Keresztény Advent Közösség
Hírek, aktualitások Elemzések, tanulmányok Testi-lelki egészség Biblia

Idejétmúltak-e a reformáció alapelvei?

Dátum: 2019. október 30. Szerző: Vankó Zsuzsanna

Kegyelemből, a Megváltó érdemeibe vetett hit által lesz az ember Isten igazságának részesévé, nem pedig a saját vezeklésével, teljesítményeivel, avagy a közbenjáró szentektől kölcsönzött érdemek által. Ez volt Luther nagy, felszabadító felfedezése. Valóban ez az evangélium lényege, olyan hatalmas, örökkévaló jó hír az ember számára, amely sohasem fakulhat meg.

 

 

Léteznek élő, eleven emlékezések, és vannak tradicionális, de lényegében holt emlékezések. Nem esik jól kimondani vagy leírni, de a reformáció emléknapja mára sajnos holt ünneppé vált – ez a realitás.

A közvélemény azt tükrözi, hogy a reformáció alapeszméi elveszítették időszerűségüket. A ma embere és a ma keresztényei közömbösek irántuk, sőt furcsa számukra, hogy ezek valamikor világrengető vitakérdések voltak. Mai teológusoktól való szemelvényeket idézek ennek bizonyságául:

„A késő középkort teljes egészében meghatározó szorongás: Krisztus eljön és ítéletet tart. Hogyan lészen kegyelmes Istenem? – Luther válasza idegen, mivel távol áll tőlünk a késő középkori hit stílusa, de a szorongó képzet is, amellyel a korabeli ember a közelgő ítéletre várt.” – Otto Hermann Pesch római katolikus teológus sorai ezek, de a protestáns teológusok legnagyobb része is hasonlóképpen gondolkodik. (A szerző Mi a megigazulás? c. cikkéből. Mérleg, 99/4., 433–436. o.)

„Ami pedig a római katolikus–protestáns közeledést illeti, itt az 1Kor 12,1–3 és az 1Jn 4,2–4 az irányadó: Krisztust vallja-e valaki. Ha igen, akkor is testvérem, ha tömjénnel füstöl. Krisztológia szempontjából nincs jogunk gőgösen bálványimádásnak nevezni az eucharisztiáról szóló mai római tanítást és gyakorlatot.” (Pásztor János református teológus Misszió az ökumené c. cikkéből. Sárospataki Füzetek, 2004/2., 137. o.)

Meg kell vizsgálnunk azonban, hogy ténylegesen időszerűtlenné váltak-e korunkra a reformáció alapeszméi? Ha igen, akkor miért ámítanánk magunkat és másokat egy hamis látszattal, azzal a hitvallással tudniillik, hogy a 16. századi reformáció a mai protestáns felekezetek közös gyökere és öröksége, amelyhez elkötelezetten hűségesnek kell maradni mindenkor? Helyesebb lenne akkor kimondani a megváltozott mai álláspontot nyílt szóval. Tegyük fel tehát a kérdést: Valóban olyan témákat feszegettek a reformáció idején, amelyek csak az adott korban voltak fontosak, de ma már nincs jelentőségük?

A reformáció négy fő alapeszméjét tesszük vizsgálat tárgyává ebben a cikkben, amelyek a következők:

– az evangélium lényege,

– a „sola Scriptura” elv,

– a lelkiismereti szabadság elve,

– az eszkatológia értelmezése.

 

Az evangélium lényege

A reformáció az evangélium lényegének Luther általi felfedezéséből indult ki. Luther így ír arról, hogyan küzdött kolostori szerzetesként egy zsoltárige megértésével:

„Eleinte valahányszor olvastam és énekeltem ezt a zsoltárigét: Igazságoddal szabadíts meg engem (Zsolt 31,2), mindannyiszor megrémültem. Mert én csak azt tudtam, hogy Isten igazsága az Ő szigorú ítéletét jelenti. És most éppen Ő szabadítson meg engem a saját szigorú ítéletétől? Isten igazsága – ez az ige régebben úgy hatott szívemre, mint valami mennydörgés… »Igaz« és »Isten igazsága«, ezek az igék villámcsapásként hatottak lelkiismeretemre. Megborzadtam, amikor hallottam őket. Ha Isten igazságos, akkor büntetnie kell… Ugyanis bármennyire kifogástalan volt is mindenkor szerzetesi életem, Isten előtt bűnösnek éreztem magam, lelkiismeretem állandóan háborgott, és semmiképpen nem tudtam abban bizakodni, hogy Őt az én elégtételeim kiengesztelik… Ez mindaddig tartott, míg végül hosszú éjszakákon át tépelődvén, Isten kegyelméből az igék belső összefüggésére fordítottam figyelmemet. Éspedig: »Istennek igazsága jelentetik ki abban, miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.« Ekkor Isten igazságát úgy kezdtem értelmezni, mint azt az igazságot, melyben az igaz ember Isten ajándékozása folytán él, mégpedig hitből…Ekkor úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna, s mintha tárt kapukon át magába az Édenkertbe léptem volna be. Az egész Szentírás más értelmet nyert előttem.” (Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról. Ordass Lajos Baráti Kör, Budapest, 1988, 71–74. o.)

Kegyelemből, a Megváltó érdemeibe vetett hit által lesz az ember Isten igazságának részesévé, nem pedig a saját vezeklésével, teljesítményeivel, avagy a közbenjáró szentektől kölcsönzött érdemek által. Ez volt Luther nagy, felszabadító felfedezése. Valóban ez az evangélium lényege, olyan hatalmas, örökkévaló jó hír az ember számára, amely sohasem fakulhat meg. Luther szavait idézem ismét:

„Az evangélium veleje és alapja az, hogy mielőtt példát vennél Krisztusról, felismered és elfogadod Őt mint Isten ajándékát és adományát, mely immár a tiéd… Lásd, ez a helyesen fölismert evangélium, ez Isten túláradó jósága, mit egyetlen próféta, apostol vagy angyal sem ábrázolt teljes egészében, s egy szív sem volt képes eléggé csodálni és megragadni… Ez a hit vált meg téged bűntől, haláltól és pokoltól, ennek segítségével győzöl le mindent. Ó, nem lehet erről eleget beszélni… Ha már elfogadtad Krisztust mint üdvösséged alapját és velejét, akkor következik a második pont, hogy példát végy róla, s úgy szenteld magad felebarátod szolgálatára, ahogyan – mint láttad – Ő néked szentelte magát. Lásd, ettől kap erőre a hit és a szeretet, ezzel teljesedik be Isten parancsolata, ekkor tud az ember bármit boldogan és félelem nélkül megtenni és elviselni.” (Mi az evangélium? A Magyarországi Luther Szövetség kiadványa, 1995, 8–9. o.)

A Római Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség közös nyilatkozatot írt alá a hit általi megigazulás tárgyában elért konszenzusról 1999-ben, Augsburgban. A 2000. évet szentévvé nyilvánította a pápa, és az ennek kapcsán kibocsátott körlevél ugyanúgy bizonyos konkrétan felsorolt jó cselekedetek fejében ígért bűnbocsánatot, mint ahogy a reformáció korában is ez volt az elmélet és a gyakorlat. Egyik ismerősöm, aki katolikus iskolában tanít, a közelmúltban említette, hogy így végződik a reggeli imádság, amelyet a tanintézetben a tanítás megkezdése előtt mondanak a diákok: „…és ezáltal kiérdemeljük az örök élet ajándékát.” Ez az imaformula tartalmilag és formálisan is ellenkezik Isten Igéjével, amely világosan kimondja, hogy „az örök élet Isten ingyen kegyelmi ajándéka” (Rm 6,23 stb.), nem pedig emberi érdemek fizetsége vagy jutalma.

Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy kivétel nélkül, bármely protestáns egyházban eltorzulhat az evangélium, ha nem is a tanításban, de a kegyességi gyakorlatban. Ösztönös hajlamai miatt az ember mindig inkább szeretne a saját érdeméből – és emellett rejtett, kedvelt bűneit is megtartva – üdvözülni, semmint Isten kegyelméből, a Megváltó érdemeibe vetett hit által, amely alázatos magatartásra, hálás, ragaszkodó szeretetre kötelezi el őt Isten iránt, és ezzel együtt a bűneitől való őszinte és végérvényes elszakadásra is készteti.

Az evangélium, ahogyan az őskeresztény korban a bibliai iratok tanúsága szerint az apostolok tanították, ahogyan Luther ismét felfedezte és reformátortársaival együtt tanította, egyáltalán nem évült el, de tény, hogy homályba borult – olyannyira, hogy napjainkban újból fel kellene fedezni és a gyakorlatban bemutatni a világnak életeket megújító, lelkeket átformáló hatalmát. Okkal mondja az Írás, hogy az emberi történelem végidejében ismét hirdettetnie kell „az örökkévaló evangéliumnak” (Jel 14,6).

 

A „sola Scriptura” elv

Az evangélium felfedezése természetes úton vezetett a további fő eszméhez, a „sola Scriptura” elvhez, hiszen világossá vált, mekkora tévelygések honosodhatnak meg a Biblia nélkül, illetve milyen kincseket rejt magában ez a könyv, amely Isten kinyilatkoztatásának vallja magát.

A „sola Scriptura” elv legszebb, legteljesebb megfogalmazását a II. helvét hitvallásból idézzük, amelyet Bullinger Henrik fogalmazott meg 1572-ben:

„Hisszük és valljuk, hogy a szent próféták és apostolok kanonikus írásai mind az Ó-, mind az Újtestamentumban Isten igaz igéje; ezért elég tekintélyük van önmaguknak, és az nem emberektől származik, mert maga Isten szólt az atyákhoz, prófétákhoz és apostolokhoz, és szól még mindig hozzánk a szent írások által… Ezért hát Isten világosan a lelkünkre kötötte, hogy ahhoz semmit hozzá ne adjunk, se belőle el ne vegyünk. Valljuk tehát, hogy ezekből az írásokból kell meríteni az igaz bölcsességet és kegyességet, a gyülekezeteknek is a reformációját és kormányzását, az istenes élettel járó kötelességeink tanítását, a tantételek igazolását és elvetését, vagy mindenféle tévelygés cáfolatát… Az Írásnak csak azt a magyarázatát ismerjük el igaz keresztény értelmű magyarázatnak, amely magából az írásból van véve, és a hasonló vagy eltérő, több és világosabb helyeknek egybevetésével kifejtve… Tehát a hit dolgában nem fogadunk el mást döntőbírónak, mint magát az Istent, aki a Szentírás által jelenti ki, hogy mi igaz, mi hamis, mit kell követnünk, vagy mit kell kerülnünk.”

Amikor 1566. március elsején több svájci kanton lelkipásztora közös hitvallásként aláírta Bullinger Henrik iratát, egy előszót kapcsolt hozzá, amelybe még a következő fontos kijelentés is belevétetett:

„Mindenki előtt pedig ünnepélyesen kijelentjük, hogy mindig nagyon készek vagyunk azoknak, akik Isten igéjéből jobbra tanítanának, köszönetünk nyilvánításával engedni, és hozzájuk igazodni az Úrban.”

Az alábbi fontos tételeket foglalja magában e hitvallás a „sola Scriptura” elvet illetően:

– A Szentírás Isten beszéde, általa Isten szól hozzánk ma is.

– A Szentírásnak csak az a magyarázata hiteles, amely magából az Írásból való, azaz a szöveg értelmét a belső összefüggések alapján fejti ki.

– A Szentírás a mércéje annak, hogy mi az igaz és a helyes a tanítás és a gyakorlat tekintetében egyaránt.

– Az eddigi ismeretekhez képest további igazságok tárulhatnak fel a Szentírásból, amelyek elfogadására a keresztény közösségnek mindenkor nyitottnak kell maradnia.

A mai protestantizmus – túlnyomó többségében – messze eltávolodott a fenti tételektől. Ma az a felfogás uralkodik protestáns körökben is, hogy a Biblia a keresztény hagyomány egy részének tekintendő. Legfeljebb annyi a hangsúlyeltolódás a római katolikus állásponthoz képes, hogy a Bibliát a hagyomány részeként kell kezelni. A „sola Scriptura” elvről azonban ténylegesen nincsen szó többé, az imént felsorolt négy tétel egyike sincs érvényben. Részlet egy mai protestáns teológus írásából példaképpen:

„Nekünk azonban egészen másként kell kezelnünk ma az Írás és a hagyomány közötti feszültség kérdését, mint Luther idejében. El lehet-e különíteni a hagyományt attól a Szentírástól, amelyet olvasunk? Egyáltalán el lehet-e választani a kettőt egymástól? És nem egy hosszú és fontos hagyományozási folyamat eredménye-e maga a Szentírás is?” (Jörg Zink: Egyetemes egyház, de mikor? Kálvin Kiadó, Budapest, 2003, 48. o.)

A „sola Scriptura” elv feladásának következményeként a protestáns teológia igen különböző és gyakran egymásnak ellentmondó teológiai nézetek halmazává lett. Ez az állapot a következő ószövetségi igét juttatja eszünkbe: „Hogyan mondhatjátok: bölcsek vagyunk, és az Úr törvénye nálunk van?… Megvetették az Úr szavát, micsoda bölcsességük van hát nékik?” (Jer 8,8–9) A szadduceusoknak mondta Jézus annak idején: „Avagy nem azért tévelyegtek-e, mert nem ismeritek az Írásokat, sem Isten hatalmát?” (Mk 12,24)

A „sola Scriptura” elv nem veszítheti el az időszerűségét, mert Isten Igéje mindenkor hitelesíti önmagát, kijelentéseinek igaz volta és a benne foglalt próféciák folyamatos beteljesedése által. Így hangzik egy nevezetes ige Ésaiás próféta könyvében: „Megszáradt a fű, elhullt a virág, de Istenünk beszéde mindörökre megmarad.” (Ésa 40,8) A „sola Scriptura” elvet valójában nem lehet túlhaladni, nagy szükség van azonban a megelevenítésére, igencsak időszerű a reformációja.

 

A lelkiismereti szabadság elve

A „sola Scriptura” elvből azután természetesen következett a lelkiismereti szabadság elve. Felfedezték Isten Igéjét mint az igazság abszolút mércéjét, és ez felszabadította értelmüket és lelkiismeretüket, amely ezentúl nem függött semmilyen más tekintélytől, és nem félemlett meg semmilyen nagyhatalmi nyomással szemben.

Luther nevezetes kiállása a wormsi birodalmi gyűlés előtt valóságos forradalom volt szellemi téren. Abban a korban, amikor a lelkiismereti szabadság fogalma szinte ismeretlen volt, Luther kijelentette, hogy csak akkor tud bármit is visszavonni írásaiból, ha meggyőzik lelkiismeretét a Szentírásból vett érvekkel. E nélkül nem változtathat az álláspontján, bármi legyen is a következménye, mert a lelkiismereten nem lehet, illetve nem szabad erőszakot venni. Jelentőségteljes, hogy nem csupán Luther állt ki egymagában a lelkiismereti szabadság elve mellett. Az 1529-es speieri birodalmi gyűlésen a protestáns fejedelmek visszautasították azt a nekik tett kompromisszumos javaslatot, hogy akik eddig a reformált hit mellé álltak, azok szabadon követhetik ezentúl hitvallásukat, de maradjon meg a status quo, tovább már ne terjeszkedjék a reformáció. Az említett protestáns fejedelmek ugyanúgy a lelkiismeret jogára hivatkoztak, mint Luther Wormsban:

„A mi egyetlen Teremtőnk, Megtartónk, Megváltónk és Üdvözítőnk előtt, aki egy napon Bíránk lesz, valamint minden ember és minden teremtmény előtt kijelentjük, hogy semmit nem hagyunk jóvá és nem fogadunk el – sem mi, sem népünk – semmilyen vonatkozásban, ami a javasolt rendelkezésben Istennel, szent Szavával, igaz lelkiismeretünkkel és lelkünk üdvével ellentétes… Isten kegyelméből elhatároztuk, hogy kitartunk Isten egyetlen Igéjének tiszta és kizárólagos prédikálása mellett… visszautasítjuk a ránk kényszerített igát.” (Merle d’Aubigné: History of the Reformation of the Sixteenth Century. A szerző által javított, hitelesített fordítás 1846-os londoni kiadásából, XIII. könyv, VI. fejezet, 520 o.)

A reformációt követő évszázadban így írt a reformáció eszméinek elevenen tartásáért küzdő Johannes Amos Comenius arról, hogy miben áll a lelkiismereti szabadság a keresztény ember számára:

„A kereszténynek megadatik az, amit a világ legnagyobb bölcsei a maguk dolgaiban hiába keresnek: a lélek teljes szabadsága, hogy Istenen kívül semminek alávetve és semmihez kötve ne legyenek, akaratuk ellenére semmit megtenniük ne kelljen. Az igaz keresztények mindegyike teljességgel Istennek szentelte magát… Istenen kívül senkit maga fölött állónak el nem ismert. Ezért nem hallgattak a világ parancsaira, elutasították a világ csábításait, nevettek a fenyegetéseken… mert belső javaikban bizonyosak voltak. A különben nyájas, barátságos, odaadó, szolgálatkész keresztény a privilégiumából nem enged. Ezért nem fűzi sem baráthoz, sem ellenséghez, sem úrhoz, sem királyhoz, sem asszonyhoz, sem gyermekhez, sőt önnönmagához sem olyan kötelék, amely miatt feltett szándékától, azaz az istenfélő élettől egy kicsit is el kellene térnie… Bármit tesz vagy mond a világ, bármivel fenyegetőzik, bármit ígér, parancsol, kér, tanácsol, őt semmi meg nem ingathatja.” (A világ útvesztője és a szív paradicsoma. Madách Kiadó, 184–185. o.)

Egyáltalán nem időszerűtlen, hanem nagyon is időszerű napjainkban a lelkiismereti szabadság alapelve, az ahhoz való ragaszkodás. Amerikában és Európában egyaránt hatalomra tör a fundamentalista kereszténység, amely abszolút figyelmen kívül hagyja a nem hívők és a másként hívők lelkiismereti jogait. Az igazság feltétlen birtokosaként lép fel, és mindenkire rá akarja kényszeríteni a maga vallási ideológiáját, valamint az annak megfelelő társadalmi felfogást és erkölcsi értékrendet.

 

A reformáció eszkatológiaértelmezése

A reformáció negyedik alapelveként szólunk a reformátorok eszkatológiaértelmezéséről,* amely a Biblia történelmi próféciáin, ezek természetes értelmének a feltárásán alapult. A reformátorok tisztán látták, hogy a biblikus evangéliumot csak a lelkiismereti meggyőződés alapján lehet elfogadni, ennélfogva a kereszténység sohasem lesz olyan abszolút hatalommá, amely mindenestől megváltoztatja a világot, legyőzve, kiűzve a benne uralkodó bűnt. Isten országa létrehozását nem a jelen történelem keretében várták. Luther néhány sorát idézem:

„Emberi hatalommal a gonoszokat se ki nem irthatjuk, se meg nem változtathatjuk. Annál kevésbé, mert a gonoszok gyakran erős többségben vannak… Mi, akik a Krisztusra keresztelkedtünk meg és hiszünk, reménységünket nem e földi élet ideig való igazságába vetjük. Várjuk a mi Üdvözítőnket, aki nekünk az égből örök életet, igazságot és dicsőséget hoz… Krisztusnak ez az eljövetele éppen olyan hatalmas lesz, mint amilyen gyenge és jelentéktelen volt az első. Nemcsak azt mondja, hogy jön, hanem hogy meglátják. Mert testben is eljött, de nem látták. Lelkileg ma is eljön naponként az evangéliumban a hívő szívekbe, de senki se látja. Az az eljövetele nyilvánvaló lesz. Mindenkinek meg kell látnia. A Szentírás sokat beszél erről a napról. Sőt, minden erre megy.”

Igencsak szüksége lenne a ma kereszténységének arra, hogy megelevenedjék a reformáció korának biblikus gondolkodása az eszkatológiáról. Az említett, hatalomra törő fundamentalista irányzat ugyanis ma már nyíltan megfogalmazza, hogy Isten országának a jelen történelem keretei között kell látható – vagy akár így is mondhatnánk: politikai – valósággá lennie. A már idézett Jörg Zink írja: „Ha a Lélek vezérel bennünket, akkor nem olyan uralomban reménykedünk, amely majd egyszer valamikor eljön, hanem azért könyörgünk, hogy Isten országa épüljön bele e föld uralmi rendszereibe.” (I. m., 182. o.)

Ezzel az összehasonlítással azonban csak az eltérő eszkatológiaértelmezésről szóltunk, azt nem is említettük, hogy a Biblia nagy távlatú történelmi próféciái szerint – amelyeket a reformáció korában még komolyan vettek és buzgón tanulmányoztak – Jézus visszajövetele mintegy a küszöbön áll. Abba az időbe érkeztünk ugyanis, amelyet a Jézus által megadott „idők jelei” számbavételével és átgondolásával így lehet azonosítani: „…amikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt.” (Mt 24,33)

Bárcsak halott ünnepből ismét élő ünneppé válna a reformáció emléknapja! Bárcsak tudatosulna: ma ismét reformációra, a reformáció elévülhetetlen alapelveinek újbóli felfedezésre és megelevenedésére van szükség!

(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat 2006/4. számában)

 

* Eszkatológia: a végső dolgokról, a világ végéről szóló, az egyén és az emberiség végső sorsát tárgyaló tanítás.

 

 

 

További cikkeink:

„A hit titka”

2019. november 11.

Pál apostol így írt munkatársának, Timótheusnak: olyan személyeket válasszanak a gyülekezeti tisztségek betöltésére, „akiknél megvan a hit titka, tiszta lelkiismerettel” (1Tim 3,9).

Idejétmúltak-e a reformáció alapelvei?

2019. október 30.

Kegyelemből, a Megváltó érdemeibe vetett hit által lesz az ember Isten igazságának részesévé, nem pedig a saját vezeklésével, teljesítményeivel, avagy a közbenjáró szentektől kölcsönzött érdemek által. Ez volt Luther nagy, felszabadító felfedezése. Valóban ez az evangélium lényege, olyan hatalmas, örökkévaló jó hír az ember számára, amely sohasem fakulhat meg.