A „sola Scriptura” a mai protestantizmusban | Kerak
Keresztény Advent Közösség
Hírek, aktualitások Elemzések, tanulmányok Testi-lelki egészség Biblia

A „sola Scriptura” a mai protestantizmusban

Dátum: 2018. május 17. Szerző: Vankó Zsuzsanna

A „sola Scriptura” elv a 16. századi reformáció idején fogalmazódott meg, és a protestantizmus alapelve lett. Maga a kifejezés nem volt még általánosan használt a reformáció indulásakor és kibontakozása időszakában, a hitvallások azonban, amelyek ekkor keletkeztek, mind tartalmazzák az elv lényegének kifejtését.

A „sola Scriptura” elv a 16. századi reformáció idején fogalmazódott meg, és a protestantizmus alapelve lett – ennyi ismerettel rendelkezik témánkat illetően a legtöbb keresztény. Maga a kifejezés nem volt még általánosan használt a reformáció indulásakor és kibontakozása időszakában, a hitvallások azonban, amelyek ekkor keletkeztek, mind tartalmazzák az elv lényegének kifejtését.

Egyetlen protestáns felekezet sem tagadja a sola Scripturát ma sem, azonban erősen vitatott ez az elv, ellenérzések, előítéletek is kapcsolódnak hozzá. Ugyanakkor egyes irányzatok éppen a sola Scripturát tűzik zászlajukra, esetükben is kérdéses azonban, hogy miként értelmezik.

Példaképpen idézek néhány sort egy nyilatkozatból, amely egy interjú során hangzott el: „A sola Scriptura […] sok esetben félreértett és félremagyarázott elve lett a protestantizmusnak. Sokan visszaéltek vele. Hiszen úgy tűnik, mintha az egyéni bibliaértelmezés döntené el, hogy mit mond a Biblia. Miközben azt mondjuk, hogy a Szentírás olvasása és értelmezése az egyik legnagyobb vívmánya volt a reformációnak, és ez mindmáig megőrzendő, közben önkritikusan azt is látni kell, hogy ez mennyi önkényes visszaélésnek nyitott kaput az egyházban, a felekezetek szétszakadozottságától kezdve a vallásháborúkig. Nem az elvvel, hanem annak helytelen alkalmazásával van a probléma.”1 Megjegyzendő, hogy valóban a sola Scriptura elv volt-e a szétszakadozások és a vallásháborúk oka. Az is kérdéses, hogy egyénieskedő magyarázatok burjánzásához vezet-e sola Scriptura elv.

Szeretnék rámutatni e tanulmányban arra, hogy csakugyan nem az elv miatt, hanem annak téves értelmezése következtében adódhat probléma.

 

„Egyedül az Írás”, azaz „egyedül Isten beszéde”

 Egyrészt azért támad ellenérzés a sola Scriptura hallatán, mert úgy is értelmezhető ez az elv, hogy a szó szerinti értelemben az írás, a betű jelent mércét. Ilyen óvások fogalmazódnak meg emiatt: Ne csináljunk „papirospápát” a Bibliából, nem lehetünk „a betű szolgái” (2Kor 3,6), a „nagyon bibliás” keresztények fanatikusak. Kétségtelen, hogy lehet tőle merőben idegen szellemiséggel közelíteni az Íráshoz. Szőrszálhasogató, törvényeskedő okoskodás érvényesülhet az értelmezésénél, ezekből pedig „igát” lehet kovácsolni, és azt az emberi magyarázatokkal befolyásolható hívők nyakára tenni. Bölcs intelem azonban a magyar közmondás: „Nem jó a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni.”

Így érvelnek az Írás mérték szerepétől idegenkedők: Jézus élőszóval közölte kinyilatkoztatásait, jó ideig csak tanítványai emlékezete őrizte tanításait. Legtöbbször szóban közvetítették Isten üzeneteit a próféták is, bizonyságtételeik írásba foglalására csak később került sor.

Valóban központi helyet foglal el a Bibliában az „Isten beszéde”, vagy „Isten igéje” fogalom. Jézus kijelentései is tanúsítják ezt: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten minden igéjével, amely szájából származik.” (Mt 4,4) „Az én anyám és az én atyámfiai ezek, akik Isten beszédét hallgatják és megcselekszik.” (Lk 8,21) Atyjához intézett, úgynevezett főpapi imájában hangzott el: „Ama beszédeket, amelyeket nékem adtál, őnékik adtam… A te beszédedet megtartották.” (Jn 17,8.6) Az Ószövetségben számos kisprófétai könyv kezdődik így: „Az Úr igéje, amely lőn Hóseáshoz…” (Hós 1,1), „Az Úr igéje, amely lőn Jóelhez…” (Jóel 1,1), „Az Úr igéje, amelyet szólt Sofóniásnak…” (Sof 1,1) stb. Ezt írta Pál apostol a thesszalonikai hívőknek: „Hálát adunk Istennek szüntelen, hogy ti befogadva Isten általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét – aminthogy valósággal az is –, amely munkálkodik is bennetek, akik hisztek.” (1Thessz 2,13) A Biblia utolsó könyvében ismételten találkozunk ezzel a kifejezéssel „Isten beszéde és Jézus Krisztus bizonyságtétele.” (Jel 1,10; 6,9; 20,4)

Az igehirdetés csak akkor hatékony, akkor munkálkodik hatalommal emberek életében, ha az igehirdető az élő Isten beszédévé eleveníti meg az írott igét. „A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” (Rm 10,17) Nyilvánvaló, hogy nem külső hallásról van itt szó, hanem belső hallásról, meghallásról. Jelenések könyve bevezető szakaszában olvashatjuk: „Boldog, aki olvassa és akik hallgatják e prófétálás beszédeit, és megtartják azokat, amelyek megírattak abban…” (1,3) Akkor válik „boldogsággá” az, ami „megíratott” – annak, aki olvassa vagy hallgatja –, ha a „prófétálás beszédévé” elevenedik meg. Isten beszédét nem egyszerűen olvassa, hanem hallja a hívő ember, ezért fejezte be Jézus a tanításait nemegyszer így: „Akinek van füle a hallásra, hallja meg!”2 (Mt 13,9 stb.; Jel 12,7 stb.)

Az írott Ige tehát akkor válik Isten kinyilatkoztatásává, megszólító üzenetévé számunkra, ha a Szentlélek által megelevenítve, az élő Isten beszédeként hat ránk. Történhet ez közvetlenül a Szentírás olvasása során, vagy közvetve, amikor Szentlélek által ihletett tanító közvetíti az Ige üzenetét. A „sola Scriptura” elv valójában ezt jelenti: „egyedül Isten beszéde”.

 

 

„Isten beszéde” nem függetleníthető, nem választható el az Írástól

 Isten beszédét, embereknek szóló kinyilatkoztatását a Szentírás, a Biblia dokumentálja, őrzi. Jn 10,34–36-ban olvashatjuk Jézus kijelentését: „Nincs-e megírva a ti törvényetekben: »Én mondtam, elóhim [a héber szöveg szerint, Istennel rokon lények jelentéssel3] vagytok.« Ha azokat elóhimnak [a héber szöveg szerint] mondta, akikhez Isten beszéde hangzott – és az Írás fel nem bontható – arról mondjátok ti, akit az Atya megszentelt és elküldött e világra, hogy káromlást szólsz, mivelhogy azt mondtam Isten fia vagyok?” Két dolgot is megfigyelhetünk: Jézus törvényként hivatkozik egy zsoltárigére (Zsolt 82,6). Mivel Isten a tökéletes bölcsesség és a tökéletes erkölcsiség megtestesítője, bármit mond, az törvénynek tekinthető – legyen az parancsolat, történeti elbeszélés vagy zsoltárige. Továbbá Jézus egyenlőségjelet tesz aközött, amit Isten mondott és ami megíratott a törvényben, azaz Isten beszéde és az Írás között. Hozzáteszi még ezt a jelentőségteljes megjegyzést: „és az Írás fel nem bontható”. Nem bontható fel, mert Isten beszédét őrzi. Váltófogalom a „megíratott” és a „prófétálás beszéde” (Jel 1,3) a Jelenések könyvéből előzőleg idézett igénél is.

Vegyük szemügyre Jézusnak ezt a kijelentését is: „Bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, de a törvényből egy jóta [utalás a jod-ra, a héber ábécé legkisebb betűjére] vagy egyetlen pontocska [a görög szövegben szarvacska, amely az egyik héber mássalhangzót a másiktól megkülönböztető betűhajlatra utal] el nem múlik, míg minden be nem teljesedik. Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül, és úgy tanítja az embereket, a mennyek országában a legkisebbnek tekintik, nevezik.”4 Jézus azt mondja, hogy előbb elmúlhat az ég és a föld, mint hogy a törvényben a legkisebb betű vagy egy betűhajlat eltűnne, megváltoznék. Ehhez képest mondja, hogy ha valaki egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanít, Isten országában a legkisebbnek nevezik, tekintik. Isten parancsolata és az Írás szétválaszthatatlan. Figyelemre méltó, hogy a Mt 5,18-cal párhuzamos ige, Mt 24,35 így szól: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen nem múlnak el.” Tehát az Írás fennmaradása és Jézus beszédének a fennmaradása együtt valósul meg, mert egymástól elválaszthatatlanok. A világ végezetéig fennmarad Jézus beszéde, mivel a törvény, azaz az írott Ige – amely azt dokumentálta – fennmarad.

Felmerül azonban a kérdés: Isten beszéde és az írott Ige mennyiben fedi egymást? Azaz: mit értsünk a Szentírás ihletettségén?

 

Az ihletettség értelmezése     

 Az úgynevezett racionális teológia korszakában a tudományos vizsgálat módszereivel igyekeztek megállapítani keresztény teológusok, hogy mi tekinthető isteni eredetűnek, azaz isteni kinyilatkoztatásnak az Írásban. A bibliai iratok emberi szerzői, azok indítékai és keletkezési körülményei felől közelítve próbálták ezt kideríteni. A módszer valójában nem volt adekvát, nem volt megfelelő a vizsgált tárgyhoz képest. Ezt a módszert követve odáig jutottak egyes teológusok, hogy szerintük Istennek „emléknyomai” vannak csak a világban. Ezeknek a nyomoknak az „észleléstörténete” az, amit kinyilatkoztatásnak nevezünk a keresztény teológiában. El kell ismerni azonban, hogy ilyenfajta észlelések más vallások kialakulásában is szerepet játszottak.5 Az Írás szerint viszont Isten szólt hozzánk, emberekhez: „Minekutána Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által.” (Zsid 1,1)

Az újszövetségi iratokban a következő kifejezések jelölik az ihletettséget az eredeti szöveg szerint: „A teljes Írás theopneusztosz” (szó szerint: Istentől lehelt; a Károli-fordítás szerint: Istentől ihletett; 1Tim 3,16). Párhuzamba állítható ez a kifejezés Jézusnak azzal a kijelentésével, miszerint nekünk, embereknek kiváltságunk, hogy „Isten szájából származó” igékkel élhetünk (Mt 4,4).

„Hüpo pneumatosz hágiu feromenoi [szó szerint: a Szentlélektől vitetve, hordozva; a Károli-fordítás szerint: a Szentlélektől indíttatva] szóltak Isten szent emberei.” (2Pt 1,21) Ezeknek a kifejezéseknek a tartalma nem közelíthető meg a természettudományban, történettudományban vagy egyéb tudományágakban követett módszerekkel, mivel természetfeletti valóságra utalnak. A Szentlélek munkájának a mikéntje titok számunkra. Nem ismerjük azt az „isteni tudományt”, amelynek az alkalmazásával Ő megvalósítja Isten szándékait.

Helyénvalóbb tehát az Írások tartalma felől indítani a vizsgálatot. Ilyen kérdéseket kell feltennünk: Tartalmaz-e a Szentírás olyan eszméket, amelyek annyival magasabbak az emberi eszméknél, gondolatoknál, mint „amennyivel magasabb az ég a földnél” (Ésa 55,8-9)? „Felettébb tiszta”-e az Írásban foglalt beszéd (Zsolt 119,140)? Egyenes beszéd-e, amely biztonsággal különíti el egymástól az „igent és a nemet”, összekeverhetetlenül választja el egymástól a jót és a gonoszt (Mt 5,37)? Teremtő erővel „munkálkodik”-e e beszéd azokban, akik befogadják (1Thessz 2,13)? A tartalom felől célszerű közelíteni tehát az eredet felé, és nem fordítva. Annál is inkább, mivel az eredet emberi oldala felől is igencsak hiányosak a rendelkezésünkre álló adatok. Más szóval: csakis hit által – nem elhívést, hanem ismereten alapuló meggyőződést, bizalmat értve hiten – lehet elfogadni azt, hogy a Szentírás Istentől ihletett emberi beszéd. Olyan beszéd, amelyben úgy egyesül az isteni és az emberi, mint ahogyan a testté lett Emberfiában egyesült az isteni és az emberi. Ilyen értelemben is érvényes „az Írás fel nem bontható” (Jn 10,35) elv, azaz nem lehet szétválasztani az Írásban azt, hogy mi az isteni és mi az emberi benne.

Tisztázandó az úgynevezett verbálinspiráció kérdése is. Vannak az Írásban olyan kijelentések, amelyek bizonyos mértékű információt adnak arról, hogyan adta át üzeneteit Isten a prófétáknak (Ezék 2,7–3,4; 11,25; Dn 7,1; Jn 14,26; Jel 1,1–2). Ezek nyilvánvalóvá teszik, hogy az ihletés az emberi közvetítők intellektusára, lelki képességeire hatott, nem pedig közvetlenül az általuk leírt szavakra, azaz nem diktálással történt a kinyilatkoztatás átadása. E „szent emberek” (2Pt 1,21) a maguk egyénisége szerint és saját nyelvezetükkel törekedtek visszaadni – hű „tanúságtevőként” – azt a kinyilatkoztatást, amelyet „láttak, hallottak” (Jel 1,1–2) vagy belső megvilágosodás útján kaptak, azzal a kifejezett megbízatással vagy belső megbizonyosodással, hogy ezt írásba foglalva tovább kell adniuk (Jer 36,2; Jel 1,10–11).

Ha tehát azt érti valaki verbálinspiráción, hogy a Biblia szavai, megfogalmazásai egy az egyben Isten szavai, megfogalmazásai, amelyek ennélfogva tökéletesek, akár még nyelvtanilag is, ezt a felfogást a Szentírás nem támasztja alá. 

Ugyanakkor azt sem állíthatjuk, hogy a Szentlélek semmiben, semmilyen szinten nem segítette az elhívott emberi közvetítőket abban az igyekezetükben, hogy a maguk nyelvezetével írásba foglalják a kapott kinyilatkoztatást. Téves feltételezés, hogy e feladat teljesítésében már teljesen magukra hagyta volna őket. Pál apostol írja: „Ezeket prédikáljuk…, nem olyan beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szentlélek tanít…” (1Kor 2,13) Ha a prédikátornak, igehirdetőnek adott lelki ajándék magában foglalja azt, hogy bizonyos esetekben, bizonyos pontokon a Szentlélek tanítja őket, hogy milyen szavakat, kifejezéseket használjanak, akkor ez a segítség bizonyára érvényesült a bibliai iratok szerzőinél is.   

Bizonyosan szerepe volt a Szentlélek ihletésének például speciális szavak, kifejezések megválasztásában. Jézus olykor az Írás egyes szavaiban rejlő mondanivalóra irányította a figyelmet. Idéztük már Jn 10,34–36-ot. Jézus, egy ószövetségi igét (Zsolt 82,1.6) idézve egyetlen szóra, az elóhim szóra hivatkozott, erre alapozva fejtette ki mondanivalóját. A zsoltáros más szót is alkalmazhatott volna, e különleges kifejezés azonban fontos mondanivalót hordoz. Más esetben Jézus arra hívta fel a figyelmet, hogy a 110. zsoltár 1. versében nem véletlenül szerepel ez a megfogalmazás: „Mondta az Úr az én Uramnak…” Feltette hallgatóinak a kérdést: „Miképpen hívja Dávid őt [a Messiást] Lélekben Urának?… Ha tehát Dávid Urának hívja őt, mimódon a fia?” (Mt 22,41–45)

Jézus kijelenti itt, hogy Dávid „Lélekben”, azaz a Szentlélek által szólt két Úrról, mert „Uramnak” nevezte az eljövendő Megváltót is mint felette álló, isteni személyt. Olyan megfogalmazásokkal is találkozunk az Írásban, melyek szerint a Szentlélek szólt „Dávid szája által” (Ap csel 1,16; 4,25; Zsid 4,7), és olyan kijelentéssel is, amely egy az egyben a Szentlélek szavával azonosít bibliai igét: „Annakokáért, amint a Szentlélek mondja: Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket!” (Zsid 3,7–8; vö. Zsolt 95,7–8)

 

 Karl Remshart_Az Ágostai hitvallás felolvasása a császár előtt Augsburgban, 1530. június 25-én (1708)

 Mit jelent a „sola Scriptura”, avagy az „egyedül Isten beszéde” elv következetes alkalmazása a Biblia-tanulmányozás során?         

 1. Első számú feladat koncentrált figyelemmel többször elolvasni az adott igét vagy igeszakaszt, azzal a vággyal, sőt fohászkodással, hogy szeretnénk kideríteni és megérteni azt a gondolatot, amelyet Isten általa kinyilatkoztatni akart és akar.

2. Isten kinyilatkoztatása emberi nyelven szól hozzánk, ezért az intelligens szövegértés általános szabályait kell alkalmaznunk a mondanivaló feltárásához. Figyelni kell arra, hogy milyen kontextusban szerepel az adott ige vagy igeszakasz. Ezenfelül figyelembe kell venni a „teljes írás” szövegösszefüggését is az adott témát illetően, a „viszont meg van írva” (Mt 4,7) elvet alkalmazva. Mivel Isten beszéde emberi történelmi keretben és emberi nyelven szól, szükséges egybevetni a nemzeti nyelvű fordítást – oly módon, ahogyan erre lehetőségünk van – az eredeti szöveggel. Igyekeznünk kell minél pontosabban megállapítani az eredeti szöveg jelentését. Úgyszintén fontos figyelembe venni a történelmi és kortörténeti hátteret is.

3. Ragaszkodjunk ahhoz, hogy a Szentírás önmagát magyarázza. A II. Helvét Hitvallás (1562) tisztán fogalmazza meg ezt az elvet: „Az Írásnak csak azt a magyarázatát ismerjük el, amely magából az Írásból van véve (annak a nyelvnek szelleme szerint, amelyen írták azt, valamint a körülmények szerint mérlegelve, és a hasonló vagy eltérő több és világosabb helyeknek egybevetésével kifejtve)…” Hasonlóképpen mondja a Skót Hitvallás (1561): „Valljuk, hogy az Írás értelmezésének joga… egyedül a Szentléleké, aki szerzője is a Szentírásnak. Amikor tehát vita támad az Írás bármely helyének vagy kijelentésének helyes értelmezése […] dolgában, nem annyira arra kell figyelnünk, hogy az előttünk élő emberek mit mondtak, hanem arra, amit a Szentlélek következetesen tanít a teljes írásban.” Különösen fontos, hogy az alapfogalmak jelentéstartalmát a Szentírásban való előfordulásaikat egybevetve tisztázzuk. Mindig szem előtt kell tartani a „hozzá ne tégy” óvást, amely a Biblia elején és a végén is ott áll hangsúlyosan (5Móz 4,2; Jel 22,18–19). Ahogyan a próféták megvalósították az úgynevezett prófétai fegyelmet, azaz a saját gondolataikból nem tettek hozzá semmit ahhoz, ami Isten kinyilatkoztatásaként továbbításra, megörökítésre rájuk bízatott, úgy kell a tanítóknak, írásmagyarázóknak is ügyelniük arra, hogy Isten beszéde tartalmát fejtsék ki, és ne keverjenek ahhoz önkényes, emberi kiegészítéseket, értelmezéseket. Erről szól Jeremiás 23,28 óvása is: „Akinél az én igém van, beszélje az én igémet igazán! Mi köze van a polyvának a búzával? – Ezt mondja az Úr.”

4. Annak tudatában kell tanulmányozni az Írást, hogy az Isten beszédét rögzíti. Ennek megfelelő alázattal és tisztelettel közeledjünk a szöveghez. Miután minden lehetséges módon körüljártuk a szöveget, hogy minél pontosabban tisztázzuk a jelentését, az isteni mondanivaló megértéséhez kell eljutnunk. Még ha lelkiismeretesen minden előkészületet megtettünk is ennek érdekében, gyakran azt tapasztaljuk, hogy olyan, mintha egy zárt ajtó előtt állnánk, mert még mindig nem értjük, nem látjuk igazán a lényeget. Ez a zárt ajtó arra a lelki magatartásra nyílik meg, amelyet Jób is tanúsított Isten beszédét hallgatva: „Megvallom… csodadolgok ezek nékem, fel nem foghatom… Én kérdezlek, Te pedig taníts engem!” Pál apostol nem véletlenül kérte Kolosséban élő hittestvéreit: „Imádkozván… miérettünk, hogy Isten nyissa meg előttünk az Ige ajtaját.” (Kol 4,3)

5. Ha ezen a módon – a tudós következetességével és precizitásával, ugyanakkor a nagy tudósok alázatával – kutatjuk az Írást, akkor egy kerek egész, „vasbeton szerkezetű” gondolatrendszer bontakozik ki előttünk. Érzékeljük azonban azt is, hogy az az ismeret, amire eljutottunk, még nem a végpont: az előttünk már világosan kirajzolódó kép vagy rendszer még kiegészülhet és mélyülhet a továbbiakban.

6. Ha egy szűkebb vagy tágabb keresztény közösség tagjai, lelkészei következetesen a sola Scriptura elvhez tartják magukat, akkor ennek valódi – eszmei, lelkületbeli, magatartásbeli – egység lesz az eredménye. Olyan egység, amely mindinkább megközelíti azt az egységet, amiért Jézus imádkozott (Jn 17. fejezet). Ennek az imádságnak a szövegéből egyértelműen kitűnik, hogy Jézus csak azok között látta elképzelhetőnek a valódi egység kialakulását, akik „az Ő beszédét befogadták”.

  • „Sötétségből világosság ragyogjon!”

    Tanulmánykötet a reformáció 500. évfordulója tiszteletére. A Sola Scriptura Teológiai Főiskola negyedévenként megjelenő lapjában, a Sola Scriptura teológiai szakfolyóiratban számos olyan cikket közöltünk 1999-től napjainkig, amely a reformációhoz kapcsolódik. Érthető ez, hiszen a főiskola nevében is hordozza a XVI. századi reformáció szellemiségével való kapcsolatát.

  • Biblia - részletek

    Ruth könyve, Jónás könyve, 1–40. zsoltár, Márk evangéliuma, Jelenések könyve. Két rövid ószövetségi könyv és 40 zsoltár, valamint két újszövetségi könyv próbafordítását tartalmazza a kötet, egy új Biblia-fordítás első kezdeményeként. 

  • Mit tesz most Jézus?

    Jézus kereszthalála, feltámadása és ezt követő mennybemenetele olyan bibliai kijelentések, amelyekről szinte mindenki hallott már. Azonban még a keresztények között is csak kevesen ismerik a Biblia válaszát erre az egyszerű kérdésre: „Mit tesz most Jézus?”

  • A lutheri reformáció tanulságai és bátorításai

    A Korszakok nyomában 1888-ban jelent meg először, és közel ötven nyelvre fordították le. Ennek a könyvnek a mai kereszténység számára is van mondanivalója: könnyebben találnánk meg az utat a jövő felé, ha az üdvösségtörténet egészének perspektívájából szemlélnénk a keresztény egyház történelmét – ehhez nyújt segítséget a Korszakok nyomában. A könyvből e rövid kiadványban idézett részletek a reformáció 500. évfordulóján aktuálisabbak, mint valaha.

7. Szükséges folyvást előre haladni, növekedni Isten beszédének a megértésében. A Biblia tanulmányozására is érvényes Jézusnak ez a kijelentése: „Mondom néktek, hogy mindenkinek, akinek van, adatik, akinek pedig nincs, még amije van, az is elvétetik tőle.” (Lk 19,26) Jelentőségteljes az a kijelentés is, hogy „minden igével éljen” az ember, „amely Isten szájából származik” (Mt 4,4). Eszerint egyetlen bibliai irat vagy szakasz tanulmányozását sem tekintheti elhanyagolhatónak a lelkiismeretes Krisztus-követő. Erre utal a Biblia elején és végén is megtalálható „el ne végy belőle” elv is (5Móz 4,2; Jel 22,18–19). Semmit sem helyes mellőzni – azaz nem kutatni, nem hirdetni, figyelembe nem venni – a teljes Írásból. Továbbá mindig késznek kell lenni az új, a több befogadására, akkor is, ha helyesbíti eddigi látásunkat, meggyőződésünket! A II. Helvét Hitvallás így szól erről: „Mindenki előtt ünnepélyesen kijelentjük, hogy mindig nagyon készen vagyunk […] azoknak, akik Isten Igéjéből jobbra tanítanának, köszönetünk nyilvánításával engedni, és hozzájuk igazodni az Úrban, akinek dicséret és dicsőség.”

8. Tekintsük természetesnek, hogy az Írás – bizonyos, jelenlegi felfogóképességünket meghaladó témáknál – csupán tényeket közöl, magyarázat nélkül. Tartsuk mindig szem előtt ezt az igét: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok viszont a mieink és a mi fiainké…” (5Móz 29,29) Jelenlegi helyzetünkben szükségszerű, hogy maradjanak titkok, amelyeket meg nem fejthetünk. Ne feszegessük például Isten vagy az angyalok természetét, amelyről úgysem tudunk meg többet ezen a földön. A kinyilatkoztatott dolgok olyan hatalmas terület a kutatásra, hogy mindig marad felfedezni-, megértenivaló a „fiainknak” is, azaz a következő nemzedékeknek is. Ezenfelül ígéret van arra, hogy Isten országában beláthatatlanul sok további ismeret, mélyebb megértés vár ránk (lásd 1Kor 13,9–12).

9. A sola Scriptura elv alkalmazandó a különböző vallási tanítások megvizsgálásánál is, mégpedig következetesen, megvesztegethetetlenül: „Ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől vannak-e, mert sok hamis próféta jött ki a világra.” (1Jn 4,1; vö. Jel 2,2) „Óvakodjatok azoktól, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak a tudomány körül… És ezektől hajoljatok el.” (Rm 16,17) „Megpróbáltad azokat, akik apostoloknak mondják magukat, holott nem azok, és hazugoknak találtad őket.” (Jel 2,2) Jézus Krisztus példája arra tanít, hogy mindenfajta kísértéssel szemben is a „meg van írva” a védekező fegyver (Mt 4,4.9.10; vö. Eféz 6,17/b). Pál apostol is írja: „Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elmétek megújulása által, vizsgáljátok meg, mi Isten kedves, jó és tökéletes akarata.” (Rm 12,2) „Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz.” (Rm 12,9) Azzal viszont számolni kell, hogy az Isten beszéde által tanított igazsághoz való ragaszkodás gyakran konfliktussal, háborúsággal jár. Jézus esetében is ezzel járt, és előre szólt arról, hogy követői is megtapasztalják majd ezt (Lk 12,49–53; Jn 15,19–21). Ezt viszont vállalni kell. A sola Scriptura elv követője könnyen találkozhat azzal, amiről Jeremiás ír: „Az Úr szava mindenkori gyalázatomra és csúfságomra lett nékem.” (Jer 20,8) Vigasztalásul szolgál azonban Jézus kijelentése: „Jaj néktek, amikor minden ember jót mond felőletek, mert éppen így cselekedtek a hamis prófétákkal az ő atyáik.” (Lk 6,26)

10. Fontos, hogy a Biblia-olvasót, Biblia-tanulmányozót jellemezze az a készség, hogy amit a Szentlélek feltár előtte, ami ezt követően immár a „szívében és a szájában” lesz, azt „teljesíti” is (5Móz 30,11.14). Itt is érvényesül egy törvényszerűség: ha elmarad az Isten megértett beszéde iránti engedelmesség, ha a Szentlélek belső megszólítása ellenére nem követi az ember azt, amit Isten mond, akkor beteljesedik rajta, hogy „a benne levő világosság is sötétséggé válik” (Lk 11,35). Jézus azokat mondta boldognak, akik „Isten beszédét hallgatják és megtartják” (Lk 11,28).

 

 Heidelbergi Káté - 1563

 „Sola Scriptura” vagy „sola ekklészia” – „egyedül Isten beszéde” vagy „egyedül az egyház”?

Ha nem érvényesítjük teljes következetességgel a sola Scriptura elvet, akkor – bármennyire hangoztatjuk is vagy ragaszkodunk hozzá hitvallásos alapon – a „sola ekklészia” fog a helyébe lépni mérceként, azaz az egyház tekintélye, a felekezeti tanítás hagyománya. Részlet egy interjúból szemléltetésül:               

„A középkorban úgy gondolták, hogy a Szentírás nem lehet mércéje egy ilyen vitának [amit Luther indított a hitelvek körül], mert annak értelmezése az egyház kezében van. […] A Szentírás önmagát magyarázza, valamint világos és érthető. A nehezebben érthető szakaszokat a könnyebb részek magyarázzák. Ennek felismerése az egyház öröksége. Protestánsként azt mondjuk, hogy a Szentírás határozza meg az egyházat. A Szentírás helyes értelmezésében mégis az egyház hitgyakorlatára támaszkodunk. Tehát azt az írásértelmezést tekintjük helyesnek, amelyet az egyház mindenkor tanított – hiszen a Szentlélek ebben is vezeti az egyházat.”6

Két kérdést kell feltenni e nyilatkozat nyomán: (1) Miben különbözik a protestantizmus a katolicizmustól, ha azt vallja, amit az idézett mondatok tartalmaznak? Végső soron nem a sola ekklészia/egyedül az egyház elvet vallja akkor a protestantizmus is? (2) Hol található olyan kijelentés a Szentírásban, miszerint az egyházat – bármely felekezetet, avagy a misztikus valóságnak tekinthető „egy egyetemes egyházat” – mindenkor, azaz feltétel nélkül vezeti a Szentlélek? (Vö. pl. Jer 7,1–8) Az „egyedül az Írás”/„egyedül Isten beszéde” alternatívája elkerülhetetlenül az „egyedül az egyház” elv. Amennyiben azt vallja a kereszténység, hogy isteni igazságot képvisel, továbbá a hívők egységét akarja elérni, akkor vagy az egyik elvet kell mércévé tennie, vagy a másikat. 

 

Fundamentalizmus, evangelikalizmus és a „sola Scriptura” elv

A fundamentalizmus szó bizonytalan jelentéstartalmú a közvéleményben, használata is következetlen. Többrétű jelentését a következőkben szeretnénk tisztázni.

A fundamentalizmus a sola Scriptura elv vonatkozásában azt az irányzatot jelöli, amely az úgynevezett Niagara-konferenciákon (1883–1897) formálódott ki, és teológiáját a Fundamentals címen 1909–1915 között az Egyesült Államokban kiadott 12 kötet ismerteti. Amerikai eredetű tehát, s mintegy ellenreakcióként született meg a keresztény teológiába is behatolt korszellemmel, modernitással szemben. Öt hittételt szögeztek le 1910-ben, mint amelyekhez az újfajta, modern kereszténységgel szemben mindenképpen ragaszkodni kívánnak: (1) Szentlélek inspirálta Szentírás/a Szentírás tévedhetetlensége, (2) Krisztus szűztől való születése, (3) Hit abban, hogy Krisztus halála váltság, engesztelés, jóvátétel a bűnökért, (4) Krisztus testben való feltámadása, (5) Krisztus csodáinak történelmi valósága.

A fundamentalista irányzat tehát valójában nem a sola Scriptura elvhez ragaszkodik, hanem egyfajta keresztény konzervativizmus, amely harciasan védelmez bizonyos keresztény hittételeket, az elvet magát pedig tévesen értelmezi, mert merev verbálinspirációt vall. A fundamentalista „teológiai csúfnévvé” (J. Stott megfogalmazása) lett mára. Ezeknek a jelzőknek a szinonimájává lett: bigottan dogmatikus, életidegen, világtól elzárkózó. Mindebből nyilvánvaló, hogy a sola Scriptura elvnek arra az értelmezésére, amelyet a fentiekben kifejtettünk, megalapozatlan és igazságtalan a fundamentalista megbélyegzés alkalmazása.

Az evangelikalizmus a fundamentalizmusból nőtt ki, de ahhoz képest jelentős mértékben átalakult. Először az „új evangéliumiság” kifejezést kezdték használni az evangelikalizmus fundamentalizmustól való megkülönböztetésére. Ma már egyértelműen elkülönül egymástól a két fogalom. Az evangelikalizmus nem vallja a Biblia tévedhetetlenségét a fundamentalizmushoz hasonló értelmezésben, viszont hangsúlyozza a biblikusság fontosságát.

Az evangelikalizmus – amelyhez az amerikai protestánsok nagy része tartozik – ma már átlépi a felekezeti és a földrajzi határokat is. Magyarországon is formálódik egy evangelikál irányzat. Így határozzák meg magukat: „Az evangelikál csoportot olyan fiatal teológusok alkotják – baptista, evangélikus, pünkösdi, református egyházakból –, akik az evangelikalizmus és/vagy a protestáns ortodoxia szellemében szeretnének teologizálni.”7

A csoport évente kétszer szervezi meg Teológusok párbeszédben című konferenciáját. Az evangelikalizmus ma egyfajta középút a történetkritikai írásmagyarázatot érvényesítő keresztény liberalizmus és a sola Scriptura elvhez a 16. századi reformáció szellemében ragaszkodó protestantizmus között.

Nagy változás a fundamentalizmushoz képest, hogy az evagelikalizmus nem a világtól vagy akár a politikától való elzárkózást képviseli, hanem ellenkezőleg, azt vallja, hogy az evangelikál keresztényeknek egyenesen küldetésük részt venni a világi társadalom átalakításában, közelebbről az újraevangelizálásban, akár aktív politizálással, politikai szerepvállalással is. Olyan messzire mennek el ma az evangelikalizmus egyes irányzatai, hogy keresztény vallási fundamentalizmust képviselnek. A fundamentalista megjelölés – általános vallási vonatkozásban – ugyanis azt a jelentéstartalmat hordozza, hogy valamely vallás vagy vallási irányzat a körülötte levő társadalomban is érvényre akarja juttatni a maga valláserkölcsi felfogását. Ennek érdekében a világi hatalmat is befolyásolni, sőt megszerezni kívánja. (Lásd az amerikai evangelikál protestánsok szerepét az Egyesült Államok elnöke, Donald Trump, valamint alelnöke, Mike Pence hatalomra juttatásában.) Ilyen értelemben létezik iszlám fundamentalizmus, de úgyszintén keresztény fundamentalizmus is. A fundamentalizmus irányába hat „a keresztény Európa” vagy „keresztény Magyarország” eszméje is.

Az ökumenikus egységtörekvésektől sem zárkózik el az evangelikalizmus. Az amerikai evangelikál protestánsok neves képviselői aláírták az Evangéliumiak és katolikusok együtt: a keresztény misszió a harmadik évezredben című dokumentumot 1994-ben. Az evangelikál irányzat csupán egy „hitvallásos minimummal” való azonosulást vár el a hozzá csatlakozóktól.

Az evangelikalizmus vallja, de nem érvényesíti igazán a sola Scriptura elvet. A 19–20. századi fundamentalizmushoz hasonlóan bizonyos konzervatív keresztény meggyőződésekhez ragaszkodik, nem pedig minden tekintetben, következetesen Isten beszédéhez. Toleránsan viszonyul például az eltérő felekezeti tanításokhoz ökumenikus kapcsolataiban. A politikához való viszonyulásában azonban hajlik a türelmetlen keresztény fundamentalizmus támogatására. Ez ellentétben áll az egyéni lelkiismereti szabadság feltétlen tiszteletben tartásának bibliai alapelvével.

 

Miért veszteség a sola Scriptura elv elbizonytalanodása, sőt kiüresedése a mai protestantizmusban?

Ha a kereszténység nem képviseli, nem érvényesíti teljes következetességgel a sola Scriptura elvet, azaz nem tartja magát Isten beszédéhez minden vonatkozásban, akkor elveszíti racionális tartalmát. Ez esetben csupán vallási hagyomány és érzelmi élmények, egyfajta keresztény miszticizmus marad belőle. A tömegek igényének megfelel ma az ilyenfajta vallásosság, mert az értelemtől való menekülés8 jellemzi őket. Csalódottak ugyanis, mivel az emberi ész és tudomány kultusza, amely a felvilágosodás nyomán a korszellemet uralta, nem hozott megoldást az emberi társadalom bajaira. Érzelmi sivárság, reménytelenség, sőt kétségbeesés maradt vissza utána.  

Jézus kijelentése szerint „az első és nagy parancsolat” ez: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” (Mt 22,37–38) Nyilvánvaló, hogy a kereszténység csak akkor tud értelmet is megszólító vallásosságot képviselni, ha van racionálisan kifejthető és megérthető mondanivalója Istenről és a világról. Ilyen mondanivaló csak a Bibliából tárul fel, a sola Scriptura elv valódi érvényesítése nyomán. Ha az így szerzett, folyton bővülő, gazdagodó Isten-ismeretettel foglalkozik a keresztény teológiai tudomány, ha ez táplálja a keresztény igehirdetést, akkor a világhoz is eljut Isten beszéde, üzenete. És nemcsak eljut, hanem megmutatkozik „élő és ható” tulajdonsága, „léleknek és életnek” fog bizonyulni a lelkileg-testileg beteg, szenvedő, Istentől távol élő emberek számára (Zsid 4,14; Jn 6,63).

Bátorító ígéretet olvashatunk Ésaiás próféta könyvében: „Lesz az utolsó időben, hogy erősen fog állni az Úr házának hegye… Özönleni fog hozzá minden nép. Eljön sok nép, ezt mondván: Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére… mert a tanítás Sionból jön, és Jeruzsálemből az Úr beszéde.” (2,2) Bárcsak mielőbb beteljesedhetne ez az ígéret, hogy Isten beszéde újra a közfigyelem középpontjába kerül! Helyenként és időnként megvalósult már ez a történelem folyamán, így a 16. századi reformáció idején is, de ma minden korábbi nemzedéknél nagyobb szükségünk lenne rá.

 

 

Jegyzetek

1 Életünk mércéje a Szentírás – Interjú Pecsuk Ottó református lelkipásztorral, a Magyar Bibliatársulat Alapítvány főtitkárával és a Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusával… Református.hu, 2017. december 2.

2 Pontosított fordítás szerint.

3 Az elóhim formailag többes számú, de legtöbbször istenséget jelent, Istent jelöli egyes számban. Esetenként viszont Istennel rokon lényeket is jelöl, angyalokat vagy embereket. Zsolt 82,6-ban a „Felséges fiai” az elóhim váltófogalma: „Én mondtam, elóhim (téves fordításban: istenek) vagytok ti, a Felséges fiai ti mindnyájan.”

4 Pontosított fordítás szerint.

5 „Istennek egyetemes észleléstörténete van, amely különféle kulturálisan koherens emléknyomokban manifesztálódott, és fog ezután is manifesztálódni… Nem cáfolható az a pozitív feltevés, hogy Isten nemcsak a kereszténységet akarta, hanem a többi vallást is.” (Klaus-Peter Jörns: Ha a kereszténység hiteles akar lenni. Mérleg, 2015, 23. o.)

6 Életünk mércéje a Szentírás – Interjú Pecsuk Ottó református lelkipásztorral, i. m.

7 http://www.evangelikalcsoport.hu/2017/02/09/teologusok-parbeszede

8 Utalás Francis Schaeffer Szabadulás az értelemtől c. könyvére (Evangéliumi Kiadó, 1983).

 

(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat 2017/4. számában)

 

További cikkeink:

Mit kezdjünk a nyelvünkkel?

2018. augusztus 15.

A közelmúltban kezembe került egy újság, melynek egyik rovatában ismert embereknek tesznek fel rövid személyes kérdéseket, s ezekre olykor igen érdekes és elgondolkodtató válaszok születnek. Fischer Iván karmestertől, a Budapesti Fesztiválzenekar vezetőjétől többek között ezt kérdezték: „Mi az a téma, ami a leginkább idegesíti, amiről nem szeret beszélni?” A tömör válasz így hangzott: „A fölösleges panaszkodás, céltalan háborgás nagyon idegesít. Egyáltalán az, ha valaki folyton helyszíni közvetítést ad a rossz érzéseiről.”

„Miről ismerhetjük meg, hogy kedvet találtunk előtted?”

2018. augusztus 5.

Csak időnként akarjuk tapasztalni Isten jelenlétét az életünkben, vagy arra vágyunk, hogy folyamatos kapcsolatban legyünk vele? Isten, aki feltétel nélkül szeret bennünket, feltételekhez köti-e azt, hogy „közöttünk lakhasson”? Erre a kérdésre is a Szentírásban érdemes keresnünk a válaszokat.