Keresztény Advent Közösség
Hírek, aktualitások Elemzések, tanulmányok Testi-lelki egészség Biblia

„Ki vagyok én?”

Dátum: 2019. február 3. Szerző: Kolozsi Tímea

A humanisztikus pszichológia fő témája az ember bonyolult viszonya önmagához. A „Ki vagyok én?” önmagunk átélésének legfontosabb kérdése, amelyet a legtöbben megpróbálunk tisztázni – ez az önmeghatározás jellemzi a nagykorúságot.

A 20. század első felében a pszichológiában a személyiség tanulmányozásának területén a pszichoanalitikus1 és behaviorista2 megközelítés játszott domináns szerepet. 1962-ben pszichológusok egy csoportja megalapította a Humanisztikus Pszichológia Társaságát. A humanisztikus pszichológia a másik két megközelítéshez képest jelentett alternatívát, és négy alapelvet fogadott el küldetése meghatározásaként:

1. Az érdeklődés középpontjában az élményeket átélő személy áll. Az embereket szubjektív világlátásuk, önészlelésük és önértékelésük fogalmaival kell leírni és megérteni. A pszichológus az egyén társa az egzisztenciális jelentés keresésében.

2. Az emberi választás, kreativitás és önmegvalósítás a vizsgálódás elsődleges témái. Az embereknek az alapvető fiziológiai szükségleteiken túl szintén alapvető szükségletük a lehetőségeik és képességeik kifejlesztése; a pszichológiai egészség kritériuma a fejlődés és az önmegvalósítás.

3. A kutatási problémák kiválasztásakor a jelentésteliségnek meg kell előznie az objektivitást. A fontos emberi és társadalmi problémákat akkor is vizsgálni kell, ha ez olykor kevésbé szigorú módszerek elfogadását is jelenti. Objektivitásra törekszenek az adatok összegyűjtésénél és elemzésénél, de a kutatási téma kiválasztásában tükröződnie kell az értékeknek.

4. A személy méltósága a legfőbb érték. Az ember alapvetően jó. A pszichológia célja az ember megértése, nem pedig a viselkedés előrejelzése vagy kontrollálása.

Különböző elméleti hátterű pszichológusok vallották maguknak e társaság értékeit (Gordon Allport, Carl Gustav Jung, Alfred Adler, Erik H. Erikson, Erich Fromm), de a mozgalom középpontjában Carl Rogers és Abraham Maslow elméleti nézetei állnak.3

A humanisztikus pszichológia fő témája tehát az ember bonyolult viszonya önmagához. A „Ki vagyok én?” önmagunk átélésének legfontosabb kérdése, amelyet legkésőbb ifjúkorban a legtöbb ember megpróbál tisztázni, ez az önmeghatározás jellemzi a nagykorúságot. A humanisztikus pszichológia szerint az ember jónak születik, olyan adottságokkal, hogy ha mindent megadunk számára, amire szüksége van (Maslow szükségletpiramisa), akkor a személyisége kiteljesedik, képes lesz megvalósítani önmagát. Az ember alapvető jóságából következik, hogy nincs szüksége vezetésre, csak feltétel nélküli elfogadásra (Rogers) és szeretetre (Fromm). A humanisztikus pszichoterápiában ezért kerülik a vezetést és a tanácsadást.

Az 1960-as évek korszelleme megfelelő táptalajt szolgáltatott a humanisztikus pszichológia kifejlődéséhez. A humanisztikus pszichológusok szűknek értelmezték a behaviorizmust, amely szerintük irányítható gépekké alacsonyítja le az emberi lényeket, és tiltakoztak a freudi pszichoanalízis determinizmusa ellen is. Míg Freud a mentális betegségekre és az emberi természet negatív vonásaira helyezte a hangsúlyt (félelem, gyűlölet, önzés, féltékenység stb.), addig a humanisták a mentális egészséget hangsúlyozták, és olyan pozitív dolgokat, mint a boldogság, megelégedettség stb.

 

A mozgalom szellemi atyja Abraham Maslow (1908–1970), aki lelkes behavioristaként kezdte pályáját, de korán elégedetlenné vált az irányzat korlátaival szemben. Kutatásának eredménye az önmegvalósítás elmélete lett, amelyet veleszületett emberi motivációként határozott meg; tehetségünk és képességeink révén beteljesítjük a lehetőségeinket. Ahhoz, hogy elérjük az önmegvalósítást, előbb alacsonyabb szintű szükségleteinket kell kielégítenünk.

Carl Rogers a maslow-i elmélethez hasonlót alkotott; határozottan úgy gondolta, hogy létezik a lehetőségeink beteljesítésére irányuló veleszületett késztetés. A két tudós elmélete között finom különbségeket fedezhetünk fel. Rogers jobban szerette véget nem érő folyamatként láttatni az önmegvalósítást, és úgy gondolta, hogy a gyermekkori nevelés – különösen az anyai hatások – központi szerepet játszanak a felnőtt személyiség kialakulásában: „Az egészséges személyiség az anya feltétlen szeretetéből táplálkozik (»feltétlen pozitív értékelés«), míg a »feltételes pozitív értékelés« korlátozza az énfejlődést.”4

Munkásságával önálló pszichoterápiás irányzatot hozott létre, a személyközpontú terápiát, amelynek lényege, hogy a kliens (nem beteg!) a felelős az élete alakításáért. A rogersi terápiában a terapeuta nem felelős a kliens változásáért – bár elkötelezett a segítség adásában –, meghallgatja, bátorítja, kíséri a gyógyulás folyamatában, de nem követi az eddig ismert orvosi modellt.

 

Carl Rogers pszichológiája

Carl Rogers klinikai elméletét a pácienseken végzett munkájára alapozta (ebben Sigmund Freudhoz hasonlít). Elméletének alapfogalmait a következőkben rendszerezzük:

• Az emberi szervezet alapvető motiváló ereje az önmegvalósítás, amelynek iránya, ha világossá válik, fejlődést fog eredményezni.

• Az egyén a legalkalmasabb annak eldöntésére, hogy az önmegvalósítás mely iránya a legjobb számára. A terapeuta szerepe az, hogy amikor az egyén a saját problémáit elemzi és kutatja, akkor ő mintegy „tükörként” viselkedjék, ezt biztosítja a kliensközpontú, non direktív terápia.

• Személyiségelméletének központi fogalma az énfogalom (self, self-concept), amely azokat az elképzeléseket, észleleteket és értékeket tartalmazza, amelyek az ént jellemzik, amely befolyásolja a világ észlelését és a viselkedést is. Nem feltétlenül tükrözi azonban a valóságot. Akinek az énfogalma nem egyezik meg a személyes élményeivel és tapasztalataival, az védeni fogja magát az igazságtól, mert az szorongást okoz számára. Ha az eltérés túlságosan nagy, ez a szorongás mellett egyéb emocionális zavarokat is okozhat (elhárító mechanizmusok, valóság meghamisítása, elfordulás a valóságtól). Annak, aki jól alkalmazkodik, a gondolatai összhangban vannak az énfogalmával, képes változni új tapasztalatok beépítésével. Az énkép az ember önmagáról kapott információinak, elképzeléseinek összessége, amelyeket kizárólag a sajátjának vél, bár ez állandóan változik, Rogers mégis valóságosnak és mérhetőnek tartja.

• Elméletének másik fontos tényezője az énideál. Ez mutatja meg, hogy milyenek szeretnénk lenni. Minél közelebb van az énideálunk a reális énképhez, annál boldogabbak leszünk. Ha a két fogalom között túl nagy az eltérés, az ember elégedetlen és boldogtalan.5

• Az ideális énkép és az aktuális énkép közötti távolságtól függ az egyén önbecsülése. Ha ez a távolság nagy, az egyén önbecsülése alacsony, a távolság csökkenésével pedig az önbecsülés nő.

Carl Rogers csatlakozott a legfőbb humanisztikus elképzelésekhez, amelyek az egyénre és különösen a szabad választásra, a szabad akaratra, a kreativitásra és a spontaneitásra helyezik a hangsúlyt. A tudatos tapasztalatra kell figyelni, és az emberi természetet egészében kell szemlélni.6

 

 

A tapasztalat mint legfőbb tekintély

A rogersi terápia alapvetően abból fejlődött ki, hogy a tudós és munkatársai folyamatosan vizsgálták és újravizsgálták a kliensekkel való egyre szélesebb körű tapasztalataikat. Az ő nevéhez fűződik az a gyakorlat, hogy a terápiás beszélgetéseket rögzítették, majd újra és újra elemezték. Egy módszert akkor tekintettek jónak, ha az működőképes és hatékony volt, és ezt a napi tapasztalatok alapján szűrték le. Így kezdtek el megfogalmazódni a saját terápiás elvei. Könyvében így vall erről: „Számomra a tapasztalat jelenti a legfőbb tekintélyt. (…) Sem a Biblia, sem a próféták, sem Freud, sem a kutatás, de még az isteni vagy emberi megvilágosodás sem válhat fontosabbá számomra, mint a saját közvetlen tapasztalatom. (…) A tapasztalatomban nem azért hiszek, mert tévedhetetlen. A megbízhatóságának az alapja az, hogy újra elsődleges módon ellenőrizhető, és minden felmerülő tévedés vagy hiba kiküszöbölhető.”7

A terápiás hatékonyságot igazolni kívánta, ezért megkísérelte annak egzakt mérését. Számára az optimálisan működő személyiség úgy fogható fel, hogy az énkép és az énideál jól egybeesik egymással. Az énkép mérésére a Stephenson-féle Q-technikát alkalmazta. A mérés önjellemző kártyákkal történik (100 különböző tényezőt tartalmazó kártyalap), amelyeket a vizsgált személy kilenc csoportba sorol az önmagára kevéssé jellemzőktől a leginkább jellemzőkig. Minden csoportba meghatározott számú kártya kerül. A kliens Q-válogatást végezhet az énképére és az énideáljára is, és így kiszámítható, mennyire tér el egymástól a két kép. Minél nagyobb a különbség, a személyiség annál rosszabbul működik.

Ezt az értéket mérték a terápia elején, a terápia különböző pontjain és a végén is. A kutatási eredmények szerint az énkép és az énideál közötti különbség a sikeres terápia során tartósan és szignifikánsan csökken, s az énkép többet változik, mint az énideál. A terápia célpontja az ember önmagához való viszonya, és ezt kizárólag tudatos szinten közelíti meg, eltekint a tudattalan folyamatoktól. A terápia alapja, hogy elfogadjuk igaznak, amit a kliens mond. Ezekben a vizsgálatokban fennáll a szubjektivitás és a jobb beállítás veszélye, és a kliens őszintesége nagymértékben a vizsgálóval kialakított kapcsolatától függ.

Rogers a terápia során átélt élményeire támaszkodott, és azt vallotta, hogy „a teljes, minden porcikámra kiterjedő érzékelésem megbízhatóbb ítész, mint csak az intellektusom”.8 Tapasztalataiban igyekezett a rendet, a törvényszerűséget és az értelmet keresni, és hitte, hogy a kutatás célja a természet rendjének és belső öszszefüggéseinek mélyebb megértése. Tagadta azonban, hogy az életben lenne egy biztos pont, amire támaszkodhat. „Az élet vezérfonala a saját tapasztalataink folyamatosan változó, egyre magasabb szintű megértése és értelmezése. Állandóan a valamivé válás, valamivé fejlődés folyamatában vagyunk.”9 Az igazságot szabad, egyéni keresési folyamatként értelmezte. Azt tartotta ideálisnak, hogy az emberben önmagában van az értékelés központja, és nem léteznek számára olyan feltételek, amelyeknek meg kellene felelnie, hogy elfogadják.

 

„Tükör által homályosan”

A ma (és a tegnap) emberének alapvető igénye a biztonság keresése. Egyre védtelenebbek és kiszolgáltatottabbak vagyunk a szinte követhetetlenül fejlődő technika, a növekvő erőszak és az erkölcsi normák elvesztése miatt. A biztonságot azonban nem találhatjuk meg abban, hogy az állandóan változó világhoz igyekszünk alkalmazkodni, s rábízzuk magunkat a belső megérzéseink és tapasztalataink irányítására. Ha az embert már ebben a pontban a Teremtője nélkül vizsgáljuk, akkor talán tényleg nem találunk más utat. Az ember azonban teremtmény, mind fizikai, mind lelki szükségleteit illetően függ a Teremtőjétől, aki nem hagyta magára alapvető szükségleteiben. Adott biztos pontot az embernek, amelyre támaszkodhat élete minden kérdésében. Ez a biztos pont – mint legfőbb tekintély – Isten beszéde, amely a Bibliában mindannyiunk számára hozzáférhető.

Nem találtam választ arra a kérdésre, hogy a protestáns családban felnövekedő Carl Rogers miért távolodott el a Biblia igazságaitól. Írásaiban érezhető a keleti kultúra és a taoizmus hatása („Ha távol tartom magam attól, hogy az emberekkel erőszakos legyek, ők önmagukká lesznek” – mondja Lao-ce). A lelkiismereti szabadság eszméje azonban a Biblia alaptanításainak is egyike: „Az Úr pedig Lélek; és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3,17) A Teremtőnkre nézve tehát nem veszítjük el a szabadságunkat, hanem mellé még biztos segítséget és támogatást is kapunk. Az Isten nélküli szabadság azonban kiszolgáltatottá tesz, mind a saját ellenőrizetlen vágyainknak, mind az ellenség támadásainak. Az Isten nélküli szabadság sodródás és bizonytalanság. Bármely szép, humánus eszme, amely az embert helyezi a középpontba és elválasztja őt a Teremtőjétől: csapda. Az egyetlen igazság létezésének tagadása pedig az egész életünket bizonytalanná teszi. A Biblia alapeszméiből (igazság, szeretet, szabadság) egyet sem távolíthatunk el anélkül, hogy az egész ne sérülne.

A Biblia mérlegén az emberi tapasztalat mint legfőbb tekintély nem áll meg. Az, hogy bizonyos fizikai vagy lelki törvényszerűségek felismerésére empirikus úton jutunk el, nem emelheti önálló tekintéllyé a tapasztalatot. Fontosabb e törvényszerűségek mélyebb feltárása és eredetük megismerése.

Pál apostol a következőt írja: „Mert most tükör által homályosan látunk, (…) most rész szerint van bennem az ismeret” (1Kor 13,12); a megfigyeléseink, tapasztalataink felülvizsgálatra szorulnak egy olyan mérlegen, amely meghaladja az emberi értelmet. Ézsaiás próféta sorai szerint ez egyedül Isten igéjében valósul meg: „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útjaitok az én útjaim, így szól az Úr. Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útjaim útjaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál.” (Ésa 55,8–9)

Sokáig gondolkodtam azon, hogy az emberi tapasztalat elégtelen voltát – a fontos kérdések eldöntésében – mivel bizonyíthatnám. Végül arra jutottam, hogy a világ legbölcsebb emberének mondott Salamon király10 gondolatait érdemes tanulmányozni ebből a szempontból. A királyt foglalkoztató kérdések az emberi élet értelmére és a boldogság elérésének mikéntjére irányultak. A Prédikátor könyvében lépésről lépésre megosztja velünk, hogy tapasztalatai útján hogyan jutott el az emberi élet hiábavalóságának kimondásához, és milyen feloldást talált erre a tragédiára.11

Az első, amit látunk, hogy az ő tapasztalata ellene mond a Rogers által tapasztaltaknak, miszerint az ember eredendően jó és ismeri a boldogság útját. Ez alapján még egyiket sem fogadom el igaznak vagy hamisnak, egyedül a közöttük levő feszültséget szeretném érzékeltetni. Salamon a tapasztalatait újra és újra átértékeli; kezdve a mának élés eszményével, a boldogság vágyának alászállításával, továbblépve ezeken megváltozik az élethez való viszonyulása, és fokozatosan visszatalál ahhoz az Istenhez, akit ifjúkorában megismert. Salamon nem állt meg a tapasztalatai által megismert igazságoknál, hanem továbbgondolva életének körülményeit, vállalva a valódi megoldás keresésének küzdelmét, végül engedi, hogy gondolkodása magasabb szinten találjon választ a kérdéseire.

Ha az ember kész arra, hogy feladja kényelemszeretetét és felszínes gondolkodását, ha vállalja az igazságért vívott küzdelmet az élete dolgaiban, akkor nem kell csupán a tapasztalataira hagyatkoznia, amelyek sok esetben – például mások megítélésében, de akár önmagával kapcsolatban is – félrevezethetik. Minden gondolatát és cselekedetét olyan mértékhez szabhatja, amely messze meghaladja az emberi értelmet. Isten gondoskodott ilyen „zsinórmértékről”, és rendelkezésünkre bocsátotta a Szentírásban. Lehetőségünk és felelősségünk is élni ezzel a kiváltsággal, mert az életünkre nézve bizony valamennyien rászorulunk azokra a tanácsokra, amelyeket a Biblia adhat: „Tévelyegtek, mivelhogy nem ismeritek sem az írásokat, sem Isten hatalmát.” (Mt 22,29)

 

A terápia célja: a teljesen működő személyiség

Carl Rogers az ember létezését nem tartotta véletlen eseménynek. Azt vallotta, hogy a világegyetemet egy teremtő, fejlődő, integráló folyamat irányítja, amely mindenben jelen van, megnyilvánul és létezik. Rogers szerint az ember alapvetően jónak születik, és csupán a környezet hatására visz véghez destruktív dolgokat. Az antiszociális érzelmeket az alapszükségletek frusztrációjára adott válaszként értelmezi. Az élet egyetlen ismérvének tekinti valamennyi szervezet önfejlődését, önfenntartását és reprodukcióját, aminek az irányvonala mindig pozitív. Az ember – mivel eredendően jó – képes a saját életét irányítani. A rogersi terápia célja ennek fényében egy totálisan funkcionáló, nyitott, szüntelenül fejlődő ember. Cél továbbá a felelősségtudat kialakulása, a belső kontroll, hogy a kliens ne kívülről szabályozott személyiség legyen. Az ideális emberkép az, ha a vágyak megvalósítása mellett az ember nyitott a különböző élmények iránt, nem védekezik a tapasztalatai ellen, és nem torzítja el őket. A fejlődése állandó, és a változó világhoz való alkalmazkodásban nyilvánul meg. Az elmélet egyik alappillére, hogy a kliens az, aki a legjobban ismeri önmagát, így meg tudja határozni mind a terápia, mind a fejlődése irányvonalát.

Ebben a pontban az emberrel kapcsolatban három nagyon markáns kérdés vetődik fel, amelyeket megvizsgálunk a Biblia mérlegén:

1. Valóban az ember ismeri legjobban önmagát?

2. Valóban jónak születik?

3. Valóban meg tudja határozni fejlődésének legjobb irányát?

A Biblia mindhárom kérdésünkre egyértelmű választ ad.

 

Önmagunk megismerése

A Biblia is felteszi azt a kérdést, hogy vajon megismerhető-e az emberi szív igazán: „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt?” (Jer 17,9) Kérdésére válaszol is: „Én, az Úr vagyok az, aki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom.” (Jer 17,10)

Azzal kapcsolatban, hogy az ember megismerheti-e önmagát vagy embertársát, a Biblia szintén nyilatkozik: „Mert az [Úr] nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16,7)

Önmagunk megismerése mindig is életünk és gondolkodásunk egyik központi kérdése volt. Valódi önismeret nélkül nem tudunk igaz életet élni, az önismeret hiánya az életünkben veszélyek forrása lehet. Bár önmagunkat megismerni nem egyszerű feladat, mégis el lehet és el is kell jutnunk a megfelelő önismeretre. Ha valódi állapotunkkal nem vagyunk tisztában, akkor nem tudjuk azt sem, hogy segítségre szoruló emberek vagyunk. Az önismeret hiánya megakadályozza, hogy részt vegyünk a jellemformálásunkban, és a környezetünkre is negatív hatással leszünk. Az önismeret azért nehéz, mert nem szívesen szembesülünk hibáinkkal, jellemünk torz vonásaival, szeretnénk másnak, jobbnak látszani még önmagunk előtt is.12

Carl Rogers elméletével szemben, mely szerint mindenki önmagát ismeri a legjobban, a Biblia tanúsága szerint helyes önismeretre egyedül Isten segítségével juthatunk. A 139. zsoltár, amely Dávid13 imádsága, segítségünkre lehet abban, hogy megértsük, mi is a helyes önismeret. Nem tehetünk szert helyes önismeretre, ha önmagunk megfigyelésére támaszkodunk, hiszen valódi motivációink gyakran rejtve maradnak még előttünk is. Nem várhatunk segítséget a másoktól nyert, rólunk szóló információktól sem, hiszen mások ugyanúgy a látszat alapján ítélnek, jobb esetben felmentő megértéssel vagy irgalmassággal találkozhatunk. Valódi önismeretre egyedül a bennünket teremtő Isten vezethet.

Életem meghatározó élménye volt, amikor megértettem és elfogadtam, hogy ezen a világon Isten az, aki a legjobban ismer és a legjobban szeret engem. Amikor ez a tény elfogadássá érett a szívemben, a legnagyobb örömmel és bizalommal tudtam átadni az életem irányítását Istennek, elfogadni úgy a jót, mint a rosszat, tudva azt, hogy az Ő kezében minden áldássá válhat. A helyes önismeretet meg kell előznie az igaz Isten-ismeretnek.

A 139. zsoltár bemutatja annak az útját, miként juthatunk el eddig. A helyes önismeret azzal kezdődik, hogy elfogadjuk: van teremtő Istenünk, aki valóban ismer bennünket. Ennek az ismeretnek a mélysége a 2–6. versekben rajzolódik ki, amelyekben megelevenednek Pál apostolnak az Areopáguson mondott szavai: „Jóllehet bizony nincs messze egyikünktől sem: Mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (Ap csel 17,27–28) Fizikai és lelki életünk síkján, motivációink szintjén ismer bennünket, és ami a legfontosabb, hogy ennek ellenére is szeret és elfogad valamennyiünket. Mindent megtett azért, hogy az életünk része lehessen, és segíthessen bennünket abban, hogy igaz emberekké váljunk.

A 7–12. versekben arról olvashatunk, hogy az ember sajnos menekülni és elrejtőzni próbál az Isten ilyen fokú ismerete elől, ami a páli sorokat látva nyilvánvalóan lehetetlen. Mennyivel örömtelibb megnyugodni Isten szeretetében, békességet találni az Ő elfogadásában, és rábízni azokat a terheket, amelyek erőnket meghaladják. A következő két vers Isten csodálatos tetteinek a magasztalása. Megértjük, hogy Isten mennyivel régebb óta ismer bennünket, mint mi önmagunkat, hiszen a szeretetében már korábban léteztünk, mint hogy megszülettünk volna, és gondoskodása végigkíséri az egész életünket: „Vénségetekig én vagyok az, és megőszülésetekig én visellek, én teremtettem és én hordozom, én viselem és megszabadítom.” (Ésa 46,4) Nem marad más, mint alázattal elfogadni ezt a gondoskodó szeretetet és hálával viszonozni. Olyan hálával, amely nem egy pillanatra szól, hanem áthatja egész lényünket, és életünk vezérelve lesz. Ez a hála Istenhez kapcsol bennünket, vágyik az egyre bensőségesebb kapcsolatra Teremtőnkkel, és ahogyan ez a kapcsolat elmélyül, a hálánk is egyre mélyebbé válik. Jó tudni és átélni, hogy az Ő kezében biztonságban vagyunk.

Amikor megszületik az emberben az Istenhez tartozás igénye, akkor többé nem akar másoknak megfelelni, nem akar önmaga előtt másnak látszani. Istennel együttműködve akar igaz emberré válni, követve a példát, amelyet Jézus adott földi életében. Engedi, hogy cselekedetei, gondolatai és motivációi lelepleződjenek Isten Igéje által, mert tudja, hogy erre szükség van ahhoz, hogy mindezek megtisztuljanak. A lelepleződés időnként nagyon fájdalmas lehet, de vigasztalást ad a remény, hogy megváltozhatunk. „Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazság békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak” – mondja Pál apostol (Zsid 12,11).

Az Istennel együtt járás napi szinten jelenti az Ő Igéjével való „táplálkozást”, és az Istennel folytatott folyamatos kommunikációt, az imádságot. Isten beszéde, amely a Bibliában valamennyiünk számára elérhető, segít bennünket abban, hogy torz jellemvonásainkat, hibáinkat, bűneinket felismerjük, és így fel tudjuk venni a küzdelmet velük, amely küzdelemhez imáinkban kérhetjük Isten segítségét. Jó tudatosítani magunkban, hogy egyedül nem sikerülhet. Ha a Bibliát őszinte alázattal vagyunk készek olvasni úgy, mint „akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot” (Mt 5,6), akkor Isten Igéje, amely teremtő hatalom, átformálja az életünket és a jellemünket, mert „az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem” – jelenti ki Teremtőnk Ézsaiás próféta könyvében (55,11).

A zsoltár következő négy verse már arról szól, hogy az igazi istenfélelem nem tud kiegyezni a gonosszal, mert az istenfélő ember tudja, hogy a rossz elfogadása elválasztja őt Istentől. Aki szereti Istent, az bánkódni fog a rossz miatt, akár önmagában, akár másban fedezi fel azt. Fontos tudatosítani magunkban ezt, hiszen másokat is csak úgy lehet szeretni, ha készek vagyunk segíteni abban, hogy szakítani tudjanak életük és jellemük rossz vonásaival.

A zsoltár két záróverse tanúskodik arról, hogy Dávid megértette: egyedül Isten ismerheti őt igazán, és most már vágyik arra, hogy Isten által ismerhesse meg önmagát is. Olyan tisztaságra, önzetlen életre vágyik, amely az örök élet feltétele, ezért kéri Istent, hogy az önmaga által fel nem ismert, rejtett bűnök és jellemhibák is napvilágra kerüljenek, és ne legyenek akadályai az Istennel való közösségnek. Ezáltal a szívünk mélyéig és motivációink gyökeréig válhatunk tisztává.

Az Istentől való igaz önismeret két dologtól feltétlenül megóv bennünket: a kétségbeeséstől, hogy javíthatatlanul rosszak vagyunk, és az önigazultság gőgjétől, hogy másoknál esetleg különbek lehetünk. Esélyt ad a hiteles életre, amelyben nem teherré, hanem áldássá válhatunk embertársaink számára is.

 

Az ember erkölcsi állapota

Carl Rogers a megfigyelései alapján arra a következtetésre jutott, hogy az ember alapvetően jónak születik, és antiszociális érzelmei abból fakadnak, hogy az alapvető szükségleteiben hiányt szenved. Ezzel szemben a Biblia kijelentései kijózanítóan hatnak: „Minden fej beteg, és minden szív erőtlen. Tetőtől talpig nincs e testben épség, csupa seb, dagadás és kelevény, amelyeket ki sem nyomtak, be sem kötöztek, olajjal sem lágyítottak” – mondja Ézsaiás próféta (Ésa 1,5–6). A Zsoltárok könyvében olvashatjuk: „Mindnyájan elhajlottak, egyetemben elromlottak, nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem.” (Zsolt 14,3) Idézhetünk újszövetségi igéket is, hiszen Jézus hasonlóképpen nyilatkozott: „Nincs senki jó, csak egy, az Isten.” (Lk 18,19) Pál apostol pedig a Zsoltárok igéire emlékeztetve mondja: „Amint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is; nincs, aki megértse, nincs, aki keresse Istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.” (Rm 3,10–12)

Emberi természetünknek kedvesebb lenne elfogadni Rogers állásfoglalását, miszerint alapvetően jók vagyunk, de néha a körülmények hatására rossz dolgokat is teszünk. Mégis, több szempontból fontos, hogy megismerjük a Biblia tanítását az ember erkölcsi állapotáról. Tisztán kell látnunk egyrészt önmagunk miatt, hogy valódi állapotunkat megismerve fel tudjuk venni a küzdelmet megromlott természetünkkel, ne legyünk kiszolgáltatva hiábavaló vágyainknak. Tisztán kell látnunk azt is, hogy embertársaink ugyanabban a helyzetben vannak, mint mi; valamennyien egyformák vagyunk az önző természetünket illetően. A harmadik szempont, amiért az igazsággal szembesülnünk kell, hogy igényelni tudjuk Isten segítségét, mert természetünk megváltoztatása a magunk erejéből nem sikerülhet.

Vizsgáljuk meg, mit jelent a Biblia tanítása szerint, hogy „minden fej beteg, és minden szív erőtlen”? Az első emberpár bűnesete után, amely a Biblia tanúságtétele szerint történeti esemény, valamennyien az énközpontúság14 hajlamával születünk, az önzés lesz motivációink gyökere, az önmagunknak kedvezés, amely tökéletesen ellentétes Isten eredeti tervével. Isten törvénye a másokért élés törvénye, amely az önző ember számára érthetetlen. A már születésünkkor meglévő megromlott emberi természetünk a Biblia szerint nagyon súlyos és emberi erővel megváltoztathatatlan igazság: „Júda vétke vastollal, gyémánthegygyel van felírva, fel van vésve szívük táblájára.” (Jer 17,1) A mindennapi életünkben elkövetett bűneink a szokás törvényének erejével még inkább felerősítik bennünk az önzés hatalmát, és mivel mindezt természetesként éljük meg, vakok vagyunk felismerni, mennyire elveszettek, mennyire eltévedettek vagyunk. Az énközpontúságra való hajlamunk, a rossz szokások ereje és a vakságunk mindezekre mintegy „hármas rács” mögé zár minket, ahonnan egyedül Isten segítségével szabadulhatunk.15

Pál apostol szavait kell idéznünk, hogy megértsük, mennyire nagy a baj: „Mert tudom, hogy nem lakik énbennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekszem, amelyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok.” (Rm 7,18–19)

Nagyon nehéz ezeket a szavakat önmagunkra is érvényesként elfogadnunk. Nehéz megértenünk, hogy Isten nélkül még a jó cselekedeteinket is valamilyen szinten az önzés motiválja. Pál apostol számára – aki megtérése előtt törvénytisztelő, kegyes életet élő farizeus volt – a Tízparancsolat tizedik pontja leplezte le a bűn erejét (Rm 7,7). Egyedül a Szentírás lehet segítségünkre abban, hogy felismerjük: bármennyire szeretnénk hinni, hogy jók vagyunk, sajnos nem igaz. „Mert Istennek beszéde élő és ható, élesebb minden kétélű fegyvernél, elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, s megítéli a gondolatokat és a szív indulatait.” (Zsid 4,12)

Számomra is létezik egy ige, amely megmutatta, mennyire mélyen és leplezetten gyökerezik bennem az énközpontúság hajlama. Pál apostol a Korinthusbeliekhez írott levelének 13. fejezetében az isteni szeretetet jellemzőit mutatja be, s az egyik sor így hangzik: „Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.” Sokáig nem értettem ezeknek a szavaknak a jelentését, hiszen miért örülnénk a hamisságnak, és miért ne örülnénk az igazságnak? Amikor végre megértettem, akkor viszont nagyon mélyen hatott. Ezek a szavak azt jelentik, hogy ha igazán szeretek egy másik embert, nem érezhetek örömöt, ha fény derül valamely negatív tulajdonságára, akkor sem, ha az engem jobb színben tüntet fel. Örülök viszont az igazságnak akkor is, ha az a másik embert emeli fel, és engem talán a háttérbe szorít. Mióta ezt az igét megértettem, minden alkalommal elszégyellem magam, amikor előfordul, hogy másvalaki hibájára fény derül, és azt érzem, milyen jó, hogy nem engem érint, mert ez az ige rögtön életre kel a szívemben, és jelzi, mennyire híján vagyok az igazi szeretetnek. Nagyon szeretném megtanulni azt is, hogy igazi örömet okozzon mások sikere, boldogsága, előmenetele, és tudjak csendesen háttérben maradni, negatív érzések nélkül. Isten nem teremtette az embert rossznak, de rosszul élve a szabad választási képességünkkel,16 kiszolgáltattuk magunkat a bűn hatalmának. Szükségünk van Isten segítségére, ha valóban szeretnénk jók lenni, és a jót magáért a jóért cselekedni, hogy annak valódi erkölcsi értéke legyen.

Azon gondolkodva, vajon Carl Rogers miért vonta le azt a következtetést a tapasztalatai alapján, hogy az emberek jónak születnek, csak megkísérelhetem a válaszadást. Tény, hogy a bűneset után Isten nem hagyta egyedül és elveszett állapotában az embert, nem szolgáltatta ki egészen a bűn hatalmának, hanem „ellenségeskedést szerzett” az emberben a bűnnel szemben (1Móz 3,15). A lelkiismeret – erkölcsi ítélőképesség – Isten ajándéka, és eredeti állapotában Isten törvénye szerint működik, még akkor is, ha valaki nem ismeri az Istentől és Istenről való kinyilatkoztatást: „Mint akik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva a szívükbe, egyetemben bizonyságot tévén arról az ő lelkiismeretük és gondolataik, amelyek egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik” – mondja Pál apostol (Rm 2,15). A bűnre való ösztönös hajlamunk mellett és ellenében van tehát egy másik adottságunk is, amely pozitív irányban befolyásolhat bennünket egy elfogadó és együtt érző szeretetkapcsolatban. Talán azt mondhatnánk, hogy a lelkünk mélyén valamennyien vágyhatunk a jóra, ha nem állunk ellene Isten szelíd késztetésének.

 

 

139. zsoltár 1–24

Az éneklőmesternek, Dávid zsoltára

Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz.
Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat.
Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod.
Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram!
Elöl és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.
Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.
Hová menjek a te lelked elől, és a te orcád elől hova fussak?
Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy.
Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék:
ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem.
Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem, és a világosság
körülöttem éjszaka lesz – a sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka,
mint a nappal, a sötétség olyan, mint a világosság.

Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében.
Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél.
Csodálatosak a te cselekedeteid, és jól tudja ezt az én lelkem.
Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam
és idomíttattam, [mintegy] a föld mélyében.
Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind
be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak,
holott egy sem volt még meg közülük.
És nekem milyen kedvesek a te gondolataid, oh Isten! Mily nagy azoknak summája!
Számlálgatom őket: többek a fövénynél; felserkenek, s mégis veled vagyok.
Vajha elvesztené Isten a gonoszt! Vérszopó emberek, fussatok el tőlem!
Akik gonoszul szólnak felőled, [és nevedet] hiába veszik fel, a te ellenségeid.
Ne gyűlöljem-e, Uram, a téged gyűlölőket? Az ellened lázadókat ne utáljam-e?
Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket, ellenségeimmé lettek!
Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet!
Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat!
Lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja?
És vezérelj engem az örökkévalóság útján!

 

 

Irodalom

Atkinson, Rita L. – Atkinson, Richard C. – Smith, Edward E. – Bem, Daryl J.: Pszichológia. Osiris, Budapest, 1997.

Baumgartner, Isidor: Pasztorálpszichológia. Budapest, 2003, 441–457.

Benesch, Hellmuth: Atlasz – Pszichológia. Athenaeum Kiadó, Budapest, 1999.

Benson, Nigel C.: Pszichológia másképp. Edge 2000, Budapest, 2003.

csecsy.hu/konyvek/nagy_istvan/az.../praytes_-_szelidseg_onuralom

Matus István: Az önismerettől a jellemig. Pszichoedukáció, Soltvadkert, 2010.

Nannen, Els: Pszichológia a mérlegen. Promo Kiadó, Budapest, 1989.

Pálhegyi Ferenc: Mi a baj a pszichológiával? Biblia és család, 2010.

Pálhegyi Ferenc: Személyiség-lélektani kalauz. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999.

Reisinger János – Prancz Zoltán: Ószövetségi bölcsességi könyvek. Spaldig Alapítvány, Budapest, 2012.

Stöckert Károlyné: Személyiség-lélektan nevelőknek. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1999.

Szent Biblia. Károli Gáspár fordítása. Magyar Bibliatársulat, Budapest, 2013.

Vankó Zsuzsa: A boldogság törvénye – Bibliai etika és antropológia. Spalding Alapítvány, Budapest, 2004.

Vankó Zsuzsa: A lelki egészség és a Biblia. Sola Scriptura, 2007/1., 17–21.

Vankó Zsuzsa: Érzelmeink titokzatos világa. Sola Scriptura, 2010/3., 6–13.

 

Jegyzetek

1 Pszichoanalízis: Sigmund Freud tanításai a tudatalatti lelki élet dinamikájáról és az ezen alapuló kezelési módszerekről bizonyos lelki betegségeknél. A terapeuta megkísérli a páciens kikérdezésével álmait és a tudatalattiban elfojtott, kellemetlen élményeit tudatosítani. (Egyetemes lexikon, 768.)

2 Behaviorizmus: A pszichológiának az az irányzata, amelynek célja az állati és emberi viselkedés objektív vizsgálata. A direkt módon megfigyelendő vagy műszerekkel mérendő viselkedésre korlátozódik. (Egyetemes lexikon, 109.)

3 Atkinson: Pszichológia, 400–401.

4 Benson: Pszichológia másképp, 112–113.

5 Atkinson: Pszichológia, 400–401.

6 Benson: Pszichológia másképp, 112–113.

7 Rogers: Valakivé válni, 53.

8 Uo., 51.

9 Uo., 57.

10 Izrael kiálya: i. e. 970–930.

11 Reisinger János – Prancz Zoltán: Ószövetségi bölcsességi könyvek.

12 Reisinger János: Zsoltárok világa, 54.

13 Izrael királya i. e. 1010–970.

14 „Az öröklött bűnre való hajlam, az ebből származó erőtlenség abban mutatkozik meg, hogy az ember erőtlen cselekedni az Isten szerinti jót, és erőtlen ellenállni a bűnre való kísértésnek. Nem tud ellenállni annak az ösztönös hajlamnak, hogy »önmagának kedvezzen« (Rm 15,1).” (Vankó Zsuzsa: A boldogság törvénye, 183.)

15 „Háromszorosan is a bűn foglyává lesz az ember: a genetikai törvény révén, a szokás törvénye folytán, és az értelem elhomályosulása, megvakulása miatt, ami a bűn törvényszerű, visszaható következménye. Ez utóbbi megakadályozza, hogy az ember akár csak felismerni is tudja a helyzetét, és szabadulni kívánjon belőle.” (Vankó Zsuzsa: A boldogság törvénye, 198.)

16 „A szabad választás képessége lényegében azonos az akarattal, amely kormányozza az embert. A szabad választás vagy döntés képessége kifejezések használata fontos, mert a szabad akarat szópárosítás félreérthető, téves elképzelésekhez vezetheti az embert, és téves eszmék kapcsolódnak hozzá.” (Vankó Zsuzsa: A boldogság törvénye, 158.)

 

(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat 2015/4. számában)

További cikkeink:

„Mi tehát a hit általi megigazulás?”

2019. június 4.

„Az evangélium veleje és alapja az, hogy mielőtt példát vennél Krisztusról, felismered és elfogadod Őt mint Isten ajándékát és adományát, mely immár a tiéd… Lásd, ez a helyesen fölismert evangélium, ez Isten túláradó jósága, amit egyetlen próféta, apostol, angyal sem ábrázolt teljes egészében, s egy szív sem volt képes eléggé csodálni és megragadni…”

A Barmeni Teológiai Nyilatkozat

2019. május 31.

„Az elmúlt másfél évszázad a totális diktatúrák és ideológiák korszakával az emberi történelem, benne az egyháztörténet egyik legnagyobb megpróbáltatását hozta magával. Ez a küzdelem kiterjedt az élet minden lehetséges területére. Az emberek lelkének és lelkiismeretének befolyás és uralom alá hajtására tett erőszakos kísérletekkel összeroppanni látszott a belső, egyben végső menedék, s vele az emberi méltóság tisztelete is. Ennek a lelki pusztításnak nem csupán a nyomai maradtak meg mindennapjainkban, hanem ma is világosan felismerhetők hasonló törekvések.”1 Ezért a Barmeni Teológiai Nyilatkozat tanulmányozása ma is időszerű.