A keresztény életmódról

Nyomtatás

A KERESZTÉNY ÉS AZ EVILÁGI ÉLET

Gyakran érte az a vád a kereszténységet, hogy hívei tekintetét csak az eljövendő üdvösség végcélja felé fordítja, a jelen élet iránt pedig közömbössé teszi őket. Tény, hogy voltak olyanok a kereszténység körében, és lehetnek ma is, akik ilyen szemléletet képviselnek, vagy legalábbis ilyen benyomást kelt a magatartásuk. A hiteles kereszténységtől azonban teljesen idegen ez a fajta életfelfogás.

A földi életet valóban a gonosz és a jó – a sötétség fejedelmének „emberölő” tervei és a megváltó Krisztus szabadító műve – közötti nagy küzdelem színtereként mutatja be a Biblia, ahol a tökéletes boldogság, a teljes nyugalom és a megelégedett kiteljesedés elérhetetlen – tényszerű okok miatt. Mindezek csak e földi történelem végén, Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetele után, a megígért, újjáteremtett Földön valósulhatnak meg, ahol nem létezik többé a bűn, sem annak szerzője, sem a bűn következményei. (Ezek részletesebb kifejtését lásd a 4. fejezetben)

A jelenlegi élet mégis végtelenül fontos, két okból:

– Az embernek itt kell felkészülnie, jellemében alkalmassá válnia az üdvösségre, „az új Föld” öröklésére, ahol majd „igazság lakozik” (2Péter 3,13). Ezért az élet minden perce és alkalma igen értékes; ezek helyes vagy helytelen felhasználása kihat az ember örök sorsára is. Így jut mindez kifejezésre a Biblia tömör megfogalmazásában:

„E földön lakozzál és hűséggel élj... Az igazak öröklik a földet... Ügyelj a feddhetetlenre, nézd a becsületest, mert a jövendő a béke emberéé.” (Zsoltárok 37,3. 29. 37)

– A Biblia szerint az élet Isten ajándéka. Az élet azonban inkább teher, mint ajándék, ha boldogság nélkül való. Ezért Isten megtanítja az embert arra, miként lehetne életöröme a jelenlegi küzdelmek, szomorúságok közepette. A keresztény nem gyászos, komor hangulatban rója életútját, csak az eljövendőben reménykedve, hanem tudatosan törekszik Isten országának törvényei szerint élni már ebben az életben is, és örömet, boldogságot találni az igazság útjának megismerésében és követésében.

Jézus mondotta egyik példabeszédében, amelyben önmagát jó pásztorként, követőit pedig az Ő juhaiként mutatta be: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővelkedjenek.” (János 10,10) Ez tehát az isteni szándék. Ugyanezt juttatta kifejezésre Jézus a Hegyi beszéd híres boldogmondásai által is. Pál apostol egyik levelében található ez a felhívás: „Örüljetek az Úrban, ismét mondom, örüljetek!” (Filippi 4,4) Más helyen is hasonlóképpen szól: „Mindenkor örüljetek!” (1Thesszalonika 5,16)

 

Az üdvösség – avagy a bűntől való végső és teljes szabadulás – felé törekvés tehát egyáltalán nem teszi közömbössé a keresztényt az evilági élet dolgai iránt, hanem éppen ellenkezőleg: felelősségteljes, tevékeny és örömteljes életre készteti. Isten utat és eszközöket mutat neki ehhez, s erőt is ad hozzá.

„Jézus... úgy mutatta be az élet dolgait, mint amelyek alárendelendők az örökkévaló céloknak, fontosságukat azonban nem hagyta figyelmen kívül. Tanította, hogy a menny és a föld összetartoznak, s hogy az isteni igazság ismerete a mindennapi élet kötelességeinek jobb, helyesebb teljesítésére képesíti az embereket.” (Ellen G. White: Jézus élete, a Kapernaumban c. fejezetből)

A KERESZTÉNY FÖLDI ÉLETCÉLJA

Mit kezdjünk az élettel, mire fordítsuk bizonytalan hosszúságú, de mindenképpen rövid életidőnket? Igen nagy kérdés ez minden ember számára. Vörösmarty Mihály így fogalmazta meg az életcél örök nagy kérdését a Gondolatok a könyvtárban c. versében:

„Mi dolgunk a világon?”

Bízvást mondhatjuk, hogy az életcél látása, tisztázása nélkül nem lehet emberhez méltóan és boldogan élni. Mégis soksok ember él e nélkül, és nem is ismernek tényleges boldogságot. Ha ideig-óráig örülnek is élvezeteiknek, könnyen befutnak a kiábrándultság, az üresség és a kétségbeesés „zsákutcájába”, amelyet bölcs Salamon így jellemez a saját átélt tapasztalata alapján: „Gyűlöltem az életet, mert gonosznak látszott nékem a dolog, ami történik a nap alatt. Mert mindez hiábavalóság, és a lélek gyötrelme! Gyűlöltem minden munkámat is.” (Prédikátor 2,18–19)

Az előbbiekben említettük már, hogy a keresztény életszemlélet szerint az evilági élet igen fontos, mert előkészületi hely és idő a végső üdvösségre. De miben áll közelebbről ez az előkészület? Mi az életcél, avagy az életfeladat pontosan erre az életre nézve?

Pál apostol élete végén így vallott életcéljáról, amelynek beteljesítésén nyugodott üdvössége felőli bizonyossága:

„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz Bíró, ama napon. Nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő megjelenését.” (2Timótheus 4,7–8)

A „nemes harcot” azért kell megvívnia a kereszténynek, hogy élete minden területén és cselekedetében a szeretettörvény érvényesüljön. Ez a küzdelem az ember saját, régi énje, megromlott természete és beidegződött önző szokásai ellen folyik. A „futás” – az apostol szóhasználata szerint (vö. Apostolok cselekedetei 20,24) – az Isten által ajándékozott és kijelölt feladatok elvégzése a másokért való szolgálatban. A „hit megtartása” pedig több annál, mint hinni néhány alapvető keresztény hittételben. Az alázatos, hálás, hívő szív megőrzéséről van szó, amely egy pillanatig sem tulajdonít önmagának érdemet a „nemes harc” megharcolásáért és a „futás” elvégzéséért, mert jól tudja, hogy egyedül Isten kegyelme által valósíthatta meg ezeket. Úgy gondolkodik tehát, hogy egyedül Istené a dicsőség mindezekért.

E három dolgot magában foglalja az a megjelölés, amelyet szintén ebben az igében találunk: Elnyerni „az igazság koronáját az igaz Bíró” kezéből. A keresztény életcél legrövidebb, legszebb meghatározása ez. Tehát úgy végigélni és befejezni ezt a földi életet, hogy Krisztus mint isteni személy, mint igaz Bíró, odaítélhesse az embernek „az igazság koronáját”, s ennek alapján megadhassa a jogot az új Földön az igaz, örök, boldog és teljes élethez.

A keresztény életmódját ez a nagy, átfogó életcél határozza meg mindenben. Ezt helyezi minden elé és fölé, megszívlelve Jézus tanításait:

„Keressétek először Isten országát és annak igazságát, és ezek mind megadatnak néktek.” (Máté 6,33)

„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, a lelkében pedig kárt vall? Mert micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?” (Máté 16,26)

AZ EGÉSZSÉGES ÉLETMÓD MINT KERESZTÉNY KÖTELESSÉG

A fentiekben bemutatott cél azt kívánja, hogy az ember őrizze meg egészségét, a lehető legjobb teljesítőképességét, amenynyire csak rajta áll. Nyugodt, erős idegekre, fizikai és lelki erőre van szüksége mind a „nemes harc” megharcolásához, mind pedig a másokért végzett szolgálathoz. Pál apostol az ókori versenyfutók példájára hivatkozva tanította a keresztény gyülekezeteket arra, hogy önuralommal törekedjenek a helyes életmódra. Hiszen a sportjátékok résztvevői is mind tudják, hogy életmódjuk és teljesítményük között egyértelmű az összefüggés. És a cél érdekében készek lemondani dolgokról, készek kívánságaik megtagadására. Mennyivel inkább legyen kész egy keresztény az önuralomra egy sokkal magasabb rendű cél érdekében:

„Mindaz pedig, aki a pályafutásban tusakodik [= a versenypályán küzd], mindenben magatűrtető [= önuralmat gyakorló], azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig, hogy romolhatatlant.” (1Korinthus 9,25)

Aki ezeket az elveket elfogadja, azt is láthatja, hogy az élet ajándékáért felelősséggel tartozik. Megérti, hogy kötelessége minél jobban megismerni azokat a törvényeket, amelyek szerint Isten alkotta őt, hogy ezekkel a törvényekkel összhangban éljen.

Ezernyi veszély fenyegeti az ember egészségét a bűneset utáni világban: öröklött gyengeségek, betegségekre való hajlamok, fertőzések, balesetek stb. Még a legjobb életmóddal sem biztosíthatunk magunknak feltétlenül tökéletes egészséget. Mennyire fontos tehát, hogy megtegyük azt, amit megtehetünk! Mert sokat lehet tenni. A világhírű magyar biológus, Selye János kijelentése is tanúsítja ezt:

„Bizonyos vagyok abban, hogy az emberi életkor határát káprázatos mértékben lehetne tágítani, ha nagyobb harmóniában élnénk a természet törvényeivel.” (Életünk és a stressz, 287. o.)

A keresztény ember számára természetesen nem a hosszú élet a fő cél, hiszen nem csupán ennek az életnek a kereteiben gondolkodik. Fontos azonban számára mind a fizikai, mind a lelki egészség. Tudatában van annak, hogy a lelki egészség és teljesítőképesség, sőt még az Isten Lelkével való kapcsolat milyensége is nagymértékben függ a testi egészségtől. A Szentírás így tesz tanúságot erről: „Avagy nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Lélek temploma, amelyet Istentől nyertetek, és nem a magatokéi vagytok?” (1Korinthus 6,19)

Ezeken az alapvető elveken túl vajon ad-e konkrét tanácsokat is a Biblia a helyes életmódra nézve? Igen, számos értékes tanácsot ad. Egy-két példa csupán:

Mindenekelőtt a lelki egészségére és békéjére vigyázzon az ember, különösképpen az Istenben való bizalom által, mert ez kihat a testi egészségre is:

„A vidám elme jó orvosságul szolgál.” (Példabeszédek 17,22)

„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből... és távozzál el a gonosztól. Egészség lesz ez a te testednek.” (Példabeszédek 5,7–8)

Kerülje az ember mindazokat az élvezeti cikkeket, amelyek testileg, lelkileg, erkölcsileg megkárosítják, például az alkoholt:

„Ne nézd a bort, mily veres színt játszik, mint mutatja a pohárban az ő csillogását! Könnyen alácsuszamlik, de végül, mint a kígyó, megmar, mint a mérges kígyó, megcsíp... és a te elméd gondol gonoszságot.” (Példabeszédek 23,31–33)

Ne csak arra legyen gondja az embernek, mit eszik, hogy amit beépít a szervezetébe, az valóban megfelelő táplálék legyen (erre nézve az alapvető bibliai tanács: 1Mózes 1,29), hanem arra is, hogy mikor eszik. Mindenben értelmes fegyelmet gyakoroljon. Étkezési szokásait is hozza összhangba a természetbe beépített isteni törvényekkel. „Rendeltetésszerűen” bánjék a testével. „A nemes ember idejében eszik, a testnek erejéért.” (Prédikátor 10,14) (A modern tudomány is tanúsítja az étkezési idők közötti rendszertelen evés káros voltát.)

AZ ANYAGI JAVAKHOZ ÉS A MUNKÁHOZ VALÓ VISZONY

Az életcélnak kell meghatároznia a keresztény ember gondolkodását ezen a téren is. Becsülje meg az anyagi javakat mint eszközöket a jó célok érdekében, de belül legyen szabad a pénz, az anyagi javak hajszolásának vágyától.

„Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva... [az emberek] átszegezték magukat sok fájdalommal.” (1Timótheus 6,10)

A Biblia kijelentéseit elfogadó keresztény összes javai tényleges és végső tulajdonosának Istent tekinti, egyrészt a teremtés, másrészt a megváltás révén. Önmagát pedig úgy, mint e javak Istennek számadással tartozó vagyonkezelőjét. Ezért felelősen és nagylelkűen bánjék a kezéhez jutó anyagi javakkal, az Ige tanácsa szerint:

 

„Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi kárba ne vesszen” (János 6,12)

„Örömest nyisd meg kezedet a te szűkölködő és szegény atyádfiának.” (5Mózes 15,11)

A lelkiismeretes, örömteljes munkavégzés isteni erkölcsi parancs. A Biblia arra inti az embert, hogy csakis ezen az úton törekedjék anyagi javakhoz jutni:

„Becsületbeli dolognak tartsátok, hogy... a saját dolgaitoknak utánalássatok, és tulajdon kezeitekkel munkálkodjatok.” (1Thesszalonika 4,11)

„A hiábavalóságból [= nem tisztességes úton] szerzett vagyon megkevesbül.” (Példabeszédek 13,11)

A CSALÁDI ÉLETRE VONATKOZÓ ALAPELVEK

A Biblia arra tanítja az embert, hogy szentnek tekintse a házassági szövetséget, amelyet a bizalom és a szeretet igen értékes és érzékeny lelki köteléke kapcsol össze. Úgy mutatja be ezt a szövetséget, mint amely – jellegénél és természeténél fogva – élethosszig szóló, sőt még az örökkévalóságra is kiható életközösség. Csak bűnnel lehet széttörni: „Gyűlölöm az elbocsátást [= a házassági elválást] – mondja az Úr, Izráelnek Istene.” (Malakiás 2,16)

 

Ezért a Biblia tanácsa az, hogy az ember igen megfontoltan kössön házasságot. „Segítőtársi” hivatását (1Mózes 2,18) vegye komolyan, legyen kész folyton tanulni és fejlődni ebben. Ne csak a törvényes elválást és végső szakítást kerülje, hanem azt is, hogy olyat szóljon és cselekedjék, ami az eltávolodás irányába hatna, megemlékezve Jézus szaváról: „Amit Isten egybeszerkesztett [magát a házasságot mint intézményt], azt ember szét ne válassza.” (Máté 19,6)

A ma szinte általánossá lett gondolkodásmóddal ellentétben a Biblia szerint nem a szexuális kapcsolatból áll a házasság vagy a szerelem, hanem az csupán kifejezésmódja az igaz szerelemnek. Ha nincs mögötte szerelem, csak testi kívánság, akkor megalázó, emberhez méltatlan és lealacsonyító még akkor is, ha a házasság keretén belül történik. A Biblia hirdeti az igaz szerelem jogosultságát mint Isten ajándékát, de elítéli azt, ha az ember vétkezik társa és önmaga ellen az üres, önző, elfajult szexualitással.

„Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre, mint egy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír, a buzgó szerelem. Lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai. Sok vizek el nem olthatnák e szeretetet, a folyóvizek se boríthatnák azt el. Ha az ember minden vagyonát adná is e szeretetért, mégis megvetnék azt.” (Énekek éneke 8,6–7)

„Mert az Isten akarata a ti szentté lételetek, hogy magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok. Hogy mindenki szentségben és tisztességben tudja bírni a maga edényét [= a házastársát], nem kívánság gerjedelmével, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent. Hogy senki... meg ne károsítsa valamely dologban az ő atyjafiát. Mert igazságot szolgáltat az Úr mindezekért.” (1Thesszalonika 4,3–6)

Isten lelkiismeretes viszonyulásra készteti az embert a gyermekek vállalása és felnevelése kérdésében is. Nagy felelősség egy kis emberpalánta életre hozása e zord világban. Ha a szülők nem tudnak olyan testi-lelki védettséget biztosítani neki, hogy – amennyiben ez rajtuk múlik – testileg-lelkileg egészséges gyermek, majd felnőtt válhassék belőle, akkor vétkeznek gyermekük és az egész emberi közösség, ezenfelül pedig Isten ellen is azzal, hogy boldogtalan, szerencsétlen életet indítanak útnak. Természetesen nem az abortusz a születésszabályozás egészséges módja, de az értelmes, felelősségteljes családtervezésre nagyon is szükség van. Íme néhány bibliai kijelentés:

„Ti atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint.” (Efézus 6,4)

(A keresztények) tanulják meg, hogy elsősorban a maguk háza iránt legyenek istenfélők... Ha pedig valaki az övéiről és főképpen az ő házanépéről gondot nem visel, a hitet megtagadta, és rosszabb a hitetlennél.” (1Timótheus 5,4. 8)

KERESZTÉNY SZOLGÁLAT A TÁGABB EMBERI KÖZÖSSÉGBEN

A Biblia nem ismer csupán önmagának élő keresztényt, sőt csak a családjának élő keresztényt sem. Mindnyájan az emberiség egészéhez tartozunk. Egy igaz keresztény nem lehet közömbös a sok emberi szenvedés, segélykiáltás és szükséglet iránt.

Jézus így szólt a tanítványairól élete végén, nagy imádságában:

„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Amiképpen Te küldtél engem a világra, úgy küldtem én is őket e világra.” (János 17,15. 18)

A keresztény feladata, hogy az evangélium, az isteni megváltási terv ismeretét megossza felebarátaival. Ez a szolgálat – a krisztusi elveket követve – hatalmas odaadást és lelki energiát igényel, mert azt kívánja, hogy a keresztény együtt érző figyelemmel, kezdeményező szeretettel teljesítse küldetését. Sohasem lehet tapintatlan vagy agitatív, mivel a lelki erőszak éppen annyira idegen Istentől, mint a fizikai erőszak: „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.” (2Korinthus 3,17)

Oda kell figyelnie felebarátaira, meg kell értenie gondolataikat, kételyeiket, kérdéseiket, testi-lelki szükségleteiket, és ahhoz mérten, annak megfelelően kell közvetítenie nekik Isten megmentő, segítő szeretetét és üzenetét az elveszett emberek iránt. Az igaz keresztény – Mesteréhez hasonlóan – mindenkor kész bármilyen szeretetszolgálatra felebarátai iránt (lásd: Máté 25,31–40; Lukács 10,25–37).

A keresztény a maga történelemszemlélete alapján nem társadalmi reformer és politikai harcos ugyan, de nem is paszszív, tétlen szemlélő. Igazságszerető, határozott erkölcsi véleményt képvisel a tágabb emberi közösségben életével és szavaival egyaránt. Elvből tiszteletben tartja az államhatalmat, annak tudatában, hogy ez minden fogyatékosságával, bűnével és elfajulásával együtt is szükséges egy viszonylagos jogrend és a béke fenntartása érdekében. A lelkiismereti szabadság jogát azonban az államhatalommal szemben is óvja, fenntartja, ha az a lelkiismereti jogokat sértő kényszert kívánna alkalmazni.

„»Az így szól az Úr« (= Isten beszéde az Ő igéjében, a Bibliában) nem állhat mögötte annak, hogy »így szól a gyülekezet « (= az egyház), vagy »így szól a földi hatalom« (= az állam).” (Ellen G. White: Az apostolok története, A templom kapujában c. fejezetből)

„(A kereszténynek) megadatik az, amit a világ legnagyobb bölcsei a maguk dolgaiban hiába keresnek: a lélek teljes szabadsága, hogy Istenen kívül semminek alávetve és semmihez kötve ne legyenek, akaratuk ellenére semmit megtenniük ne kelljen. Míg a világban mindenütt csupa kényszert láttam: mindenkinek másként folytak a dolgai, mint kívánta; mindenki több köteléket vett magára önmagával és másokkal szemben, mint tartozott volna, s vagy a saját, vagy mások akaratának kényszerétől hajtva magával vagy másokkal mindig harcban állt... Istenen kívül senkit maga felett állónak el nem ismert. Ezért nem hallgattak a világ parancsaira... mert benső javaikban bizonyosak voltak... Bármit tesz vagy mond a világ, bármivel fenyegetőzik, bármit ígér, parancsol, kér, tanácsol, őt semmi meg nem ingathatja. A világ, ahogyan mindenütt, visszás, és az igazság helyett árnyék után kapdos, úgy itt is: a szabadságot abban látja, hogy aki szabad, senkinek ne legyen semmiben szolgálatára, akár restség, akár gőg, akár gonoszság okából viselkedvén így.

Ámde a keresztény egészen másképpen cselekszik: csupán a szívét keríti körül jól, hogy szabadságában megóvassék Isten számára, minden egyebet átenged felebarátja szükségletére. Ha az igaz keresztény látja, hogy felebarátjának valamiben hasznára lehet, nem habozik, nem késlekedik, nem kíméli magát, nem emlegeti érdemeit, nem zúgolódik, nem ernyed el, akár hála, akár hálátlanság a bére, nyugodtan, derűsen szolgál tovább. Ó, Isten fiainak boldog a szolgasága; elképzelni sem lehet annál nagyobb szabadságot, mint hogy az ember Isten igáját veszi magára, hogy minden egyéb köteléktől megszabaduljon. Ó, világ adta boldogtalan szabadság! Nem lehet annál nagyobb rabszolgaság, mint hogy az ember Istennel nem törődve, nyomorult módon más egyebektől engedi magát leigázni, azaz behódol olyan teremtett dolgoknak, amelyeken uralkodnia kellene, s dacol Istennel, akinek engedelmességgel tartozik.

Ó, halandók, értsük meg, hogy csak egy, egyetlenegy lény van felettünk, a mi teremtő Urunk és majdan bíránk: egyedül neki van hatalma nekünk parancsolni, de Ő nem úgy parancsol, mint rabszolgáknak, hanem akarván, hogy engedelmeskedve is szabadok és kötetlenek legyünk.” (J. A. Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma, Bp, 1991, 184–186. o.)