lesz a „kő” Kéfás, aki azonban élete végére sziklaszilárdan megáll a hitben, Krisztus méltó apostolaként rászolgálva a Petrosz névre.

A petrosz kifejezést Donald A. Carson kutatásai szerint nagyobb kövek, sziklák jelölésére is használta a görög koinén megszólaló irodalom.[3] Ennek ellenére sem elfogadható a Vatikán igénye Péterre mint az első pápára, hiszen Péter több helyen úgy ír leveleiben, mint aki a többi apostollal egyenrangú szolgatárs, nem pedig nagyobb hatalommal bíró.

Erről szól az Institutio alábbi részlete:

„Amikor a pásztorokhoz ír (1Pt 5,1), nem parancsol nekik mint följebbvalójuk, hanem tiszttársainak nevezi és nyájasan inti őket, amint az az egyenlő rangú emberek között szokás történni. Mikor azzal vádolták, hogy elment a pogányokhoz, bár érdemetlenül illették e váddal, mégis felelt és tisztázta magát (Ap csel 11,4). Tiszttársaitól Jánossal együtt Samariába küldetvén, nem vonakodik (Ap csel 8,14). Hogy őt küldték az apostolok, ez éppen nem mutatja azt, hogy őt feljebbvalónak tartották; Péter pedig azzal, hogy engedelmeskedett és a reábízott küldetést elvállalta, elismerte, hogy ő közösségben van velük és nem gyakorol fölöttük hatalmat.”[4]

A II. Helvét hitvallásban pedig ezt olvashatjuk:

„Olyanok voltak minden tekintetben a többi apostolok is, mint Péter; mind a tisztességnek, mind a hatalomnak egyenlő mértékével voltak felruházva, de a kezdeményezés egytől indul ki, hogy az egyház egynek mutatkozzék.”[5] 

 

Jézus mintegy a „névjegyét” adja oda, visszaigazolva Péter kijelentését 

Mi is lehetett az értelme az eredeti jézusi kijelentésnek? Ha figyelembe vesszük az Ószövetségben fellelhető kőszikla, kőszál jelképek jelentését, azt látjuk, hogy Péterre ez nem alkalmazható. A tanítványok között lehetett egyfajta vezető szerepe, ennyiben az emberi szinten hasonlított a helyzete Krisztuséhoz, aki az alap, a szegletkő, a menedék.

Valószínűbb, hogy Jézus magára vonatkoztatta az „ezen a kőszálon” kijelentést. Ennek nagyobb súlya volt, mint ha Péternek adta volna az egyház főségét. Ezt a jelképet ugyanis minden zsidó ember megértette; a fundamentum csakis a Messiás lehetett. Az adott helyzetben Jézus így egészen röviden és hatásosan el tudta mondani, hogy helyesen látják őt a tanítványok: valóban ő az a kőszál, kővár, szikla, aki a népet a Messiás megjelenési formájaként egész történelme során kísérte. Ezzel Jézus egészen felismerhetővé vált a tizenkettő előtt, és megerősítette helyes válaszukat. Mintha a névjegyét adta volna oda nekik: kétségük sem maradhatott kilétéről. Ez a megfejtés jelentősebbé teszi ezt az igehelyet; Krisztus valóban az egyetemes egyházat alapította meg, nem emberi főséggel, hanem önmaga vezetésével.

Kálvin a következőt írja erről: „Azt azonban nem olvashatjuk sehol sem, hogy Krisztus ezt a mondást: »Te Péter vagy és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat«, máshoz intézte volna. Mintha bizony Krisztus itt valami mást mondana Péterről, mint amit maga Pál és Péter mondanak az összes keresztyénekről. Pál ugyanis (Eféz 2,20) megteszi a Krisztust belső szegletkőnek, hogy e fölé építtessenek mindazok, kik az Úr szent templomává növekednek; Péter pedig (1Pt 2,5) azt akarja, hogy mi élő kövek legyünk azért, hogy azon a választott és drága kövön fundáltatva ezen összeköttetés és kapocs által függjünk össze a mi Istenünkkel és egymással is. Péter – mondják ők – a többiek előtt áll, mivel neki különleges neve van. Azt a tiszteletet bizony szívesen megadom Péternek, hogy őt az egyház épületében az elsők közé helyezzük, vagy ha akarják, még azt is, hogy az összes hívők között ő az első, de hogy ebből ők azt hozzák le, miszerint Péternek a többiek felett elsősége van, azt nem fogadom el. Mert miféle józan következtetés volna az ilyen? Péter buzgalmának hevével, tudományával és lelkének nagyságával a többiek előtt járt, tehát hatalma van azok felett. Mintha bizony nem lehetne az igazság nagyobb látszatával mondani azt, hogy a sorrendben András előbbre való, mint Péter, mivel időre nézve ezt megelőzte, és Krisztushoz is ő vezette (Jn 1,40). De hát hagyjuk ezt! Amiket előbb említettem, azokat bírhatja Péter; de nagy különbség van a rendben való méltóság és a hatalom között. Látjuk, hogy az apostolok körülbelül Péterre ruházták azt a méltóságot, hogy a gyülekezetben beszéljen, az indítványozásban, buzdításban, figyelmeztetésben némileg elöl járjon; a hatalomról azonban épen semmit sem olvashatunk.”[6]

Nem tudhatjuk, mennyire befolyásolta korábban Pétert a tömeg politikai messiást várása. Miután Jézus visszautasította a földi királyságot, egyértelmű lett mindenki számára, hogy nem az elvárásuknak megfelelő Messiás. Sokan elfordultak akkor Isten Fiától, Péter viszont kitartott mellette. Azért, mert megértette Jézus küldetését? Vagy az együtt töltött évek alatt a Mestere iránti erős bizalom alakult ki benne? Látta tetteit, értette tanításait, és most – ha nem tudta is, miért történnek így a dolgok – elfogadta őt.

Mit érezhetett Péter, amikor az ő hűséges szívéből fakadt bizonyságtételre Jézus szájából elhangzott a válasz? Bizonyára szárnyalt a lelke, és azt gondolhatta: „a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat”, pedig a jelleme nem volt olyan szilárd, mint amilyennek hitte. Mestere látta hiányosságait, meg szerette volna óvni ezek következményeitől, de nem tudta megakadályozni bukását; szeretett Jézusa háromszori megtagadását.

Krisztus megtette Péterért a legtöbbet, amit lehetett: lehetőséget adott tagadása jóvátételére. Nem ítélte el bukása miatt, hanem szeretettel érte nyújtotta a kezét, mint amikor a vízen járva Péter süllyedni kezdett (Mt 14,29–31). 

 

Az elsőbbség kérdése az Apostolok cselekedetei alapján és az apostoli levelekben 

A leghitelesebb forrás, a Biblia írásai alapján próbáljuk megvizsgálni Péter helyzetét az első gyülekezetben.

Az Apostolok cselekedetei alapján kétségkívül állíthatjuk, hogy Péter volt a tizenkettő, később gyakran a gyülekezet szószólója is. Ő az, aki pünkösdkor beszédet mond a zsidóknak (Ap csel 2,14–36), majd meggyógyít egy sántát (Ap csel 3,1–10), újra bizonyságot tesz Jézusról (Ap csel 3,11–26), Szentlélekkel telve bátran szól a nagytanács előtt (Ap csel 4,5–12).

Látszik az a fajta vezető szerep, amely Máté evangéliuma 16,13–20-ban is megnyilvánul. Kiváltságként, megérdemelt hatalomként vagy rangként éli meg ezt Péter? Korántsem. Minden megnyilvánulásában alázatos marad. Ő „csak” szolgál. Ahogy Ap csel 5,29–32-ben olvasható: „Felelvén pedig Péter és az apostolok, mondták: Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek. Isten őt fejedelemmé és üdvözítővé emelte fel jobbjára, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjon Izráelnek. Mi pedig tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanúja a Szentlélek is, akit azoknak adott Isten, akik engedelmeskednek neki.” Tehát bizonyságtevők, tanúk. Nemcsak Péter, hanem az összes apostol.

Ő volt az első az apostolok közül, aki a pogányoknak hirdette az evangéliumot (Ap csel 10, Kornéliusz és házanépe megtérése). Apostoltársai és a jeruzsálemi gyülekezet ezért vitatkoztak is vele (Ap csel 11. fej.). Ez a számonkérés elképzelhetetlen lenne, ha valóban ő lett volna a legfőbb méltóság. Társai Jánossal együtt Samariába küldik, amit elfogad (Ap csel 8,14). Aláveti magát a közösség akaratának.

Két levelét tartalmazza a Biblia. Nézzük meg, hogyan szól ezekben önmagáról:

• „Péter, Jézus Krisztus apostola, a Pontusban, Galáciában, Kappadóciában, Ázsiában és Bithiniában elszéledt jövevényeknek.” (1Pt 1,1)

• „Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, azoknak, akik velünk egyenlő drága hitet nyertek a mi Istenünknek és megtartónknak, Jézus Krisztusnak igazságában.” (2Pt 1,1)

• „A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs, és a Krisztus szenvedésének tanúja, s a megjelenendő dicsőség részese…” (1Pt 5,1)

Péter mint Kéfás, azaz kőszikla, így ír a kövekről:

• „Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által.” (1Pt 2,5)

• „Azért van meg az Írásban: Ímé szegletkövet teszek Sionban, amely kiválasztott, becses; és aki hisz abban, meg nem szégyenül.” (1Pt 2,6)

Szó sincs arról, hogy Péter valamilyen kiváltságos vezetőnek tekintené önmagát.

Pál három apostolt említ (Gal 2,9), Jakabot, Pétert és Jánost, akik oszlopok gyanánt tűntek fel. Pétert nem emeli ki külön. 

 

Máté 16,18 értelmezése a korai egyházban 

A korai egyház képviselői jellemzően nem Péter személyére vonatkoztatták a „kőszikla” jelképét. Mivel korban közelebb voltak az eseményhez, jobban is értették Jézus szavait. Álljon itt két idézet vizsgált igehelyünkkel kapcsolatban:

„A kőszikla, melyre Urunk egyházát építette, nem Péter személye, hanem az általa adott hitvallás volt.”[7]

„Ha arról lenne szó, hogy az egyház Péterre épül, ugyanígy a többi apostolra is épülhetne. De a kőszikla Jézus Krisztus.”[8]

A Justinustól (100–165) és Jeromostól (340–420) való sorok jól mutatják azokat a véleményeket, amelyek korukra jellemzőek voltak, de azt is, hogy már akkor is lábra kaptak téves értelmezések, amelyekre így válaszoltak.

Az óegyházi hagyomány szerint előfordulhatott-e, hogy valamelyik apostol vagy püspök kivételezett helyzetbe kerüljön? Az alábbi idézet arról tesz bizonyságot, hogy nem:

„Miután [az apostolok] a különböző vidékeken és városokban hirdették az igét, elöljárókat állítottak mindenütt, akiket próbára tettek a Lélekben, a püspököket és a diakónusokat, azok számára, akik hinni fognak. És ez nem volt újdonság, mert a régi időkben is írtak már a püspökökről és a diakónusokról. A mi apostolaink is éppen ilyen jól tudták Urunktól, Jézus Krisztustól, hogy irigykedés támad a püspökség neve miatt. Mivel mindezeket tökéletesen tudták előre, felállították az előbbiekben említetteket, a továbbiakra pedig azt a rendelkezést adták, hogy mikoron majd ők is elszenderülnek, adják tovább más, kipróbált férfiaknak szent szolgálatukat.”[9]

Viszont megfigyelhető a római primátusi igény csírája is:

„De mivel nagyon hosszú lenne ebben a kis könyvben valamennyi egyháznak utódlásait felsorolni, itt csak a legnagyobb, a legrégibb és mindenki előtt ismert egyháznak, annak, amit a két dicsőséges apostol, Péter és Pál Rómában alapított és szervezett, az apostoloktól átvett hagyományát és a püspökök sorozata révén egészen napjainkig hirdetett hitét ismertetjük, s ezzel minden tévtanítót megszégyenítünk. Ezzel az egyházzal, nagyobb tekintélye miatt, minden egyháznak egységben kell lennie, vagyis minden hívőnek a földkerekségen, amelyben [ti. a római egyházban] a világ összes egyházának vezetői által mindenkor meg van őrizve az apostoli hagyomány.”[10] Irenaeus (140–200) írása tükrözi Róma törekvését önmaga elismertetésére, de a két vértanú apostolt még egyenrangúként említi, és nem beszél egyikük püspökségéről sem. Nem is beszélhet, hiszen a püspökségek az i. sz. 60-as években – amikor mártírhalált haltak – még nem léteztek. Az apostolok sem álltak egy-egy közösség élére, hiszen az evangéliumot hirdetni távoli vidékekre is elutaztak. A születőben lévő kereszténység más minőségű szolgálatot kívánt tőlük, mint egy püspökség vezetése. 

 

BBC206166
 
Rembrandt: Péter imája Tábitha feltámasztása elõtt (Ap csel 9,40)
   

 

Mikortól következett be az igehely értelmének elhomályosodása? 

Az előzőekből látható, hogy a Péternek tulajdonított vezető szerep nem egyértelmű. Mivel ő sem tartotta magát elöljárónak, sőt hangsúlyozta a többi apostollal való egyenlőségét, nehezen érthető, miért akarják egyes érdekek az apostol szerepét túlértékelni. Péter – minden botlása ellenére – Jézus Krisztus követője, társa és tanítványa volt. Szerette és elfogadta Mesterét, amint azt hitvallása és nagyon is emberi féltése mutatja a Mt 16,13–28 igeszakaszban. Hallotta Jézus mondását: „Aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok; és aki első akar lenn közöttetek, az mindenki rabszolgája: mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,43–45) Elképzelhetetlen, hogy Péter túlságosan előtérbe került volna, vagy kiváltságosabb helyzetbe, mint tanítványtársai. Erre nincs utalás a Bibliában. Elkötelezetten szolgálta Istent Jézus mennybemenetele után, igyekezett minden téren az Úr akaratának engedelmeskedni. Képes volt félretenni a saját hagyományait, szokásait, amikhez előzőleg ragaszkodott, amelyekben felnőtt, ha azt az Úr kérte tőle. Erre szép példa Kornélius és háza népének megkeresztelése (Ap csel 10,1–48). Azt is láthatjuk, amint az apostoltársak kérdőre vonják miatta (Ap csel 11. fej.). Társainak reagálása kiszámítható volt, Péter mégsem félt megtenni azt, amit Isten kért tőle. Szolgált, ahogyan arra Krisztus tanította.

Az óegyházi hagyomány – bár tisztelettel övezte Péter alakját – nem emelte személyét olyan fontos posztra, mint I. Leó (440–461) alatt történt. Az apostoli kortól kezdve Leóig úgy tűnik, többnyire értették a Mt 18,16-ban leírt mondást; nem Péterre, hanem elsősorban a hitére, hitvallására vonatkoztatták. „Az V. század közepére viszont a római pátriárka már Itália leggazdagabb földesura volt, ráadásul nem állt felette az a politikai (császári) hatalom, amelyet a konstantinápolyi pátriárka kénytelen volt elviselni, hiszen ő a bizánci császár udvari püspöke, alárendeltje volt.”[11]

Amikor 330-ban a birodalom központja Konstantinápoly lett, a római püspökség elvesztette politikai súlyát. Róma magára maradt a fenyegető külső támadások árnyékában. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – a római pátriárka erősíteni tudta saját hatalmát. A birodalom 395-ös szétválása után ez a folyamat felerősödött.

A hivatalos vatikáni álláspont ragaszkodik ahhoz, hogy a pápaság Péter apostoltól ered, tényként állítják, hogy az első pápa Szent Péter volt. A helyzetüket úgy értelmezik, hogy mivel a pápák Péter utódai Róma püspöki székében, ezért az apostol valamennyi szellemi képessége, erkölcsi kiválósága, valamint a Jézus által neki adott ígéretek és a számára biztosított hatalmi jogkör automatikusan, feltétel nélkül átszáll pozícióbeli utódaira, a római pápák mindegyikére.

Péter apostol azonban soha nem volt római pápa. Egyetlen megnyilatkozásában sem nevezte magát így, és sehol a legcsekélyebb utalást sem tette arra, hogy betöltött volna efféle funkciót. A korabeli dokumentumok egyikében sem található a Péter apostol római pápaságát alátámasztó egyetlen megjegyzés sem. Az is rendkívül vitatott, hogy Róma püspöke lett volna. Ez az állítás a katolicizmus államvallássá válásának időszakában, Róma fokozódó hatalmi igényeinek idején jelent meg legelőször, 354-ben, a Catalogus Liberianus dokumentumban, amely szerint Péter huszonöt éven át volt római püspök, egészen Néró császár koráig. Ezzel szemben 200 körül Irenaeus még csak az alapításban való közreműködésről beszél, és nem a római gyülekezet évtizedeken át tartó kormányzásáról püspökként. Az Újszövetség határozottan állítja, hogy Péter a zsidó keresztények, Pál pedig a pogány keresztények főapostola, így Péter, ha pápa lett volna is, csakis a zsidó származásúak felett lehetett volna az; illetve ha lenne pápai hatalom a nem zsidókból álló gyülekezetek fölött, annak mindenképpen Páltól kellene erednie. Péter pápasága tehát az Újszövetség alapján önmagában is ellentmondás. 

 

Az igehely értelmezése a reformáció korában 

A katolikus egyház életét megújítani akaró mozgalmak a középkor folyamán szinte állandóan jelen voltak az egyházon belül. A feszültségek a XVI. század első felében robbanásszerűen törtek a felszínre. Az ekkor meginduló vallásmegújító mozgalom túllépett addigi keretein. A reformáció – szándéka ellenére – nem megújította az egyházat, hanem új egyházakat hozott létre, megtörve a katolikus egyház egyeduralmát.

Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes, a wittenbergi egyetem (Szászország) tanára, 1517-ben, 95 pontban foglalta össze tanait a Szentírásról és az egyházról, s tételeit a vártemplom kapujára tűzte ki. Elhatározásához, hogy leírja e tételeket, vitára szólítva kora egyházi gondolkodóit, az utolsó lökést a búcsúcédulákkal való visszaélés adta.

Munkáiban megfogalmazta a „négy sola” elvet: sola fide (egyedül hit által), sola gratia (egyedül kegyelemből), sola Scriptura (egyedül a Szentírás), solus Christus (egyedül Krisztus). Mivel ragaszkodott a Szentíráshoz – mint Isten eredeti és támadhatatlan kinyilatkoztatásához –, ezért az Írás tanulmányozása szinte kötelezővé vált követői számára. Lefordította német nyelvre a Bibliát, ezzel lehetővé tette, hogy az emberek szélesebb rétegeihez jusson el Isten szava, mint addig bármikor a történelem folyamán. Példája nyomán növekedett a nemzeti nyelvű Biblia-fordítások száma, többek között a magyar nyelvű fordítás is elkészült, Károli Gáspár jóvoltából. Az, hogy a Biblia széles rétegek számára elérhetővé vált, természetesen  magával hozta, hogy a Mt 18,16 igehely tanulmányozása velejárója lett a reformációnak, annál is inkább, mivel a pápaság erre a kijelentésre alapította hatalmát és méltóságát.

Kálvin az Institutióban így írt: „Az Újszövetségből semmi olyant nem tudnak felhozni, amivel vélekedésüket bizonyíthatnák, kivéve azt a mondást, amit Krisztus egy apostolhoz intézett: Te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem ki az én anyaszentegyházamat (Mt 16,18). Továbbá: Péter szeretsz-é engemet? Legeltesd az én juhaimat! (Jn 21,16) De ha azt akarják, hogy ez a bizonyítás megállhasson, akkor ki kell előbb mutatniok azt, hogy arra van bízva az összes egyházak feletti hatalom, akinek Krisztus megparancsolta, hogy az ő nyáját legeltesse; s hogy a megkötés és feloldás nem jelent egyebet, mint az egész világ feletti uralmat. De amint Péter az Úrtól kapta a parancsot, éppen úgy inti ő az összes presbitereket arra, hogy legeltessék az egyházat (1Pt 5,2). Ebből következtethetjük azt, hogy Krisztus említett mondása vagy nem adott semmi kiváltságot Péternek a többiek fölött, vagy hogy Péter azt a jogot, amelyet kapott, a többiekkel egyformán megosztotta.[12] 

 

Máté 16,18 szerepe a római katolikus egyház életében 

A római katolikus egyház tanítása szerint a kereszténység és az egyház Palesztinában keletkezett, Augustus (Kr. e. 31–Kr. u. 14) és Tiberius (14–37) idején. Az egyház krisztusi alapítását a katolikus teológia Máté evangéliumára hivatkozva magyarázza („Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.” – Mt 16,18). Szerintük Krisztus valamennyi apostolának – és utódaiknak, a püspököknek – megadta az apostoli küldetést és az egyházkormányzati jogosultságot. Péter apostol a többiekkel egyenrangú volt, mégis, a Péternek adott különleges hatalom az egyházon belül alkotmányjogi természetű, és így örökletes. A római egyházközösség a kezdetektől kiemelt szerepet játszott az egyházon belül, mert alapítójának Péter apostolt tekintették, aki az apostolok között különleges helyet foglalt el. Ebből kiindulva a római püspököt is megillette – legalábbis a katolikus szempontból – az ún. primátus, a püspökök közötti elsőbbség.

I. Leó pápa (440–461) elődeinél is jobban próbálta érvényesíteni a pápa egyetemes püspöki hatalmát: úgy vélte, hogy amint Péter első volt az apostolok között, a pápa is első a püspökök között. A Péter-kultusz az ő nevéhez fűzhető. Kimondta, hogy a római primátus a Kelet egyházára is érvényes. A kalcedoni zsinat (451) azonban ezt visszautasította, és Bizánc pátriárkájának ugyanazokat a jogokat adta, mint amelyek Róma püspökét illették meg. III. Valentinianus császár (425–455) azonban 455-ben rendeletet adott ki, amelyben megerősítette, hogy Péter apostol utódaira nemcsak a legfelsőbb bíró tisztét, hanem az egyház legfőbb irányítását és a legfőbb tanítói hivatalt is ráruházta.

Ez a szemlélet VII. Gergely pápa (1020/25–1085) idejében, a pápa joghatóságát leíró ún. Dictatus papae (a pápa irata) 27 tételében csúcsosodik ki.

A katolikus egyház katekizmusa a következőket tartalmazza:

„869 Az Egyház apostoli: maradandó alapokra épült, a Bárány tizenkét Apostolára [vö. Jel 21,14]; lerombolhatatlan [vö. Mt 16,18]; tévedhetetlenül megmarad az igazságban; Krisztus kormányozza Péter és a többi Apostol által, akik jelen vannak utódaikban, a Pápában és a Püspökök kollégiumában.

881 Az Úr egyedül Simonból, akinek a Péter nevet adta, alkotta meg Egyháza szikláját. Neki adta az Egyház kulcsait [vö. Mt 16,18–19]; őt az egész nyáj pásztorává tette [vö. Jn 21,15–17]. Azt az oldó és kötő hivatalt azonban, amit Péter kapott, a fejével kapcsolatban álló apostolkollégium is megkapta [Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, LG 22]. Ez a pásztori hivatal, mely Péteré és a többi apostolé, az Egyház alapjaihoz tartozik. A római Pápa primátusa alatt a püspökök folytatják.”[13] 

 

Az igehely értelmezése napjainkban 

Amint láthattuk, a római kereszténység ragaszkodik az igehely I. Leó pápa óta kialakított értelmezéséhez. Bár vannak a táborukban kételkedők, sőt a pápai hatalom kritizálói is: ilyen kritikus Peter de Rosa, aki magát katolikus vallásúnak vallva írta meg Krisztus helytartói című, nagy vitákat kiváltó művét. Az írása elleni támadások a vatikáni egyházjog és a szenthagyomány szigorúságának figyelembevételével érthetők, pedig egyértelműen a pápai hatalom saját erkölcsi mércéjét kéri számon azokban a részekben is, ahol a Péterre vonatkozó hagyományokat boncolgatja. Így ír: „Ami pedig a világméretű hatalmi igényt illeti, vajon Péter, amikor Antiochiában vagy Rómában prédikált a kicsi gyülekezeteknek, gondolhatott-e arra, hogy az egész egyház felett hatalommal rendelkezik? Ez a gondolat még váratott magára – addig, amíg a kereszténység a Római Birodalom részévé vált. De még ezt követően is időre volt szükség ahhoz, hogy a pápaság elég szilárd legyen az ilyen igény bejelentésére.”[14]

Poupard bíboros, aki tagja többek között az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációnak, a Népek Evangelizációja Kongregációnak, a Katolikus Nevelés Kongregációjának, a Vallások Közötti Párbeszéd Pápai Tanácsának, így ír: „Bárhogy áll is a dolog, a Péterrel kapcsolatos újszövetségi képekből – hithirdető halász, pásztor, mártír, különleges kinyilatkoztatások tanúja, az igaz hit megvallója és tekintéllyel védelmezője, megtérő bűnös – nyilvánvaló, hogy tekintélye a rendíthetetlen szikla tekintélye, szava pedig a testté lett Ige kinyilatkoztatott tanításának hiteles megvallása.”[15]

A Vatikáni Figyelő 2009. február 23-i híre tükrözi az akkori pápa elődei gondolkodásának megfelelő állásfoglalását: „Noha az idén Szent Péter székfoglalásának liturgikus ünnepe (február 22.) vasárnapra esett, a Szent Péter-bazilikában főünnepként ülték meg. A Szentatya pedig a déli Úrangyala imádság alkalmával megemlékezett róla. XVI. Benedek rámutatott: Szent Péter széke Róma püspökének hatalmát jelképezi. Ő sajátos szolgálatot hivatott ellátni az egyházban – a pápai primátus gyakorlása révén –, amint azt legutóbb a II. vatikáni zsinat Lumen gentium hittani rendelkezése is megerősítette.”[16] A IV. századtól kezdve ünneplik ezt az ünnepet, az egyház egységének kifejezésére. Péterre, a kősziklára emlékeznek vele.

Az apostol nevének értelmezését vitatja John Marco Allegro professzor, a Manchesteri Egyetem filológiai tanszékének neves előadója, a holt-tengeri tekercsek megfejtésén dolgozó tudóscsoportok egyik vezető tagja. Az a véleménye, hogy Jézus nem nevezhette Pétert kősziklának, mivel görög nyelvre csak később fordították le az eredetileg arameus–héber nyelven írt evangéliumokat. Szerinte a Péter apostol neve melletti Cephas szó az arameus kepha szóval függ össze, amelynek jelentése: orvos, gyógyító, jövendőmondó.[17]

Cserháti Mátyás biológus, a Protestáns Teremtéskutató Kör tagja, aki tisztában van a katolikus egyház tanításaival is, az e tanulmányban is többször idézett katolikus Depositum hitvédelmi lap néhány állításával vitatkozva írta a következőt: „Elsősorban Jézus nem azt mondja Péternek, hogy »te Péter vagy, és rád fogom felépíteni egyházamat«, hanem »erre a kősziklára«. Egyrészről teljesen helytálló, hogy a Biblia többi részével összhangban a protestáns értelmezés szerint Jézus a Kőszikla, még akkor is, ha a katolikusok arra mutatnak rá, hogy a Jn 1,43 szerint Péter, vagyis Kéfás a kőszikla. Ez és az összes többi bibliai igevers, amely a Kősziklát megnevezi, döntő többségben Jézust vagy az Atyát jelöli meg kősziklaként. Kiragadni a Jn 1,43-at és a Mt 16,18-ra alkalmazni csúsztatás.”

Ezek az idézetek csak ízelítőt jelentenek a téma manapság is sokszínű megközelítéséből. Láthatjuk, hogy a vita nem csillapodott. A vatikáni álláspontban annyi enyhülés tapasztalható, hogy nem átkozzák ki azt, aki meg meri kérdőjelezni Péter szikla és alap voltát, illetve a neki tulajdonított hatalmat és szerepet. Egyes kutatók a Kéfás név jelentését is más értelmezésben használják. Azt valószínűsíthetjük, hogy Krisztus nem Pétert tette az egyháza alapjává, de hogy mi volt szójátékának eredeti értelme, ma még nem tudjuk. 

 

Ki az a kőszikla, amelyen az egyház épül? 

Összefoglalva eddigi tanulmányunkat, egyet kell értenünk Peter de Rosa megállapításával: „Az egyházatyák számára Péter apostolnak a hite – vagy az Úr Jézus, akiben Péter hitt – a kőszikla, s nem maga Péter. Valamennyi nagy zsinat, a IV. századbeli niceaitól a XV. században tartott konstanzi zsinatig mind egyetértett abban, hogy Jézus Krisztus az egyháznak egyetlen fundamentuma, azaz ő a kőszikla, amelyre az egyház épül.”[18] Ki az a kőszikla, amelyen egyház épülhet? Kimondhatjuk, hogy Jézus Krisztus, Isten Fia, a mi Megváltónk, aki nem szorul arra, hogy emberi helytartót állítson maga helyett. Az ő helyettese a jelenleg is közöttünk munkálkodó Szentlélek, amint ezt éppen ő maga jelentette ki, több ízben is.

 

 

 

Jegyzetek 

[1]     http://www.bkiado.hu/Filosz/Szimbólumtár.

[2]     http://www.depositum.hu/szikla.html#nevvalt.

[3]     http://www.depositum.hu/index.html.

[4]     Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere. Magyar Református Egyház, Ref. Főiskolai Könyvnyomda, Pápa, 1910, 388.

[5]     II. Helvét hitvallás. XVIII. fejezet – Az anyaszentegyház szolgái, azok rendeltetése és kötelességei. BibliaTéka, CD-ROM.

[6]     Kálvin János, i. m., 387.

[7]     Justinus Martyr: Dialogus cum Tryphone. Opera, 225. Idézi A. Guyot: Les Péres de l’Église et la tradition. Genf, 1955, 55.

[8]     Hieronymus: Matth. XVI. Comm. In Psalmos LX. Idézi Guyot, i. m.

[9]     Római Szent Kelemen: Levél a korintusiaknak. 42,4–5; 44,1–3. (Kr. u. 96.) Idézi: http://www.depositum.hu/apostolitekintely.html#oker.

[10]   Irenaeus: Az eretnekségek ellen. (Kr. u. 189.) Idézi: http://www.depositum.hu/apostolitekintely.html#oker.

[11]   Tonhaizer Tibor: Egyetemes egyháztörténelem. Spalding Alapítvány, Budapest, 2003, 88.

[12]   Kálvin János,  i. m., 392.

[13]   Forrás: www.depositum.hu.

[14]   Peter de Rosa: Krisztus helytartói. Panem Kft., 1991, 44.

[15]   Paul Card. Poupard: Miért van pápánk? Szent István Társulat, Budapest, 1986, 18.

[16]   Forrás: http://vatikanifigyelo.freeblog.hu/categories/canonicum.

[17]   Forrás: http://www.harmonet.hu/kutyu-es-tudomany/1463-peter-apostol-neve.html.

[18]   Peter de Rosa, i. m., 43.

 

 

(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat 2013/2. számában)

 

 

 

További cikkeink:

Egyes gyülekezeteink átmenetileg bezárnak

2020. szeptember 25.

Kedves érdeklődők, a járvány őszi fellángolását követően gyülekezeteink egy része átmenetileg szünetelteti alkalmait. Az országos beosztásunk jobb oldali oszlopában látható, mely gyülekezetek vannak még nyitva. Ezeken a helyszíneken továbbra is kérünk mindenkit az egészségügyi szabályok fokozott betartására. Online alkalmaink nem szűnnek meg. Weboldalunk jobb oldalán található "Youtube élő adás" feliratra kattintva szombat délelőttönként tizenegy órakor élő istentisztelet látható. Továbbá Youtube csatornánkon és médiatárunkban rendelkezésre állnak korábbi video- és hanganyagaink.

Mindenkit szeretettel látunk!

Reményik Sándor: A fordító

2020. október 30.

„Csuda, mint megszentelte és megáldotta Isten Károlyi fordítását! Ezzel a fordítással élnek mindenféle vallású magyarok, a római katolikusokon kívül, akik nagyobbára a Káldi fordításához tartják magokat köteleseknek. Sokszor is nyomtattatott ez ki az időtől fogva mindenféle formában. Vagyon is ez értelmes, szép magyarsággal, amelyet utána is pallérozgattak a tudós emberek, mikor újólag kinyomtatták.” (Bod Péter: Magyar Athenas, 1766)

A Biblia a menny üzenete

2020. október 30.

A reformáció emléknapján, október 31-én emlékezzünk arra, hogy a reformáció idején az evangélium felfedezése természetes úton vezetett a „sola Scriptura” („egyedül a Szentírás”) elvéhez, hiszen világossá vált, milyen kincseket rejt a Biblia, amely Isten kinyilatkoztatásának vallja magát.