Gondolatok egy megrendítő vers kapcsán

Kerestem egy verset a könyvtáramban levő Kosztolányi-kötetben. Lapozás közben rábukkantam a költő Politika című versére a Hátrahagyott versek szekcióban. A döbbenet erejével hatott rám, és bibliai asszociáció villant a gondolataimba. Íme a vers:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Beh jó volt hajdan lehúnyni a szemem,

s gondolni elalvás előtt az emberekre.

De láttam aztán őket együtt, együtt:
egy sziklaperemre hajtották a szekeret,
hajrázva vontatták, szilaj tüzérlovakkal,
föl a meredélyre az emberiségnek
szent szekerét, s mindenki kiáltott,
félre, ti gyávák, föl-föl előre.
Verték a lovakat, véres ostorokkal,
vérzett a tomporuk, vérzett a csüdjük,
és vérzett az emberek szeme is.

Majd láttam aztán őket újra együtt:
kikapták a gyeplőt a vad gyilkosok kezéből,
s húzták lefelé, a szent szekeret
le a porba, piszokba, a semmi szemétbe,
míg lerogyott egy bűz-pocsolyába,
békák, dögök közé, és ott rekedt meg.
Verték a lovakat, kantárral, hevederrel,
sáros lett a fejük, a szügyük, a hátuk,
és sáros lett az emberek szeme is.

Most már nem tudok elaludni, de ébren lenni sem,
félek az éjben és félek a fényben,
jajgatva tusakszom, gyűlöljek, szeressek?
Ha pedig valaki kérdi, hogy míly párthoz tartozom,
úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való.

Egyedül megyek az utcán.
Lehajtom a fejem és sírok. 

Ami e versben foglaltatott, az örök érvényű igazság. Nem egyszerűen az akkori, avagy a mindenkori politikáról szól, aktuális tanulságokkal, hanem az emberi történelem tragikus körforgásának ábrázolása. Történelemfilozófia. Körülbelül azt fejezi ki, amit az alábbi tömör szentencia: „Könnyebb a világot összetörni, mint megjavítani.” (Ellen G. White)

Sajnos igen ritka, hogy olyan ember kerül a politika vagy a történelem színpadára jelentős szereplőként, aki – még ha nem is istenhívő – önzetlenül, tisztességesen és felelősségteljes módon akar emberek javáért fáradozni, küzdeni. Mindazonáltal nem kizárt ilyen személyek hatalmi pozícióba jutása, de ez kegyelmi pillanat a történelemben. A Bibliában olvashatunk arról, hogy az ilyen szereplőket a menny is támogatja (Ésa 45,1–5; Dn 11,1). Pozitív epizód csakis a háttérből ható isteni munkálkodás eredményeként valósulhat meg a történelemben. Hívő keresztények ennek tudatában szívlelik meg a biztatást: „Tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért, királyokért és minden méltóságban lévőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel.” (1Tim 2,1–2)

Azért is aktuális a vers, mert mind többet hallani, olvasni azt az újfajta keresztény hitvallást, hogy a kereszténység küldetése: jobbá tenni ezt a világot. Ez év január 28-án az ökumenikus imahét végén például ilyen célért imádkoztak a jelenlevők: „Kérték az örökkévaló Istent, hogy vezessen és tanítson mindeket, hogy […] toleráns világot építsünk.” Mintha teljesen törlődött volna sokak emlékezetéből Jézus kijelentése: „Az én országom nem e világból való.” (Jn 18,37) Továbbá az a tömör ige is, amely a keresztény reménység summáját tartalmazza: „Új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakozik.” (1Pt 3,13) Még ilyen megfogalmazással is találkozunk: „Ha a Lélek vezérel bennünket, akkor nem olyan uralomban reménykedünk, amely majd egyszer valamikor eljön, hanem azért könyörgünk, hogy Isten országa épüljön bele a föld uralmi rendszereibe.” (Jörg Zink: Egyetemes egyház, de mikor?, Kálvin Kiadó, Budapest, 2003, 182. o.)

A költő drámai ábrázolása mögött az ősellenség sötét sziluettje tűnik fel a Biblia-olvasó keresztény számára. Ő az a valóságban, aki hajtja az embereket a sziklaperemre, aztán onnét visszarántva le a sárba, és így tovább, és így tovább… Ézsaiás prófétikus énekét juttatta eszembe a vers az egykori Babilon királya mögött álló sötétség fejedelméről: „Akik látnak, rád tekintenek, és elgondolják: Ez a föld ama háborgatója, aki királyságokat rendített meg? Aki a föld kerekségét pusztasággá tette, városait lerontotta, és foglyait nem bocsátotta haza?” (Ésa 14,16–17)

A vers a költő sírásával ér véget. Ez felidézett bennem két sírást, amelyről a Bibliában olvashatunk. János apostol sír az Apokalipszis látomássorozatának egyik jelenetében: „Azért én igen sírtam, hogy senki nem találtatott méltónak…” (Jel 5,4) János azt élte át látomásában, hogy keserves, kimondhatatlanul keserves sírásra lenne ok, ha nem volna Megváltó. Kosztolányi Dezső nem volt hívő keresztény, de ráérző, a felszín mögé látó költő. A vers megírásának ihletett pillanatában mélyen átérezte, hogy az emberiség sorsa sírni való, kilátástalan. Milyen hálával tartozunk Istennek azért, hogy Jelenések könyve 5. fejezetét tovább olvasva ezzel a felszabadító bátorítással találkozunk: „Ne sírj, ímé győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, Dávid gyökere…” (5. vers) A könyv végén pedig bemutatkozik az, akire e reménység és vigasztalás vonatkozik: „Én, Jézus küldtem az én angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek… Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága, ama fényes és hajnali csillag.” (22,16)

A másik sírás, amely felidéződött bennem a költő versének utolsó sorát olvasva, Jézus nagy prófétikus beszédének ez a részlete: „Akkor feltetszik az Emberfiának jele az égen. Akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt 24,30) Akik az emberi történelem egyre megrendítőbb drámájában várják a megígért, végső isteni beavatkozást, azok számára a fenti igében említett sírás a rettenetes nyomás alóli felszabadulás sírása, az öröm és a hála sírása lesz.