A bűn hatalmából kiszabadító Megváltóról, Jézus Krisztusról

Nyomtatás

A kereszténység alapítója és hitének középpontja: Jézus Krisztus, a Megváltó. De kicsoda Ő? Miből és hogyan váltja meg az embert? Alapvető kérdések ezek.

VALÓSÁGOS TÖRTÉNELMI SZEMÉLY

Amit általában helyesen tud a közvélemény: Jézus nem mitikus alak, hanem valóságos történelmi személy, aki kb. 2000 évvel ezelőtt élt. A Biblia alapján születésének ideje: valószínűleg i. e. 4, halálának ideje: i. sz. 31 tavasza.1

A mai történettudomány nem kételkedik abban, hogy Jézus, akiről a Biblia mint a világ Megváltójáról beszél, valóságos történelmi személy volt, aki az i. sz. I. század első felében élt Palesztina földjén.

A Biblián kívüli ókori irodalomban is találunk említéseket és adatokat Jézusról. Ezek közül Josephus Flavius zsidó történetíró (i. sz. 37–100) feljegyzése a legfontosabb. Korábban csak keresztény kézen megőrzött kéziratból volt ismeretes. A szöveg annyira keresztény szempontú volt, hogy jogosan keltette azt a gyanút, hogy Josephus eredeti tudósítását átírták. Századunkban azonban ismertté lett egy régi kézirat, Agapiosz arab nyelvű világtörténelme, az i. sz. X. századból. Ez a mű idézi Josephus Flavius A zsidók története c. művéből a Jézusra vonatkozó részt – minden valószínűség szerint az eredeti, hiteles szöveggel:

„Élt abban az időben egy bölcs ember, akit Jézusnak hívtak. Egész élete kifogástalan volt, erényes cselekedeteiről volt híres, és a zsidók, valamint más népek közül sok ember a tanítványa lett. Pilátus keresztre feszítésre és halálra ítélte. De akik tanítványai lettek, nem tagadták meg tanításait. Azt mesélték, hogy mesterük keresztre feszítése után három nappal megjelent nekik. Ők úgy vélik, hogy ő volt a Messiás, akiről a próféták csodás dolgokat jövendöltek.” (XVIII. 3., 1980-as kiadás, 503. l.)

A Jézus Krisztus név jelentése

A következő kérdés, amit Jézus személyéről kérdezhetünk: nevének eredete, jelentése.

A Jézus név a Jehosua vagy Józsua héber név görögös formája (az Újszövetség görög nyelven íródott). Az ókorban a neveknek értelmes jelentésük volt, ezért a névadásnak is nagyobb jelentőséget tulajdonítottak.

A Jézus név jelentése: Isten megszabadít. A Biblia feljegyzése szerint Jézus nem véletlenül kapta ezt a nevet, hanem születése előtt isteni utasítás szólt nevelőapjához, Józsefhez: „Mária szül fiat és nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből.” (Máté 1,21) Számos héber fiúgyermek kapta Jézus előtt is ezt a nevet az ígéretre és reménységre emlékeztetve, hogy Isten kegyelmesen megszabadít. Jézus esetében azonban e név különleges jelentőséget kapott. Azt fejezte ki, hogy ő maga az az isteni személy, aki „megszabadítja az ő népét annak bűneiből”.

 

A Krisztus – görög formájában: Krisztosz – név a héber Messiás szó megfelel-je. A jelentése: a Felkent. Az Ószövetségben az isteni megbízatás jelképes ábrázolása volt az olajjal való megkenés, illetve felkenés. Az olaj ugyanis mindig az isteni Szentlélek jelképe a Bibliában (lásd pl.: Zakariás 4:2–6). Az ószövetségi időben a prófétákat, királyokat és főpapokat kenték fel olajjal. A Messiás = a Felkent név jelentése így a következő volt: Valaki, aki kimagasló isteni megbízatás birtokosa, aki Szentlélekkel teljes, és aki egyesíti magában mindazokat a tisztségeket, amelyre embereket olajjal kentek fel. Az ószövetségi Írásokban az ún. ősevangéliumtól kezdve2 számos jövendölés szólt a szabadító Messiás eljöveteléről.

A Jézus Krisztus név együttes jelentése így a következő: Istentől megbízott, felkent, Szentlélekkel teljes Szabadító, aki ugyanakkor maga is isteni személy és az öszszes messiási ígéret és jövendölés beteljesítője. Tehát az isteni Szentháromságra3 való utalás is benne foglaltatik e névben.

Különleges szabadító

Jézus személyének a titkára utal az a hitvallomás is, amit Péter apostol tett a maga és tanítványtársai nevében:

„Mondta pedig nékik (ti. Jézus a tizenkét tanítványnak):
Ti pedig kinek mondotok engem?
Simon Péter pedig felelt néki:
Te vagy a Krisztus (= Messiás), az élő Istennek Fia.” (Máté 16,15–16)

Sokféle szabadító ígéretben és személyben hittek az emberek a történelem folyamán. Jézus Krisztus személyéhez azonban olyan szabadításnak az ígérete kapcsolódik, amit rajta kívül senki más nem kínált fel embereknek. Ez pedig a bűn lelki betegségéből való szabadítás, amely a Biblia szerint az egyetemes emberi nyomorúságnak és minden rossznak a gyökere, mind az egyes ember, mind pedig az emberi közösségek és a történelem esetében. Jézus pedig így szólt küldetéséről földi életében: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy mindaz, aki a bűnt cselekszi, szolgája a bűnnek... Azért ha a Fiú (önmagára utalt ezzel a megjelöléssel, mint Isten Fiára) megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” (János 8,34. 36)

„Isten ráébreszti az embert, hogy alaptulajdonsága az önszeretet, amely vesztébe sodorja, s ebből egyedül Ő tudja kigyógyítani. Jézus Krisztus tulajdonképpen csak arra tanította az embereket, hogy önmagukat szeretik, hogy rabszolgák... és hogy neki kellett őket megszabadítani.” (B. Pascal: Gondolatok, 544–545. töredék)

 

Vajon hogyan lehet megszabadítani az embert a bűn, vagyis az önzés a világban mindenütt jelenlevő és az ember egész lényét átható betegségétől? Kivihetetlennek, felfoghatatlanul nehéz vállalkozásnak tűnik ez az emberi értelem számára. És az ember számára valóban az is. A Biblia szerint egyedül csak Isten „végéremehetetlen” bölcsessége és szeretete tudta ezt megoldani. A Biblia legmélyebb eszméi a Krisztus megváltó munkájáról szóló tanításban tárulnak fel.

A MEGVÁLTÁS FOGALMA

Mit fed legelőször is a megváltás fogalma? Az ókorban ismerős dolog volt a rabszolgák váltságdíjért való kiváltása. A Biblia szól arról, hogy Jézus is „váltságdíjat” fizet az ember megszabadításáért, mégpedig sohasem hallott, soha senki által nem fizetett, döbbenetes váltságdíjat:

„Nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen Bárányén, a Jézusén.” (1Péter 1,18–19)

Hallomásból ismerős a kereszténység környezetében élő, nem vallásos embereknek is, hogy a kereszténység fő tanítása Jézus Krisztus „keresztáldozata, váltsághalála”. Egy egész sereg kérdés vár azonban megválaszolásra ezzel kapcsolatban.

Krisztus áldozata mint „váltságdíj” az emberért

Miért volt szükség ilyen hallatlan „váltságdíjra”? Ki fizet és kinek váltságdíjat?

A Biblia szerint az ember a bűn ösztöneinek és elvakultságának, valamint a bűn szerzőjének, Sátánnak fogságában van a bűneset óta. A következő okokból kellett „váltságdíjat” fizetni az ember szabadításáért:

– Isten nem adhat bűnbocsánatot az embernek úgy, hogy bűnei büntetlenül maradjanak, mert ez nem a megmentését eredményezné, hanem a bűnben való megkeményedését. Azt a csodálatos megoldást választotta ezért Isten, hogy az ember bűneit nem hagyja büntetlenül, de a büntetést maga veszi magára. Ő maga szenvedi el azt a vétkes ember helyett. Úgy marad igazságos, hogy közben ingyen bocsánatot is ad. Krisztusnak, aki – mint Isten Fia és az ember Teremtője – ezt a helyettesítést vállalta, olyan kínhalált kellett elszenvednie a földön, amely a legbűnösebb ember büntetésének is megfelel, amely teljesen kielégíti a bűn igazságos megbüntetését kívánó jogosság követelményét. Így Isten megerősíti az igazság érvényességét, miközben kegyelmet gyakorol.

– Isten meg akarta győzni az embert a maga változhatatlan szeretetéről, amely az ember elesése, lázadása ellenére is létezik és vágyakozik az elveszett teremtmények megmentésére. Isten jellemének a felfoghatatlan nagysága nyilatkozik meg abban, hogy Ő a kezdeményező, Ő igyekszik „megbékéltetni magával” az embert (2Korinthus 5,19), aki ellene fordult és vétkezett Teremtője és Gondviselője ellen. Krisztus áldozata által egyszerre látja meg az ember a bűn borzalmát, Isten erkölcsi ítéletét rá nézve, valamint Isten igazságának és szeretetének szépségét. Jézus tehát nem a rabszolgatartónak fizet váltságdíjat. Nem száll vitába és nem alkudozik Sátánnal. Az ember miatt kell „váltságdíjat” fizetni. Ára van annak, hogy megtörjön az ember lelkében a bűn elvakultsága és hatalma.

Az engesztelő áldozat

A magyar Biblia-fordítások engesztelő áldozatnak mondják Krisztusnak az emberért való helyettes szenvedését a golgotai kereszten. Az „engesztelés” szó azonban nem szerencsés visszaadása az eredeti bibliai kifejezéseknek, amelyekben az „elfedezés vagy befedezés” (az ószövetségi szavaknál) és az „irgalmasság és könyörület” (az újszövetségi szavaknál) foglaltatik benne. Istent nem lehet „engesztelni” – azaz érzelmi alapon engedékenységre bírni – a bűnnel szemben, mert ismeri a bűn gonosz természetét. Éppen ezért engesztelhetetlen a bűngyűlölete, nemcsak igazsága, hanem szeretete révén is. A bűnös emberrel és emberiséggel szemben pedig nem kell engesztelni, mert az Atya és a Fiú egyaránt meg akarja menteni az embert. Krisztus helyettes halála tehát befedezi az embert a törvény igazságos ítéletével szemben, és meg nem érdemelt szeretetet fejez ki az ember iránt, mind az Atya, mind a Fiú részéről.

„Krisztus engesztelő áldozatára nem azért volt szükség, hogy az Atyát szeretni kényszerítse, mintha egyébként gyűlölte volna az embert. Nem az volt a rendeltetése, hogy korábban még nem létező szeretetet fakasszon. Az engesztelés éppen annak a szeretetnek a kifejezése, amely már ott rejlett Isten szívében... Isten nem a nagy engesztelő áldozat következtében szeret bennünket, hanem ellenkezőleg: azért hozta ezt az áldozatot, mert szeret bennünket: »Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.« (János 3,16)” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, I. fejezet)

Sokan azonban megfoghatatlannak tartják Jézus halálát, amit józan értelemmel nem lehet komolyan venni. Így érvelnek: „Isten nem tud szenvedni. Ha Jézus Isten Fia volt, nem is halt meg és nem is szenvedett valóságosan.” Az a kijelentés, hogy Isten nem tud szenvedni, emberi filozofálás. Aki szeret és szereti a bűnösöket is, az nagyon is ismeri a szenvedést. A Szentírás világosan és megindítóan szól Istennek az emberrel való együttszenvedéséről: „mert minden szenvedésüket Ő is szenvedte” (Ésaiás 63,9).

Világos az Írásból az is, hogy Jézus „megüresítette magát” az isteni hatalomtól és a halhatatlan isteni élettől földi élete idejére. Bármikor visszavehette volna ezeket, de Ő „megalázta magát egészen a keresztfa haláláig”, tehát önként alávetette magát az erőtelen és halandó emberi életformának. Ebből következik, hogy nem istenként, hanem emberként élte át a halált! Bizonyság rá legutolsó megszólalása a kereszten: „Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet.” (Lukács 23,46) Életét Atyja hűségére bízta, ugyanúgy, ahogy minden hívő ember teszi halálakor.

Sőt, Jézus halála kifejezhetetlenül súlyosabb volt, mint más halandóé. Míg az igaz emberek és mártírok vigasztalást és reménységet nyertek Isten jelenlétében a halállal szemben, neki ezzel éppen ellenkező tapasztalaton kellett átmennie. Az Atya valóságosan elhagyta őt. Szembe kellett néznie a semmivel, a „külső sötétséggel”, az Istentől való elítéltség és magárahagyatottság állapotában: Jézus a kárhozat félelmét és szenvedéseit, az ún. második halál lelki gyötrelmét szenvedte el az ember helyett.

„Krisztus olyan lelki félelmet érzett, amely majd minden bűnöst átjár, ha a megváltó kegyelem nem esedezik érte... Félelmetes sötétség közepette, látszólag Istentől elhagyottan ürítette ki a szenvedés kelyhét... Egész életén át hirdette az Atya kegyelmének és megbocsátó szeretetének örömüzenetét a világnak... És most a kereszten, nehéz haláltusájában Ő nem érezhette az Atya megnyugtató jelenlétét. Isten elfordult tőle a legrettenetesebb szenvedés órájában. Ezért szívét olyan fájdalom járta át, amelyet ember sem felfogni, sem igazi nagyságában megérteni nem képes.” (Ellen G. White: A világ reménye/Jézus élete, 525–529. l.)

Jézus testtélétele

Mindebből következik, hogy Isten Fiának szükségszerűen emberré kellett lennie ahhoz, hogy ezt a helyettes áldozatot megvalósíthassa. Jézus emberré válását a Biblia „testtélételnek” nevezi. Lényegét, szükségességét – a keresztáldozathoz hasonlóan – fel lehet fogni józan értelemmel, de mégis nagy titok és csoda marad az ember számára.

A Biblia szerint Jézus nemcsak emberi alakot öltött, amikor a földre jött, hanem valósággal emberré lett, ugyanolyan emberré, mint mi. Teljesen „megüresítette magát” az isteni hatalomtól vagy létformától – amint az Írás mondja (Filippi 2,5–8) –, és magára vette a bűneset utáni testileg-lelkileg erőtlenné vált, a bűn következményeit hordozó és bűnre hajló emberi természetet.

Ilyen világos bibliai kijelentések szólnak erről:

„Isten kibocsátotta az Ő Fiát bűn testének hasonlatosságában.” (Róma 8,3)

„Mindenestől fogva hasonlóvá kellett lennie testvéreihez [az emberekhez, akikkel azonosította magát, hogy megmenthesse őket]. (Zsidókhoz 2,17)

„Amennyiben szenvedett, Őmaga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek.” (Zsidókhoz 2,18)

Ezért Jézus egész élete küzdelem és önként vállalt szenvedés volt az emberért. Megváltó művének része volt, hogy ebben a mienkkel azonos, megromlott természetben – személyes erkölcsi küzdelem és győzelem árán – hibátlan, bűntelen, tökéletes emberi életet éljen. Így megmutatta a bűn feletti győzelem útját az embernek a földi körülmények között is. Azért lehetett halála valóban helyettes áldozat, az ember bűne büntetésének az elszenvedése, mert:

  • Az emberi család részévé, egy tagjává, képviselőjévé lett;
  • Emberi mivoltában is a bűn felett győzelmes, a bűntől teljesen mentes életet élt. Így „a bűn zsoldja a halál” törvény (Róma 6,23) nem volt érvényes őrá. Önmagáért nem kellett volna meghalnia! Önként vállalhatta a helyettesítést az emberért.

Jézus bűn felett győzelmes életéről is világos bibliai kijelentések szólnak:

„Megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan, de bűn nélkül [azaz anélkül, hogy vétkezett volna]. (Zsidókhoz 4,15, pontosított fordítás)

„Ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye; és Őbenne nincsen bűn.” (1János 3,5)

JÉZUS FELTÁMADÁSA

Jézus megváltó művéhez testtélételén és halálán kívül feltámadása is hozzátartozik. Ezen a ponton azonban ismét kételyek fogalmazódnak meg: hogyan lehet valóságnak venni, egyáltalán elképzelni? Tanulságosak Blaise Pascal szavai:

„Az a feltevés, hogy az apostolok csalók voltak, teljesen képtelen valami. Gondoljuk csak végig: képzeljük el, ez a tizenkét ember összegyűl Jézus Krisztus halála után, és összebeszél, hogy azt fogja állítani, Jézus Krisztus feltámadott. Ezzel minden lehetőséget kihívnak maguk ellen. Az emberek szíve különös módon hajlik az állhatatlanságra, a megingásra, az ígéretek, az előnyök csábítására. Elégséges, hogy csak egyikük is megtagadja fogadalmát..., és mindnyájan elvesztek. Az apostolokat becsapták, vagy ők maguk csalnak; – mindegyik lehetőség nehézségbe ütközik, mert lehetetlen valakiről azt vélni, hogy feltámadott... Amíg velük volt, Jézus erőt önthetett szívükbe; de ha utána nem jelent meg nekik, ki bírta őket cselekvésre?” (Gondolatok, 801–802. töredék)

Jézus helyettes halála csak feltámadásával együtt örömhír az ember számára. Ha ugyanis komolyan veszszük, hogy Jézus kizárólag az ember bűne büntetéseként, helyettesként halt meg, akkor fel nem támadása e bűnök megbocsáthatatlanságának bizonysága lenne, arról tanúskodnék, hogy Jézus semmit sem ért el a maga áldozati halálával!

Jézus feltámadása annak az ígéretnek a meghirdetése volt, hogy helyettes áldozata által megszabadulnak végül a haláltól mindazok, akik ezt a helyettesítést hittel igénylik és elfogadják. Amint az Írás mondja:

„Jézus meghalt a mi bűneinkért és feltámasztatott a mi megigazulásunkért.” (Róma 4,25)

Továbbá azt is meg kell gondolnunk, hogy Jézus fel nem támadása azokat igazolta volna, akik tagadták az Ő Isten Fia és Messiás voltát. Akkor semmi sem igazolta volna az Ő „nem e világból való” voltát és élete bűntelenségét Isten előtt. Feltámadását tehát szükségszerűnek kell látnunk, amennyiben Ő valóban Isten Fia volt, és bűntelen életű helyettes áldozat az emberért. Ezért olvashatjuk a Bibliában, hogy feltámadása személyének és küldetésének az Isten részéről való igazolása is volt:

„Megbizonyíttatott hatalmasan Isten Fiának... a halálból való feltámadása által.” (Róma 1,4)


1. „Időszámításunk, amely »Krisztus születése után« számlálja az éveket, nem pontos, mert a keresztény korszak kezdő éve nem esik egybe Krisztus születésének esztendejével. A különbség egy számítási hibából adódott, amely egy római apát, Dionysius Exiguus nevéhez fűződik (Krisztus után 540 és 560 között halt meg).” (Gerhard Kroll: Jézus nyomában, 1982. 9. l.) Dionysius Exiguus illendőbbnek vélte Krisztus születésétől számítani az időt, semmint a pogány, római időszámítást követni. Nem álltak azonban rendelkezésére megfelelő források Jézus születése időpontjának a pontos megállapításához. Mivel Nagy Heródes - aki még élt Jézus születésekor - i. e. 4 tavaszán, valószínűleg április elején halt meg, Jézus születése ez előtt az időpont előtt kellett hogy legyen néhány hónappal.
2. Az ősevangéliumra nézve lásd: „Mit mond a Biblia...” 4. rész, az „Ősevangélium” c. szakaszt.
3. Az ún Szentháromság kérdésével kapcsolatban lásd: „Mit mond a Biblia...” 2. rész „A Szentháromság” c. szakaszt.