A rossz és a bűn eredetéről

Nyomtatás

EGY NEHÉZ KÉRDÉS

„Muszáj bevallani – hogy létezik – a rosszat.
Az eredete még egészen titokzatos,
A jó szerzőjétől származna tán a rossz?...
De hogy képzelhető, hogy maga Isten az, aki
Egyfelől fiait kegyelmében füröszti,
Másik kezével a rosszat zúdítja le?
Melyik szem láthat ily titkoknak mélyire?
Tökéletes lényből rossz létre nem jöhet,
De máshonnan se – mert minden belőle lett.
És mégis létezik – ó fájdalom – a rossz.
Mily döbbenetes ez, mennyire paradox!”

(Részlet Voltaire: Vers a lisszaboni földrengésről c. költeményéből, 1756, Fordította: Petri György)

Ezek a sorok nagyon pontosan összegezik a rossz létezésével és eredetével kapcsolatos, nagy emberi kérdést. Ma is ugyanígy fogalmazódik meg e kérdés sokakban. Alfred Kastler, Nobel-díjas fizikus például így szól erről:

„Bizonyos lények életének célja azon alapszik, hogy más lényeket halálba küld, amelyeknek ugyancsak ez a célja. Hol van itt az isteni szeretet, amiről Krisztus beszél?... Isten az az erő, mely fenntartja az Univerzumot. De miért van az, hogy Isten egyszerre az az erő, mely... építi az életet, és ugyanez az erő, önmagának ellentmondva, lerombolja?” (Az a különös anyag, 268. l.)

A „Mit mond a Biblia...” előző fejezetében idéztük már Alfred Kastlert. Olvashattuk vallomását, hogy a teremtés gondolatának az elfogadása semmi gondot sem okoz neki mint természettudósnak, sőt az evolúció elképzelésénél sokkal elfogadhatóbbnak találja. De a fent idézett soraiból kitűnik, hogy a rossz eredete igazi nagy kérdés az ő számára is.

MI A BŰN?

Hogy mi minden a rossz, azt a bőrünkön tapasztaljuk. Minden, ami az életet és a boldogságot veszélyezteti, rombolja. De gyakorta emlegetünk egy erkölcsi fogalmat is a mindennapi életben: a bűnt. A Biblia megállapítása mindenekelőtt ez: a bűn a gyökere minden rossznak.

A Bibliában található meghatározása így hangzik:

„A bűn pedig a törvényszegés” (1János 3,4)1

Miféle törvényről van itt szó, aminek a megszegése a bűn? Egyértelmű, hogy a Bibliában bemutatott nagy, erkölcsi alaptörvény ez, amely az egész világmindenségben érvényes. Ennek a lényegét pedig így összegezi az Írás: „A törvény betöltése a szeretet.” (Róma 13,10)

A sokféle értelmezés, visszaélés, hamis szeretet hátterén azonban szükségszerű egy további kérdés: Mi a szeretet? A legrövidebb bibliai meghatározás így hangzik erről: „Senki ne keresse azt, ami az övé, hanem ki-ki azt, ami a másé.” (1Korinthus 10,24) Összegezhetjük tehát a végeredményt:

A szeretet a következetes másik-középpontúság, avagy a másokért élés gondolkodásmódja és életformája.

Az „én és te” sorrend megváltozik „te és én”-re. A Biblia szerint ez az igazság. Az az igaz ember, akinek az életében ez az alapelv válik győzedelmessé, mindent meghatározóvá.

Így viszont eljutottunk az előbbiekben idézett rövid, tömör bibliai bűnmeghatározás pontos értelmezéséhez is: „A bűn az a kifejlett alapelv, amely ellenkezik a szeretet nagy törvényével.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában/Nagy küzdelem, 1991, 474. l.)

A bűn fogalmát így ragadhatjuk meg tehát egészen gyakorlatias módon: A bűn az önzés, az önmagunkért élés gondolkodásmódja és életformája.

Nagyon érdekes, hogy ennek az igazságnak a felfedezéséig természettudományos megfigyelés útján is el lehet jutni. A századunkbeli neves, külföldön élő magyar tudóstól, Selye Jánostól idézzük a következőket: „Bizonyos tekintetben úgy is vehetjük, hogy az önzés az eredendő bűn, nemcsak az ember, hanem minden élőlény számára.” (Életünk és a stressz, 1973, 310. l.)

Ezután úgy szemlélteti állítását, hogy leírja, mi történik például az emberi testben, ha annak valamely része egyszer csak az „önzés törvénye” szerint kezd működni: „Ki-kitörhet egy forradalom valamely részlegben, amely elfeledkezik a kollektív önzetlenségről. Ez az, amit ráknak nevezünk. És ebbe nemcsak az egész szervezet pusztul bele, hanem vele együtt a lázadó rész is saját törekvésének áldozatává válik.” (I. m., 295. l.)

Majd hozzáteszi mindezekhez: „A racionális értelem korában szinte megörvendeztet, hogy az emberi magatartást nevelő vallási és bölcseleti tantételeknek tudományosan feltárható biológiai igazság az alapjuk.” (I. m., 293. l.)

Van min elgondolkoznunk ezen a ponton: Lehetséges, hogy minden rossznak tényleg az önzés a gyökere? De hiszen nekünk az önérdek és önös vágyak, kívánságok követése tűnik az élet és a boldogság útjának! Nem bűnösnek, hanem természetesnek érezzük, hogy a magunk javát keressük mindenben. Ugyan mi mást tehetnénk, hiszen mindenkinek ez a kézenfekvő? – mondaná sok ember. Lehetséges, hogy valami megcsalja, megrontja tiszta látásunkat? És talán ez a ferde látás maga is a bűn következménye? „Van olyan út, amely igaz az ember szeme előtt, de a vége a halálnak útja” – mondja a Biblia (Példabeszédek 16,25).

„Egy ember gyűjthet magának mindent, amit csak tud, élhet, gondolkodhat és tervezhet mindig csak a maga érdeke szerint, de élete elmúlik és nincsen semmije. Az önszolgálat törvénye az ön-megsemmisítés törvénye... Az önfeláldozás törvénye viszont az ön-megőrzés törvénye. A gazda azzal őrzi meg a magot, hogy a földbe veti. Így van ez az emberi élettel is. Az adás életet jelent...” (Ellen G. White: Jézus élete, 1989, 623. l.)

A Biblia a szeretet, a másokért élés törvényét mondja az élet és a boldogság egyetlen útjának – teljes egyértelműséggel. A bűn – az önzés – életfelfogása és életmódja követését pedig a szenvedés és a halál útjának jelenti ki minden ellenkező látszat ellenére:
„A bűn teljességre jutva halált nemz.” (Jakab 1,5)
„A bűn zsoldja a halál.” (Róma 6,23)

AZ ARANYSZABÁLY

Jézus Krisztus az egyik felhívását, amelyet a valaha is adott, összes isteni kinyilatkoztatás summájának, azaz végső mondanivalójának jelentett ki, „aranyszabály”-nak nevezték el. Ez a nevezetes ige is a másik-középpontú gondolkodás és a következetes másokért való szolgálat nagy alapelvét tartalmazza:

„Amit akartok azért, hogy az emberek veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal, mert ez a törvény és a próféták.” (Máté 7,12)

A KERESZTÉNYSÉG EGYEDÜLÁLLÓ SAJÁTOSSÁGA

Amint az előbbiekben láttuk, a természettudomány útján is el lehet jutni az élet eme nagy törvényének a felfedezéséhez a gondos megfigyelés és az eredmények elfogulatlan, precíz kiértékelése által, hiszen a valóság törvényéről van szó. Mégis egyedül a kereszténység, illetve a Biblia sajátossága, hogy következetesen tanítja ezeket, mint a titkok végső nyitját, mint a nagy emberi alapkérdések végső megoldását:

„Aki nem gyűlöli magában önszeretetét és azt az ösztönét, amelyik arra biztatja, hogy magát tekintse Istennek, nagyon elvakult ember. Ki nem veszi észre, hogy semmi sem ellenkezik ennyire az igazságossággal és az igazsággal? Mert nem igaz, hogy rászolgálunk; igazságtalan és egyben lehetetlenség is, hiszen mindenki ugyanezt kívánja a maga számára. Tehát velünk született nyilvánvalóan jogtalan kívánság, amelyről nem tudunk, de amelytől mégis szabadulnunk kell.

Ám egyetlen más vallás sem figyelmeztetett rá, hogy ez az önszeretet bűn, sem arra, hogy ebben születtünk, hogy kötelesek vagyunk ellene szegülni, és egyiknek sem volt rá gondja, hogy megadja nekünk a gyógyítás eszközeit.” (B. Pascal: Gondolatok, 492. sz. töredék)

A legnagyobb, legnehezebb kérdés azonban még hátravan:

HONNAN SZÁRMAZIK A BŰN?

Sokan kérdezik: Miért élünk ilyen világban? Így jött létre a világ, hogy itt sötétség és világosság, jó és rossz szakadatlan küzdelmet folytasson egymással? Hogy „így váltsa egymást örök romolás és teremtés”, ahogy költőnk, Berzsenyi Dániel fogalmazta meg? Vagy valamely pillanattól kezdve torzult el az ember történelme, sorsa? De ha Isten létezik és Ő volt a teremtő, hogyan engedhette ezt? Ha Isten a szeretet, ő roszszat nem teremthetett; ha viszont az ő tudta nélkül került a rossz a világ gépezetébe, akkor lehet-e Őt mindenhatónak nevezni? Előbb Isten erkölcsi lénye, utóbb mindenhatósága kerül veszélybe. Így lesz „a rossz a legvitálisabb kérdés minden vallásra nézve” – ahogy Babits Mihály mondta.

Igen, a rossz kérdése valóban sok embert tart vissza Isten keresésétől és az istenhittől. Gyakorta halljuk a mindennapokban: „Hinnék, ha választ kaphatnék arra, miért van a rossz? Ha Isten valóban létezik, miért nem akadályozta meg a rossz megszületését? Ha Isten létezne, nem tűrné el ezt a sok fájdalmat, háborút, az emberi történelem vérontásait.” A rossz kérdése valóban újra és újra felelevenedő és erősödő kérdése sokaknak. Csak kevesen ismerik azt az átfogó és mély feleletet, amelyet a Biblia ad ezekre a kérdésekre.

A Biblia határozottan állítja, hogy a rossz nem Istentől ered. Tőle csak „jó adomány és... tökéletes ajándék származik” (Jakab 1,17). Isten számára teljességgel idegen és elfogadhatatlan a bűn: „nem lakhatik tenálad gonosz” – olvassuk Zsoltárok könyvében (5,5). Istennek nem állt szándékában az építés mellett a rombolás, a teremtés mellett a megsemmisítés!

A búzáról és a konkolyról mondott példázatában Jézus Krisztus arról szólt, hogy Istentől csak a „jó mag” származik (Máté 13,24). Isten életet teremtett a vetés növekedésére és az örömért, amit a bőséges termés láttán érez a gazda. A roszszat – amit a példázatban a konkoly jelképez – „valamely ellenség” szórta a jó mag, a tiszta búza közé (Máté 13,28). Jézus ebben a példázatában arra utalt, hogy a rossz egy személy cselekvése által jött létre. (Érdekes megjegyezni, hogy a Bibliából ismerős „Sátán” héber szó is ellenséget jelent.)

A BŰN „ATYJA”

Egy másik alkalommal így szólt Jézus arról a személyről, aki a bűn szerzője:

„Az ördög atya... emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja.” (János 8,44)2

A Biblia másutt is szól Sátánról, avagy az ördögről, mint a bűn szerzőjéről. (Különösképpen: Ésaiás 14,12–20; Ezékiel 28,12–19; Jelenések 12,3–10; 1Péter 5,8; 2Korinthus 11,14–15; Jakab 1,13–15 stb.) A Szentírás ugyanis a bűn szerzőjeként egyetlen személyt tüntet fel, akinek gondolkodásában és életében legelőször jelent meg és gyökerezett meg a bűn.

Ez a valaki Isten magasrendű teremtménye, egy angyalfejedelem volt, aki lázadása után kapta a Sátán (ellenség) nevet.3

A Biblia szerint Sátán ellenségeskedése Istennel szemben már a mennyben, a mi földünk teremtése előtt létrejött. Itt van azonban a következő kérdés:

HOGYAN SZÜLETHETETT MEG A BŰN ISTEN TÖKÉLETES TEREMTMÉNYÉBEN?

Sokan úgy gondolhatják, hogy Sátán lázadásának az lehetett az oka, hogy már eleve volt benne valami nem tökéletes, valami mákszemnyi, morzsányi gonoszság, vagy legalábbis torz gondolat. Vagy ha ez nem is, de legalább valami „hiánynak” kellett lennie benne.

Jézus azonban azt mondotta róla, hogy ő „nem állott meg az igazságban”. Ez magában foglalja azt az állítást, hogy a kezdet kezdetén ő is az „igazságban volt”. Ő sem került ki Isten kezéből kevésbé tökéletesen, mint a többi teremtmény. Ezékiel próféta így szól róla: „Te voltál az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben... ama napon, melyen teremtettél” (Ezékiel 28,12–13). Ésaiás próféta is „fényes csillagnak, hajnal fiának” nevezi őt (Ésaiás 14,12).

A Biblia szerint ennek az angyalfejedelemnek semmi oka nem volt arra, hogy Teremtőjével szembeforduljon. Nincs értelmes magyarázata Sátán mennyei lázadásának. „A bűn eredetére lehetetlen olyan magyarázatot találni, ami megindokolná létezését... A bűn titokzatos, érthetetlen; mentegetése egyenlő volna igazolásával. Ha mentséget lehetne találni rá, vagy okot létezésére, akkor megszűnne bűn lenni.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában/Nagy küzdelem, 1991, 438–439. l.)

A „nem állott meg az igazságban” kifejezés azt is magában foglalja: Sátán igazságtalan, és a bűn maga is igazságtalanság. Ez a minősítés pontosan egybevág a bűnnek azzal a másik bibliai meghatározásával, amely lényege szerint ugyanazt mondja, mint az előbbiekben már idézett igéből (1János 3,4) való meghatározás; „Minden igazságtalanság bűn” (1János 5,17).

A BŰN ÉS A HAZUGSÁG KAPCSOLATA

Miért mondta Jézus olyan hangsúlyosan Sátánról, hogy „mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és a hazugság atyja”?

A Biblia utal arra, hogy amikor Sátán szembefordult Istennel, más angyalokat is maga mellé állított (Jelenések 12,4). Arról is szól, hogy egy „viaskodás” alakult ki Sátán és angyalai, valamint Krisztus és angyalai között (Jelenések 12,7). Istennel fizikai harcot vívni nem lehet, mivel Ő a Teremtő, és minden teremtményének az élete kizárólagosan az ő hatalmában van, őtőle függ. (Lásd Jób 34,14–15) Ezért csak eszmeilelki küzdelemre lehet itt gondolni. Úgy tűnik, hogy egy nagy lelki küzdelem folyt Sátánnak és követőinek az igazsággal való meggyőzéséért. Sátán végestelen-végig tudatában volt tehát annak, hogy nincsen igaza! Nem tudatlanul lett igazságtalan. Tudta, hogy eszméje és érvelése téves, de a hatalomvágy és az önmagasztalás lelkülete nem engedte már visszafordulni. A teremtmények között befolyásra kívánt szert tenni, és ezt csak úgy érhette el, hogy igazságtalanságát az igazság mezébe öltöztette. Az énközpontúságot igazságnak állította be, mert jól tudta, hogy az igazságos Istennel csak úgy veheti fel a harcot, hogy egy másik „igazságot” tüntet fel ellene.

Ott, ahol hazugság van, Sátán működik. De a hazugságot gyakran csak később sikerül leleplezni, s mire ez megtörténik, az ördög műve már más alakban ölt testet. Ennek oka pedig az, hogy Sátán nem könnyen leleplezhető, „lapos” hazugságokat talál ki, hanem első szempillantásra igaznak látszóakat. Pontosan annyi igazságot használ föl céljaihoz, amennyi elegendő ahhoz, hogy hazugságait is elfogadhatóvá tegye. Az igazság palástjában jelentkező sátáni elgondolás, az igazság és hamisság mesteri keveréke a legveszedelmesebb hazugság.

HOGYAN JÖTT BE FÖLDÜNKRE A BŰN?

„Egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek.” (Róma 5,12)

Ez az „egy ember” az első ember, illetve emberpár, Ádám és Éva. Isten „igen jónak” teremtette őket is (1Mózes 1,31). A bűn kísértésével való szóba állásra semmi okuk sem volt. Isten azonban szabad erkölcsi választás képességével teremtette őket is, csakúgy, mint Sátánt. Ezzel összhangban nem zárta el előlük a hatalom eszközével a rossz választásának lehetőségét. Tudta, hogy úgy juthatnak a lelki-szellemierkölcsi fejlődés legmagasabb szintjére, ha a saját szabad erkölcsi megfontolásukkal utasítják el a bűnt, és az isteni szeretettörvény követését választják. Ehhez minden alapjuk megvolt. Egyedül ez lett volna a kézenfekvő és természetes számukra. A bűnnel való megfertőződésük egyáltalán nem volt szükségszerű.

A Biblia azonban mégis áldozatnak mondja az embert egy bizonyos értelemben. Az ember személyes, súlyos bűne volt, hogy nem bízott Isten előre adott óvásaiban és tanácsaiban – amire pedig minden oka meglett volna –, és hogy szívében helyet adott az önzés eszméjének és a Teremtője iránti hála és szeretet kötelezettségét semmibe vette. Másrészt viszont olyan merész, igazságnak feltüntetett hazugsággal kísértette meg az embert Sátán, hogy megtévesztés áldozata is lett. Nem akarta tudatosan és megfontoltan tenni azt, amit végül is tett.

Sátán szinte ugyanazt az ígéretet állította az ember elé – „olyanok lesztek, mint az Isten” (1Mózes 3,5) –, mint amelyet Isten is adott az embernek, amellyel létének rendeltetését határozta meg. A Biblia ugyanis világosan mondja, hogy Isten „a maga képére és hasonlatosságára” teremtette az embert (1Mózes 1,27), és „úrrá tette kezei munkáin” (Zsoltárok 8,7). „Csupán” abban volt a különbség, hogy a célt Isten folyamatos lelki fejlődés, növekedés által hirdette elérhetőnek, Sátán pedig azt tanácsolta az ős-szülőknek, hogy az Istenhez való hasonlóságot úgy ragadják el Istentől, mint valami zsákmányt. Látszólag ugyanazt ajánlotta föl, csak egészen más módon és eszközökkel.

Ősszüleink legyőzhették volna Sátán hazugságait. Akkor is, és azóta is tökéletes védelmet kínált és kínál Isten beszéde. Ez mindenkor az egyetlen fegyver a rossz felismerésére és teljes legyőzésére. Jézus Krisztus is azzal győzte le az Ellenség minden kísértését földi életében, hogy azokat egybevetette a Biblia kijelentéseivel. Sátánnak adott visszautasító válaszai mindig így kezdődtek: „Meg van írva”. Példája azt mutatja, hogy a hazugság átlátható és legyőzhető a Biblia igéi által.

A BŰN SZERZŐJE NEMCSAK ISTEN ELLENSÉGE, HANEM AZ EMBERÉ IS

Jézus „emberölő”-nek is nevezte Sátánt. Akiket Sátán hazugságaival belevisz a bűnök elkövetésébe, azokat egyedül hagyja a bűnben, a rosszban, hogy azután lelkileg, testileg, idegileg a nyomorba, a pusztulásba döntse őket. A bűn kipróbálása, sorozatos elkövetése és megszokása végül halálhoz vezet.

A csalás, a hazugság méretei az embergyilkosságig terjednek tehát, méghozzá évezredek óta. Sátán szedi az áldozatait, „átváltoztatva magát világosság angyalának” (2Korinthus 11,14–15), és „ordító oroszlánként szertejárva” (1Péter 5,8), amint a bibliai hasonlat mondja. „Ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és Sátánnak, mind az egész föld kerekségét elhiteti” (Jelenések 12,9). Az ember bűnbeesése révén ő lett „e világ fejedelme” – amint Jézus nevezte őt (János 14,30).

A jó és a gonosz közötti nagy küzdelemről a „Mit mond a Biblia” következő számában lesz szó. Egy döntő isteni ígéretet azonban már most idézzünk fel a Szentírásból: Amiképpen bűn nem volt mindig, úgy nem is lesz mindig. Erről szólnak az alábbi zsoltárigék:

„Egy kevés idő még és nincs gonosz; nézed a helyét és nincsen ott. A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek nagy békességben. (...)

Láttam elhatalmasodni a gonoszt, és szétterjeszkedett az, mint egy gazdag lombozatú vad fa. De elmúlt, és íme, nincsen! Kerestem, de nem található.

 

Ügyelj a feddhetetlenre, nézd a becsületest, mert a jövendő a béke emberéé.”

(Zsoltárok 37,10–11. 35–37)


1. A Károlyi-fordításban található „törvénytelenség” szót az eredeti görög szöveg alapján módosítottuk „törvényszegés”-re.
2. Az „ördög”-nek fordított szó az eredeti görög szövegben a diabolosz, aminek a jelentése: „vádoló”.
3. Az „angyal” szó a Biblia újszövetségi részében található görög angelosz szóból származik, jelentése: „követ, küldött”. Az ószövetségi részben található megfelelő héber szónak is ugyanez a jelentése. Az angyalok nem bájos kisbabák vagy szép nők, ahogyan a népi gondolkodás elképzeli, és amiként a képzőművészeti alkotások is ábrázolják őket. A Biblia szerint az angyalok hatalmas intelligenciájú és hatalmas erejű, az embernél magasabbrendű teremtmények, akik Isten akaratának a hírvivői és végrehajtói az egész világmindenségben. (Lásd: Zsoltárok 103,19–20)