Keresztény Advent Közösség
Hírek, aktualitások Elemzések, tanulmányok Testi-lelki egészség Biblia

„Sötétségből világosság ragyogjon”

Dátum: 2018. március 13. Szerző: Vankó Zsuzsanna Forrás: Kürtszó

Október 31-e a reformáció emléknapja minden esztendőben, azonban a reformációra való emlékezések tartalma egyre kevésbé hiteles, a reformáció valódi szellemiségét egyre kevésbé tükröző. Annál fontosabb, hogy méltóképpen emlékezzünk a XVI. századi reformációra: tények felidézésével és a reformáció lényegére irányítva a figyelmet. Továbbá ne csupán a kiindulópontként számon tartott nevezetes eseményre, a kilencvenöt tétel kiszögezésére emlékezzünk, hanem a reformáció első évtizedeire is, ennek az időszaknak elvhű, áldozatkész, példaképül szolgáló szereplőire. A nemzetközi vonatkozások mellett ne feledkezzünk meg a magyarországi reformáció történetéről sem, amely valóban inspiráló.

Mi történt a reformáció kezdetén?

Ha röviden akarnánk meghatározni, mi történt a reformáció kezdetén, akkor leginkább egy bibliai ige segítségével ragadhatjuk meg a lényeget: „Isten, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon, Ő gyújtott világosságot…” (2Kor 4,6) Eredetileg az egyes személyek újjászületésével kapcsolatban mondja ezt az ige, de ugyanúgy érvényes azokra a történelmi időszakokra is, amikor az isteni kinyilatkoztatás, az evangélium világossága hirtelen felragyog a sötétségben.

Az idézett ige párhuzamot von a természeti világ teremtésével, amikor a kietlen, sötét földgolyó felett felhangzott Isten szava: „Legyen világosság!” (1Móz 1,3) Hiszen ugyanolyan isteni teremtő hatalom kell ahhoz, hogy a lelki értelemben vett sötétségben világosság gyulladjon, mint szükséges volt egykor, a Föld teremtésénél, hogy világosság áradjon arra a helyre, ahol Isten földi teremtményei lakoznak majd.

Természetesen akkor helyénvaló a szóban forgó igére való hivatkozás a reformációval kapcsolatban, ha fenntartjuk, hogy indokolt „sötét középkor”-nak nevezni az előző időszakot. Ez ugyanis mára kérdésessé vált. Míg a történészek egyik tábora „virágzó középkort”1 emleget, mások fenntartják a „sötét” jelzőt. Húsz évvel ezelőtt ezen a címen jelent meg könyv a középkorról: A rettegések évszázadai. Ebben a könyvben idéz a szerző, Tímár László néhány sort Aquinói Tamástól, aki a középkori kereszténység meghatározó teológusa volt:

„Hajtsd meg fejedet úrnőd, a megcáfolhatatlan teológia előtt, mert az emberi ész alacsonyabb rendű, mint az isteni bölcsesség. Ne lépd át tehát ezt a küszöböt, ne hagyd el ezeket a falakat, mert az emberi észnek határa van, nem tudhat meg mindent. Ha pedig megszeged ezt a tilalmat, ha megint csak szabad akarsz lenni, szigorú büntetés vár rád: az eretnekeket a halál várja.”2 

 

 Ez volt a középkori világkép lényege, amelynek a kötelező volta maradéktalanul érvényesült a gyakorlatban. Ha a „megcáfolhatatlan teológia” az Istenről való hiteles beszéd, isteni kinyilatkoztatáson alapuló tudomány lett volna, akkor az Aquinói Tamástól idézett első két mondat még helytálló is lenne. A harmadik mondat azonban már semmiképp nem volna elfogadható ez esetben sem, mert Isten meghagyja, sőt messzemenően tiszteletben tartja az ember szabad választását. Senkit nem kényszerít – sem enyhébb, sem súlyosabb szankciókat kilátásba helyezve – az igazság követésére. A középkor „megcáfolhatatlan teológiája” azonban nem az isteni kinyilatkoztatáson alapult.

 

A fal áttörése

Hogyan történhetett, hogy az említett „falat” a reformátorok és a tanításaikkal azonosuló prédikátorok hirtelen áttörték, a súlyos szankciók kockázatát is vállalva? Mi a magyarázata a hirtelen változásnak? Hangsúlyt tennék a hirtelen szóra. Talán nem mindenki előtt ismert, hogy Lutherrel szinte egy időben, tőle függetlenül, Svájcban és Franciaországban is világosság gyulladt. Svájcban Zwingli, Franciaországban Lefčvre lépett föl, mindketten a Szentírást vallották mércének a középkori egyház tanításai ellenében.

Bámulatos, hogy Magyarországra is milyen gyorsan eljutottak Luther iratai, és kezdtek hatni a reformáció eszméi. Ezt dokumentálja a híressé vált 1525. évi IV. törvénycikk: „A lutheránusok szintén mind kiirtandók az országból, s bárhol találtatnak, nemcsak az egyházi, hanem a világi személyek által is akadály nélkül fogattassanak el és égettessenek meg.”

 Luther Márton V. Károly császár előtt Wormsban

Ha hét évvel a németországi reformáció kezdete után már ilyen szigorú törvényt kellett hozni a lutheránusok ellen, akkor ez azt mutatja, hogy rövid idő alatt jelentősen elterjedtek Magyarországon a reformáció tanai. E törvényt megelőzően már 1524-ben is megégettek Buda határában egy János nevű embert, aki Luther iratait hozta Magyarországra. 1525-ben pedig Báthory István nádor égettetett meg három lutheránust a birtokain. Brodarics István a következőket írja 1533. augusztus 1-jén a pápának a lutheranizmus magyarországi terjedését panaszolva: „Luther és az őt követők tanai szinte már egész Magyarországon elterjedtek, némely helyeken pedig (…) mindent az ő tanai szerint kezdenek végezni és prédikálni. A papok nyíltan megnősülnek, a búcsúk, a felmentések és más effélék (…) ma megvetésben részesülnek. Mi sem tudjuk, akik az Apostoli Székre figyelünk, mit válaszoljunk az ilyen dolgokra, vagy miképpen cáfoljuk meg vélekedésüket.”4 

Csodálatra méltó az is, hogy 1525-ben már az erdélyi szászok között is terjed a reformáció, és végül olyan távoli helyen lesz a központja, mint Brassó, a nagy tudású Johannes Honterus tevékenysége folytán.

A nehéz körülmények ellenére sorra születtek a nemzeti nyelvű Biblia-fordítások, és létesültek a reformáció szellemiségét képviselő iskolák. Újra feltehetjük a kérdést: hogyan mehetett ez végbe ilyen hirtelen? Annak ellenére, hogy „a fal áttörése” nem történhetett áldozatok nélkül.

 

Magyar reformátorok

Az előbbiekben már szóltunk a reformáció első magyar mártírjairól. Csak azért nem lett általánossá és tömegessé a lutheránuségetés

 Szegedi Kis István

 Magyarországon, mert az 1525-ös törvény végrehajtását megakadályozta az 1526-os mohácsi vész. Ismert tény, hogy a török hódoltság területén viszonylag szabadon lehetett a reformáció tanait hirdetni és követni. Mindazonáltal a magyar reformáció zászlóvivői igen súlyos üldöztetéseket szenvedtek Budán, és különösen a Felvidéken. Érdemes számba venni, hányszor vetették börtönbe a magyar Luthernek is nevezett Dévai Bíró Mátyást, aki eljutott a pokol és a purgatórium tagadásáig, a szentek alvásáról szóló meggyőződésig, Mária és a szentek tiszteletének elutasításáig. Az utóbbival kapcsolatban érdemes idézni néhány sorát: „A barátok sztentori hangon hirdetik, hogy István, a magyarok első királya Szűz Máriának ajánlotta föl az országot. Ezért őt még a pénzérme verete is az ország Patrónájaként viseli. De ha így van, akkor állítom, hogy a királynak fogalma sem volt a hit természetéről és jellegéről, tudniillik, hogy az egyedül Istenhez folyamodik, és egyedül Krisztusra szegezi tekintetét.”5 

Megemlékezhetünk a kevésbé ismert Fischer András reformátorról is, akit a krasznahorkai várfalról taszítottak le. A korabeli feljegyzések szerint bámulatos módon felállt és elmenekült, noha fejjel egy sziklára esett. Feleségét azonban, aki lutheránusnak vallotta magát, másnap vízbe fojtották. Fischer András mégsem tört meg, folytatta prédikátori szolgálatát, további veszedelmek közepette.

 

A reformáció első két mártírja

De ne csak a magyar mártírokról emlékezzünk meg! A reformáció első mártírjai Ágoston-rendi szerzetesek voltak, akiket 1523. július 1-jén Brüsszel piacán megégettek. Luther még ebben a hónapban bátorító levelet írt a németalföldi keresztényeknek, amelyben megemlékezik e két mártírról, és idézi a párbeszédet, amely kihallgatásukkor a vádlottak, valamint Hochstrass főinkvizítor és társai között folyt:

 

„Kérdés: Mit hisznek?

Válasz: A keresztény hitvallás tizenkét tételét, a bibliai könyveket, az evangéliumi iratokat és az egy keresztény anyaszentegyházat, de nem azt az egyházat, amelyet a kérdezők hisznek.

A másik kérdés: Hiszik-e a zsinat törvényeit és az egyházatyákat?

Válasz: Amennyiben megfelelnek az isteni kinyilatkoztatás rendjének, és azzal nem ellenkeznek, akkor hiszik.

A harmadik kérdés: Azt is hiszik-e, hogy azok a halálos vagy kárhozatos bűnök, amelyek a pápa és az egyház törvényeit megszegik?

Válasz: Hiszik, hogy az isteni parancsolatok és tilalmak, s nem az emberi törvények üdvözítenek és ítélnek el.”6

 

Luther megörökíti levelében kivégzésük körülményeit is: „Amikor Hochstrass biztatta az elítélteket, hogy ha a fenti keresztény igazságnak mégis ellene mondanának, ereje vagy hatalma van elengedni őket, egyikük így felelt: »Ezek Pilátus szavai, és neked nem volna semmi hatalmad felettem, ha azt nem odafentről kaptad volna.« (Jn 19,10–11) S mindketten fennhangon mondták, hogy hálát adnak Istennek, amiért az ő igéjéért meghalhatnak. (…) Miközben kivezették őket, sokkal keresztényibb és jobb választ adtak, intették és tanították őket a zsoltárok éneklésével, és áldották Istent és Krisztust, a mi Urunkat, Dávid fiát kegyelméért és irgalmáért, amelyet, mivel a tűzhalál előtt még beszélhettek, áhítatosan hívtak segítségül.”7

 

Sola Scriptura

A fal áttörése nem történhetett igen nagy áldozatok nélkül, ezért csak mély meggyőződésű, állhatatos keresztények által valósulhatott meg. Sok mindent számba vehetünk, ami előkészítette a reformációt: említhetjük az előreformációs mozgalmak magvetését, a valdensek, a wiclifiták, a husziták bizonyságtevését, a humanizmus és a reneszánsz szellemi áramlatát, képviselőinek útkészítő eszméit és tevékenységét. Mindez mégsem ad teljes magyarázatot arra a bámulatos jelenségre, amely 1517-ben és az azt követő években volt tapasztalható. Ez abban állt, hogy Isten Igéje, a Biblia Európa-szerte a figyelem középpontjába került. Ez volt a fal áttörése, ez volt az óriási dolog. Újra a már idézett bibliai igére kell hivatkoznunk: „Isten, aki szólt, sötétségből világosság ragyogjon, Ő gyújtott világosságot…” Ez a végső magyarázat. Amint Luther mondta, a többit már elvégezte az Ige. Az az ige, amely „tűz és sziklazúzó pöröly” (Jer 23,29), amely „élő és ható, élesebb minden kétélű fegyvernél” (Zsid 5,12). Luther így írt erről: „Prédikáljunk! A többi Isten dolga. (…) Isten egyedül az ő igéjével többet tesz, mint te, én, és az egész világ velünk együtt. (…) Én semmit sem tettem. Egyedül az Ige végzett el mindent.”

Jézus hasonlata szerint a Szentírás olyan kincset rejt, hogy ha valaki egyszer rátalál, akkor örömest odaad érte mindent (Mt 13,44).

 

 Azért is fontos emlékezni arra a csodára, ahogyan a XVI. századi reformáció idején világosság támadt a sötétből, hogy elhiggyük: teljesedni fognak azok az ígéretek is, amelyek szerint az emberi történelem végidejében, Jézus visszajövetele előtt még egyszer lesz hasonló „világossággyújtás”. Isten beszéde, a Biblia igéi még egyszer a figyelem középpontjába kerülnek. Mondhatná valaki, hogy ez lehetetlen, hiszen ma talán annál is mélyebb sötétség van, mint a középkorban volt. Fogyasztói társadalom, nem olvasó – vagy csak bulvárlapokat olvasó – tömegek, akik egyre inkább hadilábon állnak a szövegértéssel, híjával vannak a gondolkodás képességének. Isten ígéretei azonban kétségtelenül teljesedni fognak. Eddig is mindig így volt, bármennyire képtelenségnek látszott előzőleg, hogy bizonyos ígéretek megvalósulhatnak.

Két igeszakaszt idézek csupán: „Lészen az utolsó időben, hogy erősen fog állni az Úr házának hegye… és özönlik majd hozzá minden nép…, mondván: Jertek, menjünk fel az Úr hegyére…, hogy megtanítson minket az ő útjaira…, mert a tanítás Sionból jön és Jeruzsálemből az Úr beszéde.” (Ésa 2,2–3) „Kelj fel, add ki világosságodat, mert eljött világításod ideje,9 és az Úr dicsősége rajtad feltámadt – szól hívő népéhez Isten az Ő eljövetele előtt –, mert íme sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik. Népek jönnek világosságodhoz, királyok a néked feltámadt fényességhez… A legkisebb ezerre nő, és a legkevesebb hatalmas néppé. Én, az Úr, idején, hamar megteszem azt.” (Ésa 60,1–3. 22)

Íme az isteni megerősítés az utolsónak idézett ige végén: a maga idején Isten „hamar” megteszi ezt. Mert az az Isten ígéri ezt, aki teremtő hatalmával a sötétségben is világosságot tud felragyogtatni, fizikai és lelki értelemben egyaránt.

 

Jegyzetek  

1 Lásd például Szántó Konrád: A katolikus egyház története. Ecclesia, 1987, 1. kötet, 363.

2 Idézi: i. m., 21.

3 Röviden így szoktak hivatkozni rá: „lutherani omnes comburantur” – „a lutheránusok mind megégetendők”.

4 Idézi Csepregi Zoltán. In A reformáció nyelve. Balassi Kiadó, Budapest, 2013.

5 Dévai Bíró Mátyás: Disputatio, fol. B4r [15]. Idézi Csepregi Zoltán, i. m., 225.

6 Luther válogatott művei. Luther Kiadó, Budapest, 2013, 7. kötet, 365.

7 Uo.

8 Idézi J. H. Merle d’Aubigné: History of the reformation of the sixteenth century. D. Walther, London, 1846; reprint kiadás, Hartland Institute, Rapidan VA, USA, 334–335.

9 A héber eredeti alapján pontosított fordításban.

 

A tanulmány a „Sötétségből világosság ragyogjon!” – A ma is időszerű reformáció (Spalding Alapítvány, Budapest, 2017) c. kötetben jelent meg

További cikkeink:

Táplálkozási helyzetjelentés

2018. szeptember 6.

Közhelyszerű megállapítás, hogy az elfogyasztott táplálék minősége és mennyisége döntő módon befolyásolja az egészségi állapotunkat. A magyar lakosság táplálkozási szokásainak megismerése segítheti a szükséges változtatások meghatározását, illetve megtudhatjuk, hol is tart az étkezéskultúránk.

A „sola Scriptura” vagy „sola ecclesia” dilemmája

2018. augusztus 24.

Nem szokványos a cikk címében szereplő alternatíva – „egyedül az Írás” vagy „egyedül az egyház” – felállítása. Azonban a két végső tekintély közötti választás kényszerűsége ma valóságos dilemma mind a keresztény egyházi közösségek, mind az egyes keresztények számára. Ez a kategorikus állítás magyarázatot kíván.

Mit kezdjünk a nyelvünkkel?

2018. augusztus 15.

A közelmúltban kezembe került egy újság, melynek egyik rovatában ismert embereknek tesznek fel rövid személyes kérdéseket, s ezekre olykor igen érdekes és elgondolkodtató válaszok születnek. Fischer Iván karmestertől, a Budapesti Fesztiválzenekar vezetőjétől többek között ezt kérdezték: „Mi az a téma, ami a leginkább idegesíti, amiről nem szeret beszélni?” A tömör válasz így hangzott: „A fölösleges panaszkodás, céltalan háborgás nagyon idegesít. Egyáltalán az, ha valaki folyton helyszíni közvetítést ad a rossz érzéseiről.”