Keresztény Advent Közösség
Hírek, aktualitások Elemzések, tanulmányok Testi-lelki egészség Biblia

Mit kezdjünk a nyelvünkkel?

Dátum: 2018. augusztus 15. Szerző: Takács Szabolcs

A közelmúltban kezembe került egy újság, melynek egyik rovatában ismert embereknek tesznek fel rövid személyes kérdéseket, s ezekre olykor igen érdekes és elgondolkodtató válaszok születnek. Fischer Iván karmestertől, a Budapesti Fesztiválzenekar vezetőjétől többek között ezt kérdezték: „Mi az a téma, ami a leginkább idegesíti, amiről nem szeret beszélni?” A tömör válasz így hangzott: „A fölösleges panaszkodás, céltalan háborgás nagyon idegesít. Egyáltalán az, ha valaki folyton helyszíni közvetítést ad a rossz érzéseiről.”

„…ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok…” 
(Jakab apostol levele 3,10)

 

Úgy vélem, mindnyájan egyetértünk a karmester szemléletével, hiszen kit ne zavarna, ha valaki folyton háborog és panaszkodik? Ha nem olyan rossz a helyzet, akkor azért, mert minek kell rosszabbnak láttatni, mint amilyen, és ráadásul mások hangulatát is elrontani? Amikor pedig tényleg rossz vagy nehéz, akkor viszont a megoldástól veszi el az energiát, ha valaki mintegy kirakatba teszi belső háborgását, fölöslegesen terhelve ezzel saját magát és a többi jelenlévőt. De miközben a választ olvasva szaporán bólogattam gondolatban, eszembe jutott, mennyire küzdök magam is azzal, hogy stresszhelyzetben olykor átgondolatlanul kifakadok, sőt belelovalva magam ebbe, hajlamos vagyok fokozni is a feszültséget azzal, hogy rossz érzéseimből újabb „muníciót” szolgáltatok a háborgásnak. Ezért néztem fel mindig is a higgadt emberekre, akik feszült, kiélezett helyzetben sem ragadtatták magukat meggondolatlan beszédre.

 

   

Igen, a beszédünk szoros összefüggésben áll azzal, ami éppen a lelkünkben van, és csakis erről adhatunk „helyszíni közvetítést”. De miért vált szinte általánossá a türelmetlen, panaszkodó beszéd, sőt olykor egyenesen a verbális agresszió? Úgy tűnik, a probléma ott van, hogy sok ember elmulasztja megtanulni az önfegyelmet, azt, hogy mielőtt kimondana valamit, „számoljon el tízig” (előfordul, hogy egyeseknek akár húszig vagy harmincig is kellene...). Ám ha mélyebbre szeretnénk ásni, arra is ráébredhetünk, hogy az önfegyelem önmagában kevés ahhoz, hogy a háborgó beszéd forrását is kiiktassuk magunkból. Mélyebbre nézve kiderül: a probléma a természetünkben van. Gyakorta megvan bennünk

a szándék nyelvünk megzabolázására, de rá kell döbbennünk, hogy ez cseppet sem könnyű, sőt tökéletesen megvalósítani szinte lehetetlen. Alapesetben pillanatnyi lelkiállapotunk határozza meg, hogy beszédünk nyugodt vagy zaklatott lesz-e, és innen a folytonos háborgás irányába könnyű, míg a nyugodt, józan gondolkodás és beszéd irányába sokkal nehezebb és sokkal több erőfeszítést kíván az elmozdulás.

Jakab apostol levelében meggyőző szavakkal ecseteli az emberi beszédhez kapcsolódó, sokunk előtt ismert ellentmondásokat. A gondolatmenet ezzel a kijelentéssel kezdődik: „Aki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét is megzabolázni” (Jak 3,2), ám a folytatás igencsak elgondolkodtató:

„Íme a lovak szájába zabolát vetünk, hogy engedelmeskedjenek nekünk, és egész testüket igazgatjuk. Íme a hajók is, noha mily nagyok, és erős szelektől hajtatnak, mindazáltal igen kis kormánytól oda fordíttatnak, ahová a kormányos szándéka akarja. Ezenképpen a nyelv is kicsiny tag és nagy dolgokkal hányja magát. Ímé csekély tűz mily nagy erdőt felgyújt! A nyelv is tűz, a gonoszság összessége. Úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását... Mert minden természet, vadállatoké, madaraké, csúszómászóké és vízieké megszelídíthető és meg is szelídíttetett az emberi természet által: de a nyelvet az emberek közül senki sem szelídítheti meg; fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes. Ezzel áldjuk az Istent és Atyát, és ezzel átkozzuk az embereket, akik Isten hasonlatosságára teremttettek: ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok… Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból csörgedeztet-é édest és keserűt?” (Jak 3,3–12)

 

 

 

Hogy van hát? Ha beszédben nem vétkezünk, képesek vagyunk egész valónkon uralkodni – ez lenne az elérendő cél –, ugyanakkor egyik ember sem tudja önmagától megzabolázni a beszédét? Igen, itt lép be a képbe emberi természetünk erőtlensége. Mert ha természettől fogva higgadtabbak is vagyunk, vagy ha hevesebb vérmérsékletünk ellenére önuralmat gyakorolunk is egy-egy helyzetben a beszédünk fölött, attól még a türelmetlen szavaknak tápot adó, háborgó gondolatok és érzések nem szűnnek meg véglegesen, legföljebb csak gátat szabunk nekik. Önuralmunk edzésével jelentős józanságra tehetünk szert a beszédben is, ám kimondhatjuk: ahhoz, hogy gondolatainkat lecsendesítsük, ennél többre van szükség. Egy gyenge pillanatban még a leghiggadtabb emberből is előtörhet egy-egy „verbális tiráda”, amivel felzaklathatja önmagát és a környezetében levőket, majd pedig szégyenkezhet, hogy ezúttal nem tudott magán uralkodni.

 

 

Egy másik bibliai példán szeretném szemléltetni a megoldás útját. 1Kir 19. fejezetében azt olvassuk, hogy amikor Illés próféta a Baál-imádatban konokul kitartó királyné, Jézabel haragja elől menekülve, lélekben feldúltan eljutott a Hóreb hegyére, Isten először szélvihart, majd földindulást, végül tűzvészt támasztott, de nem volt jelen egyikben sem. A beszámoló szerint azonban „a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszott” (1Kir 19,12). A próféta ekkor befedezte a fejét, mert felismerte Isten jelenlétét. Szemléletes a kontraszt: az emberi lélek háborgását is tükröző természeti jelenségek után egy mindezzel merőben ellentétes hang. Isten e halk és szelíd hangon kíván szólni hozzánk, hogy háborgó lelkünket lecsendesítse, hiszen „a nyelv szelídsége életnek fája” (Péld 13,14). Minden édesanya megtapasztalhatja, hogy a hangosan síró gyermeket ellentétes hangeffektussal, például halkan suttogva vagy énekelve tudja megnyugtatni, a megfelelő érintések kíséretében. Ám a törvényszerűség felnőttkorban sem veszíti el érvényét: ha a háborgást halk, szelíd beszéddel fogadjuk, sokkal könnyebb lecsendesíteni, mintha hasonló hangnemben vágnánk vissza. A megterhelt, zaklatott lelkű ember számára pedig egyenesen gyógyír a csendes, nyugodt beszéd. Éppen ezért a Teremtő is ezen a hangon kívánja megszólítani teremtményét, és tartós csendességre akkor lelhetünk, ha ez a hang szól folyamatosan hozzánk.

Mivel segíthetjük a magunk számára tudatosan Isten halk és szelíd hangjának meghallását? Tapasztalatom szerint azzal, ha a hétköznapok egymásutánjában is rendre megteremtjük magunknak a külső zaj, a folyamatos nyüzsgésre való késztetés kikapcsolásának lehetőségét, az elcsendesedés alkalmát. Más szóval: ha szokásunkká válik, hogy akár csak fél vagy egy órára elcsendesedünk, lehetőleg a természetben, vagy egy nyugodt, félreeső helyen, és átgondoljuk mondjuk az adott napunkat – ez megteremti a lehetőségét annak, hogy fokozatosan Istennel is párbeszédet tudjunk folytatni. Eleinte talán furcsának, szokatlannak tűnhet számunkra az ilyesmi, de mint sok más esetben, itt is érvényes: minél többet gyakoroljuk, annál könnyebben megy. A csendes elmélkedés révén akkor is mélyebb gondolati késztetéseket kaphatunk Istentől, ha Igéje és a vele szerzett tapasztalatok révén már van róla ismeretünk. Ha pedig úgy véljük, még nem ismerjük Őt eléggé, akkor is ezen az úton válhatunk nyitottá a befogadására, és arra, hogy „végéremehetetlen bölcsessége” (Ésa 40,28) révén mélyebben is megismertethesse magát velünk, és lecsendesíthesse lelkünket.

 

 (Megjelent a Sola Scriptura folyóirat 2013/2. számában)

További cikkeink:

A „sola Scriptura” vagy „sola ecclesia” dilemmája

2018. augusztus 24.

Nem szokványos a cikk címében szereplő alternatíva – „egyedül az Írás” vagy „egyedül az egyház” – felállítása. Azonban a két végső tekintély közötti választás kényszerűsége ma valóságos dilemma mind a keresztény egyházi közösségek, mind az egyes keresztények számára. Ez a kategorikus állítás magyarázatot kíván.