Keresztény Advent Közösség
Hírek, aktualitások Elemzések, tanulmányok Testi-lelki egészség

Elárulták a reformációt?

Dátum: 2018. május 17. Szerző: Sípos Ete Álmos

Sípos Ete Álmos alább olvasható gondolatai a Fontos kérdések 2015. szeptember 13-ai rendezvényére készített előadása írott változataként jelentek meg a Biblia Szövetség Egyesület Biblia és Gyülekezet című folyóirata 2015. októberi (XXVII. évfolyam, 3.) számában.

A keresztyén világ nagy része 2017-ben tervezi megünnepelni a reformáció elindulásának 500 éves jubileumát. A reformáció fészkének tartott Németországban nagy ünnepségsorozatot tartanak majd, amelynek programja máris foglalkoztatja az egyházi és világi médiát. Hazánkban – a magyar kormány javaslatára – kormánybizottság alakult, amelynek feladata a megemlékezések, ünnepségek tartalmi és szervezeti előkészítése lesz. Bár köztudott, hogy a reformáció célja a Biblia tanításaitól eltérő középkori római katolikus felekezet tanrendszerének és szervezeti struktúrájának reformálása volt – ennek a Római Katolikus Egyház mindmáig nemcsak ellenállt, de a legdurvábbnak mondható retorzióval válaszolt –, meglepő, hogy a reformáció ünneplésébe bevontak számtalan prominens római katolikus és ortodox főpapot. Így történt ez hazánkban is. Az, hogy a reformáció tanait mindmáig elutasító felekezetek képviselői közül kiket vonnak még be a jubileumi rendezvények szervezésébe, ma egyre jobban kirajzolódik. Az is egyértelművé vált, hogy az ünnepségeket az ökumené, illetve a római katolikusokkal és ortodoxokkal történő vallási összeölelkezés szellemében kívánják megrendezni. Az a körülmény pedig, hogy a jubileumi ünnepségek szervezőbizottságaiban ott lesznek az állam kiemelkedő képviselői is, sőt jelentős összeggel fogják támogatni az ünnepségeket, azt vetíti előre, hogy a politika is megjelenik majd ezeken a rendezvényeken.

Hogy az állam nem akar kimaradni egy ilyen fontos eseménysorozatból, önmagában még nem rossz döntés, sőt pozitívnak is mondható. Az általa is sugallt ökumenicitás pedig érthető, hiszen a politikai pártok által szétszabdalt országnak nem hiányzik a további, felekezeti megosztottság okozta szétszakítottság gerjesztése. Mégis van okunk a félelemre amiatt, hogy ezek az ünnepségek jelentősen torzíthatják a reformáció lényegét, és a vallásos tömegeket egy elvtelen összeölelkezés felé sodorják majd. Az „elvtelen” jelző használatával annak veszélyére szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a nagy ökumenikus összefogás áldozatai megint a reformáció bibliai igazságai lesznek.

Azt ugyanis minden, a Bibliát és a reformáció tanait ismerő ember tudja, hogy a reformációra válaszként létrejött tridenti zsinat (1545–1563) alkotta dogmákból semmi nem változott meg, Róma máig ugyanaz maradt, és a reformáció legfontosabb tanításait átokkal sújtó anatémáiból semmit nem vont vissza. Sokakat ugyan megtéveszt az emberileg szimpatikus és szociálisan érzékeny Ferenc pápa bocsánatkérési gesztusa, amit a protestáns waldensek és a protestáns karizmatikusok felé nemrég gyakorolt. Csakhogy Róma tanaiból semmit nem vontak vissza, és nem változtattak meg. A különféle pápai enciklikák és körlevelek egyértelműen igazolják azt az állításunkat, hogy Róma a reformáció ellensége volt, és az is maradt. Ami változott, az csupán a kommunikációja.

 

A reformáció elárulói

Ennek az előadásnak a célja és témája azonban nem Róma, hanem a reformáció. Mégpedig a reformációnak egy olyan lelki területe, amelynek alapos megbeszélésére szinte biztosan nem kerül sor a leendő nagy reformációs ünnepségeken. Ez pedig annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy voltak-e, vannak-e a reformációnak belső elárulói? Ugyanis mi mindig csak a reformáció külső ellenségeiről beszélünk – ez viszont súlyosabb kérdés, mint a külső ellenség megnevezése. Az ellenséget könnyebb, az árulókat viszont nehezebb azonosítani, tehát megnevezni is. Már csak azért is, mert az árulók a reformáció egyházainak soraiban találhatók, amit az egyszerűség kedvéért, kerülve egy élesebb konfrontációt, protestáns tábornak neveznénk. Róma egyik elgondolkoztató kritikája máig is az, hogy a reformáció az addig „egységes” nyugati keresztyénséget számtalan felekezetre szakította szét, s ebben sok vonatkozásban igaza is van. Csak abban téved, hogy ennek a szétdaraboltságnak oka nem a reformációban, hanem a reformáció belső árulóiban keresendő, bibliai képpel élve, a protestáns Júdásokban.

Az előadás kereteit messze túllépné az árulók megnevezése, akár felekezetekre, még inkább, ha személyekre akarnánk lebontani őket. Ezért a továbbiakban már nem is az árulókat, hanem az árulás lényegét érintenénk, hiszen az árulás – sajnos – folyamatos, napjainkban is tart, sőt a következő, úgynevezett utolsó időkben fokozódni fog, amit igazolni látszik az a tény is, hogy egyre több protestáns felekezet, egyház, szervezet jön létre azzal az indokkal, hogy náluk van az igazság, és nem azoknál, ahonnan kiszakadtak.

 

 

 

 Az árulás területei és lényege

a) A reformáció első nagy tézise a sola Scriptura volt, azaz: egyedül a Szentírás. Ebben a tantételben a reformáció azt mondta ki, hogy az üdvösség, a hit, az emberi és keresztyén életvitel kérdésében legfőbb tekintély a Biblia, amely Isten tévedhetetlen kijelentése. A Biblia minden részében egyformán ihletett, nem áll felette semmiféle egyházi, pápai, emberi tekintély. A Biblia önmagát magyarázza. Az írott Ige, a Biblia elválaszthatatlan a testté lett Igétől, Jézus Krisztustól. Aki tehát a Bibliát támadja, Jézust támadja. Ezért a reformátorok számára a sola Scriptura rendíthetetlen evidencia volt.

A protestantizmus – talán első – igazán nagy árulása akkor következett be, amikor beengedte egyházaiba a bibliakritikát, ami először csak megtűrt, mára pedig a protestáns teológiákon hivatalosan tanított és képviselt tézis lett. A bibliakritika kétségbe vonta a Szentírás kijelentés voltát, történeti hitelességét, a benne foglaltak abszolút igazságát. A bibliakritika a Biblia egyértelmű történelmi, földrajzi adatait megkérdőjelezte, Jézus csodáinak megtörténtét, testi feltámadását kétségbe vonta: teremtés, özönvíz, egyiptomi fogság, Mózes, a szűztől születés, Jézus születésének helye, Jézus csodái és feltámadása stb. Mára sok teológiai professzor (Németország) vitatja azt is, hogy Krisztus kereszthalála engesztelő áldozat volt a bűneinkért. Mivel a protestáns egyházak feladták a sola Scriptura tantételt, hamis isten- és emberképet közvetítettek és közvetítenek a világ felé.

A harcos ateizmus Biblia- és Isten-ellenes érveit a mindenkori protestáns bibliakritika szolgáltatta. Nem más ez, mint reformáció elárulása, illetve visszatérés a középkori katolicizmusba, amely az egyház, illetve a pápa tekintélyét helyezte a Biblia fölé.

 

b) A reformáció másik nagy tantétele a solus Christus, egyedül Krisztus volt. Ez a tantétel azt hangsúlyozta, hogy az Atyához egyetlen út vezet, s ez Krisztus személye, illetve a Krisztus személyébe vetett hit. Az irgalmas Istenhez tehát nem több út vezet – mondta ki a reformáció –, hanem csak egy. Sem Szűz Mária, sem a szentek, sem az „egyedül üdvözítő” római egyház az Istenhez vezető út. De nem vezet út Istenhez a különböző, nem keresztyén (pogány) vallásokon keresztül sem. A nem keresztyén vallások istenei nem azonosak a Biblia Istenével. Az üdvösségre vezető út kizárólag Krisztuson keresztül vezet.

A solus Christus kifejezés alatt a reformáció a Biblia Jézus Krisztusát értette, aki az idők teljességében Betlehemben született, Názáretben lakott, Poncius Pilátus idejében keresztre feszíttetett, harmadnapra pedig feltámadt, övéinek megjelent, majd felment a mennybe, és ült az Atya Isten jobbjára. Szavait, ígéreteit, tetteit a Szentlélek leíratta tanítványaival, s azóta tudhatjuk, hogy kicsoda az Isten, milyen az Isten.

Annak egyértelmű bizonyítékát, hogy a protestantizmus egyházainak második nagy árulása a solus Christus feladása volt, az ökumenikus mozgalom létében szemlélhetjük. Ez a protestáns talajon született egységmozgalom, aminek indulásában még úgy jelent meg Jézus, mint a protestáns felekezeteket összekötő isteni személy, fokozatosan feladta Krisztusnak mint az egyetlen, Istenhez vezető útnak a tanát. Krisztus helyét felváltotta az ember mint a keresztyénséget egységbe kovácsoló eszme. Ma már rendszeresen megjelenik a Rómával való egység gondolata. Róma viszont közismerten más üdvösségre vezető útról is tud, ami Márián és a szenteken keresztül vezet.

A solus Christus végzetes elárulását jelzi, hogy az ökumenéhez tartozó protestáns egyházak nem is titkoltan beszélnek a világvallások ökumenéjéről. Szerintük a nem keresztyén, ún. pogány vallásokon keresztül is vezet út az üdvösségre.

 

c) A protestantizmus harmadik nagy árulása a sola gratia feladása lett. A sola gratia azt jelenti, hogy egyedül kegyelemből lehetséges az ember üdvözülése. A reformáció kimondta, hogy az ember nem képes a bűnbocsánatot, az üdvösséget (boldog örök életet) a maga erejéből sem elérni, sem megvenni, sem kiérdemelni, hanem azt kizárólag Isten szabad, kegyelmes döntése nyomán ajándékba kapja, illetve fogadja el. A kegyelem tehát Isten szuverén döntése, amely kizárólag Krisztus helyettünk és értünk hozott engesztelő kereszthalála érdeméért lehet a miénk. Az ember a kegyelmet csak elfogadhatja, és hálásan megköszönheti. A hála pedig a kegyelmet elfogadott ember megszentelt élete, ami csupán válasz, de nem lehet érdemszerző.

A sola gratia tana válasz volt arra a tévedésre is, miszerint a bűnbe esett embernek szabad akarata van az üdvösség megragadására, azaz képes a bűnbocsánatot és az üdvösséget jó cselekedeteivel kiérdemelni. A bibliai kegyelemtan ugyanis az üdvösség kezdeményezőjének és beteljesítőjének, a hit felébresztőjének és a bűnbánat kezdeményezőjének a kegyelem Lelkét (Szentlélek) tartja.

A protestantizmus nagy táborából viszont egyre többen kardoskodnak a szabad akarat megléte mellett, s az üdvösség megszerzését emberi teljesítménynek tartják. Nem más ez, mint visszatérés a Római Katolikus Egyházhoz, amely az üdvösség elnyeréséhez elengedhetetlennek tartja a jó cselekedeteket, és a papság kezébe teszi le a bűnbocsánat kiszolgáltatásának jogát. A protestantizmus a sola gratia elv feladásával utat nyitott a humanizmus előtt, amely mára áthatotta a protestáns világot, és akaratlanul is átrajzolta a kegyelmi kiválasztás szuverén Istenének bibliai képét. A protestánsok között is általános az a vélekedés, hogy minden az emberért van, Isten dolga, hogy kielégítse az ember evilági igényeit, és az a lényeg, hogy az ember jól érezze magát a templomban, az összejöveteleken, az imádság szinte mágikusan használt eszközével pedig rendelkezhessen Isten felett.

 

d) A protestantizmus negyedik nagy árulása a sola fide feladása. A sola fide ezt jelenti: csak hit által. Tudniillik az ember üdvössége csak a Jézus Krisztusba vetett hittel ragadható meg. Ez a hit nem az emberből eredő, ember által produkált általános istenhit (lennie kell valakinek), hanem a Biblia Jézusába vetett hit, amelynek tartalma az, „hogy nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot (megigazulást) és életet ajándékoz kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért” (Heidelbergi káté, 21. felelet). Ez a hit mindig a kereszten értünk meghalt, majd feltámadt és megdicsőült Jézusra néz, aki most a mennyei dicsőségben uralkodik. Ezzel a dicsőséges Krisztussal a benne hívők hit által vannak kapcsolatban, és nem test szerint. Tehát a hívők üdvössége is Krisztusban van elrejtve (ezért is elveszíthetetlen). A hívőkben sem test szerint lakik Jézus, ahogy azt a téves Krisztus-misztika protestáns képviselői is hirdetik.

A protestantizmus nagyobb része azzal, hogy igent mondott a racionalizmusra, majd később a teológiai liberalizmusra, ésszel akarta megmagyarázni és értelmezni a Bibliából mindazt, amit csak hittel lehet megragadni. Sajnos megtörtént és máig elfogadott az az értékszemlélet-váltás, hogy a hit az értelemnek van alárendelve, mivel a hit alacsonyabb rendű. Ezért küszködik a protestáns teológia a bibliai teremtéstörténettel, a bibliai Isten-képpel, emberképpel, ezért nem tud mit kezdeni az üdvösség és a kárhozat valóságával, a feltámadással, a kegyelmi kiválasztásra vonatkozó bibliai igékkel stb., hiszen ezeket csak hit által lehet érteni és elfogadni.

 

e) A protestantizmus ötödik árulása a reformáció talán legnagyobb tételének, a soli Deo gloriának az elárulása volt. A soli Deo gloria jelentése: egyedül Istené a dicsőség. Ezzel a mondattal a reformáció a teremtés és a teremtett világ végső célját, egyúttal az élet értelmét Isten dicsőségének felragyogtatásában jelölte meg. Ez a célja az ember teremtésének, az ember megváltásának, az egész üdvtörténetnek. Ez a tézis magába foglalta azt a felismerést is, hogy a kijelentés (a Biblia) megértésének titka, ha felismerjük benne, hogy minden világtörténelmi és üdvtörténeti esemény, legyen az pozitív vagy negatív előjelű, Isten dicsőségét van hivatva szolgálni. A soli Deo gloria ugyanakkor nemet mondott minden emberi dicsekvésre, minden egyházi és világi emberimádatra. Különösképpen arra az emberimádatra, ami az embernek adta meg azt a dicsőséget, amely csak Istent illeti meg.

A reformáció egyházai elég hamar feladták ezt a tantételt, amikor egyházi embereket magasztaltak fel. A legnagyobb árulást mégis a humanizmus befogadásával követte el az egyház, amikor felcserélte Istent az emberrel, és kimondta, hogy minden az emberért van, még Isten is. Mára odáig jutottunk, hogy a protestáns egyházak legnagyobb kérdései közé tartozik annak latolgatása, mit várnak az egyháztól az emberek. Ehhez az elváráshoz kell ugyanis alakítani a liturgiát, a prédikációt és az egyházi programot. A protestáns egyházak is betegesen keresik az ifjúság elvárásait, igényeit, hogy megnyerjék őket az egyházi statisztika számra. Ha kell, akkor pop- és rocksztárokat szerepeltetnek templomaikban, hogy megnyerjék az éppen célba vett közönséget. A zöldpártok megnyerése érdekében megkeresztelik az állatokat, külön istentiszteletet szerveznek háziállatoknak. Ennek a szemünk láttára kibontakozó folyamatnak középpontjában az ember áll, és egyre erősebb a többségi szemlélet. Mit akar a többség? Szavazzunk, és aszerint döntünk!

 

f) A reformáció biblia tantételeinek elárulása következményekkel jár, amelyek egyre szembeötlőbben jelentkeznek a keresztyén etika területén. Ezzel kapcsolatban – a teljesség igénye nélkül – csupán néhány gondolatot hadd vázoljunk fel:

– Nyugat-európai protestáns egyházak, felrúgva a házasság teremtési rendjét, úgynevezett új házasság- és családmodellről nyilatkoznak, miszerint a bibliai házasságmodell az ókorhoz kötött, patriarchális modell volt, márpedig a házasságnak jóval nyitottabbnak kell lennie ennél.

– Bár az USA lakosságának 70 százaléka keresztyénnek vallja magát, mégis legutóbb ennek a tömegnek az 57 százaléka megszavazta az azonos nemű párok házasságát, illetve ilyen párok számára gyermekek örökbeadását.

– Alig van protestáns felekezet, amely bibliai mércével ítéli meg a homoszexuális/leszbikus magatartást, sőt a szeretet törvényére hivatkozva igazolja az azonos nemű lelkészek, lelkésznők partneri együttélését. Akik pedig az egyházban a Bibliára hivatkozva emelik fel szavukat a jelenséggel szemben, azok fegyelmi eljárásra számíthatnak. A Biblia tehát nem tekintély többé, a sola Scriptura üres jelszóvá silányult.

– A kereszt és a Jézus-követés evangéliumát felváltotta a földi jólét evangéliumának ígérete. Ha meg akarsz gazdagodni, legyél keresztyén, mert Isten azt akarja, hogy gazdagok, egészségesek és sikeresek legyünk. Ennek nyomán alakul ki és folyamatosan erősödik a menedzseregyház, a vállalkozó, intézményeket fenntartó egyház szemlélete. Nyugat-Európa és az USA protestáns egyházainak jelentős része hihetetlenül gazdag, szinte kiváltság közéjük tartozni.

– A protestáns egyházak pénzcentrikus beállítottságához egyre jobban társul a politikai befolyásra és hatalomra törekvés is, mivel – szerintük – itt a földön kell felépíteni Isten országát, s ehhez hatalomra és pénzre van szükség. Ezért a keresztyének foglaljanak el, töltsenek be minél több világi, állami vezető funkciót. Ki beszél ma már a zarándok és szenvedő egyházról, a kicsiny nyájról, amelynek hazája a mennyekben van, és legnagyobb kincse Krisztus? Mindenesetre kíváncsian várjuk, hogy ezekről az árulásokról lesz-e szó a jubileumi ünnepségeken. Lesz-e bűnbánat, lesz-e visszatérés, lesz-e új reformáció?

(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat, 2017/3. számában)

 

 

További cikkeink:

Köszöntő

2018. május 18.

Kedves Érdeklődők,

örömmel tájékoztatunk mindenkit, hogy internetes honlapunk megújult. Több okból is elkerülhetetlen volt ez a lépés: egyrészt technikai és internetbiztonsági szempontok, de a közösségi média és a hordozható eszközök térhódítása is szükségessé tették a változtatást.

Elárulták a reformációt?

2018. május 17.

Sípos Ete Álmos alább olvasható gondolatai a Fontos kérdések 2015. szeptember 13-ai rendezvényére készített előadása írott változataként jelentek meg a Biblia Szövetség Egyesület Biblia és Gyülekezet című folyóirata 2015. októberi (XXVII. évfolyam, 3.) számában.

Kicsoda az ember?

2018. május 17.

Bármilyen véleménynek vagy kívánalomnak adjon is hangot valaki életmóddal, egészséggel, erkölcsiséggel kapcsolatban, óhatatlanul előfeltételeznie kell valamilyen emberképet, azaz antropológiát. Megkerülhetetlen tehát a kérdés: kicsoda az ember? – azaz kik vagyunk valójában, hogyan épülünk fel, hogyan „működünk”, mikor gondolkodunk helyesen önmagunkról? E kérdések kutatása egyidős az emberiséggel. Az alábbiakban a gondolkodástörténet során napvilágot látott három alapvető emberképet tekintjük át. Olyanokat, amelyekbe jószerével valamennyi antropológia besorolható.